Demeter Szilárd: Mekkora a szívköröd?

Demeter Szilárd

Köszöntőbeszéd a Magyar Géniusz vándorkiállítás második, gyulai állomásán.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A Magyar Géniusz vándorkiállítás első, kecskeméti állomásán nagyjából mindent elmondtam, amit el szerettem volna mondani arról, hogy miért is támogatta a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül a kormány a vidéki múzeumokat. Nem kell megijedni, nem fogom még egyszer felolvasni azt a hosszú beszédet, az Origo közölte, tehát aki kíváncsi rá, ott elolvashatja.

De egy rövid részt idéznék belőle: „a közgyűjteményeink a tudatos gondolkodás helyei. A múzeumainkban mi nem a hamut őrizzük, hanem tápláljuk a lángot. Azt a lángot, ami bevilágítja a Kárpát-medencét. Ez a tudás nem kizárólag tudományosan racionális tudás. Nem költői tudás. És nem filozófiai tudás. Kicsit mindegyik, de azért mindegyiktől különbözik. Van önálló hozzáadott értéke. A múzeumokban az egészlátás logikája szervezi egybe a gyűjteményi egységeket. És ezért merem vállalni a másik tételmondatomat: a múzeumainkban a mi dolgunk a teremtésvédelem. A mi magyarázataink a teremtés rendjének megértéséből erednek. Az isteni és az emberi teremtés csodáját kutatjuk, gondozzuk és mutatjuk meg kiállításainkban. Ezért van az, hogy ha bemész egy múzeumba, akkor jobb emberként jössz ki. És ezért van az, hogy ha bemész egy magyar múzeumba, akkor jobb magyarként jössz ki."

Aligha van fontosabb dolgunk most a világon, mint jobb embernek és jobb magyarnak lenni. Vészterhes időket élünk. A szomszédunkban háború zajlik, aminek következményei az egész világot érintik: energiaválság, gazdasági válság és élelmiszerhiány fenyeget. A magyar kormány erején felül próbálja tartani a frontot, a józan ész alapján hozna és hozatna döntéseket, de a „jóember-őrület" süketté és vakká teszi az európai elitet.

Hallgatom a tanácsaikat, miszerint fűtés helyett vegyünk fel még pulóvert, vagy hogy elég hetente egyszer fürödni melegvízben, és mind az motoszkál bennem, hogy ez rém ismerős, én már éltem így: a nyolcvanas években a román kommunista diktatúrában. Ott dideregtünk a langyos fűtőtest mellett a kemény székely télben, és hetente talán kétszer volt meleg víz a negyedik emeleti tömbházlakásunkban.

Demeter Szilárd Fotó: Csudai Sándor - Origo

Bezzeg három kilométerrel arrébb, nagyszüleimnél duruzsolt a csempekályha, mindig lehetett melegíteni egy mosdásnyi meleg vizet. A hosszabb áramszünet sem zavart túlságosan: mivel apai nagyszüleimnél eleve nem volt tévé, ezért természetesnek vettük, hogy nagymamám a petróleumlámpa fényénél a kukoricamorzsolgatás közben énekel, nagyapám háborús történeteket mesél, már ha be tudták imádkozni az unokákat a csillagos ég alól.

És igencsak éles volt a kontraszt a városi élelmiszerbolt üres polcai és nagyszüleim kamrája között, náluk ugyanis mindig volt legalább egy évre elegendő alapvető élelmiszer fölhalmozva.

Nem a nosztalgia okán idéztem meg ezt az idillikusnak tűnő képet. Telepi mamáék nem a birtoklás vágyától vezettetve halmoztak föl fontos dolgokat, hanem a józan paraszti eszük tette válságállóbbá a jelent és a jövőt az egész nagy család számára. Nagyapámék túléltek legalább egy világháborút, és a kommunista diktatúrát is túl akarták élni. Olyan tapasztalat irányította a cselekedeteiket, amelyet mára mintha elfelejtettünk volna. Arról a kollektív bölcsességről beszélek, amelynek lenyomatait ma itt is láthatjuk.

Nagyszüleim még tudták, hogy erdőn, mezőn mi ehető és mi nem. Elő tudták állítani a használati tárgyaikat és meg is tudták javítani azokat. Tudták, hogyan kell megművelni a földet, hogy az a következő években is teremjen. Látták a fától az erdőt a szó szoros és átvitt értelmében is.

És minden nehézség ellenére megvolt bennük az igény a szépre. Nagyapám faragni tanított, nagymamámtól a keresztszemes hímzést lestük el (előbbiben jó voltam, utóbbiban nagyon nem). Zenész is azért lett belőlem, mert vásárfiaként hatlukú furulyát kaptam tőlük, és amikor kísérletezgetve eljátszottam rajta egy népdalt, akkor derült ki, hogy van hallásom.

Tisztelt hölgyeim és uraim, ha meg akarjuk érteni a válságok korát, akkor csak egy nagyon egyszerű kérdésre kell válaszolnunk: mi történne, ha órákra elvennék a villanyt? Mit tennénk tartós áramszünet esetén?

Mindezzel csak azt akartam felvezetni, hogy jöjjön bármilyen válság, a megoldás, az igazi megoldás az, ha visszanyerjük és sajátként megéljük a gyakorlati tudást. És ennek a tudásnak több forrása, helye is van, de kiemelten a közgyűjteményeinkben találjuk meg.

Demeter Szilárd Forrás: MTI/Mónus Márton

Egy jó könyvtáros még képes internetes kereső nélkül is megmutatni azt a könyvet, amiben a szükséges információt megtalálhatjuk. A levéltárban sűrűsödik a történelem levegője. Egy muzeológus egy adott kézirat, vagy tárgy kapcsán mindent el tud mondani az adott személyről és korról. Egy múzeumi restaurátor szakmák sorát rázza ki kisujjból. A régésznek ahhoz, hogy értelmezni tudja a feltárt anyagot, jóval többet kell tudnia, mint amennyi a tankönyvekben valaha is szerepelni fog. A múzeumpedagógus naponta gyakorolja az élményalapú tudásátadást. A kiállításrendezőnek világokat kell teremtenie, egyszerre mérnök és művész. És mindezen képességeknek a legkisebb közgyűjteményben is birtokában vannak.

És hála az égnek, nem csak őrzik a tudást, hanem meg is osztják az érdeklődőkkel. Szükségünk is lesz rá.

Aki ma azt állítja, hogy tudja, mi fog történni egy, öt vagy tíz év múlva, az hazudik. Egy dolgot viszont tudunk: A Jóisten segítségével a magyar géniusz ezer éven át megtartotta nemzetünket a Kárpát-medencében, tehát igencsak jó okunk van abban bízni, hogy a következő ezer esztendőre is kitalálunk valamit. Ehhez viszont azt kell, hogy álljunk vissza a magyar valóságba, elevenítsük fel hagyományainkat, vegyük ismét birtokunkba az ezer és ezer esztendőn keresztül fölhalmozott bölcsességet.

És még az is szükséges, hogy lássunk túl a mai korcsmán, írjuk felül a mentális határainkat. Valahol már mondtam/írtam: szerencsés az, akinek a szülőföldje és hazája egy országhatáron belül található. Szerencsétlen az, akinek se szülőföldje, se hazája, csak országa van.

Nekünk, száz éve elszakított nemzetrészeknek nehéz volt megértetni, hogy milyen (volt) szeretni azt a hazát, aminek nem vagy polgára, amely lemondott rólad - és milyen nehéz szülőföldet tartani olyan országban, ami nem a hazád. És hogy mennyire jó érzés most már, évtizedek nemzetpolitikai építkezésének köszönhetően, ha otthonról hazamész.

De az igazi tét még mindig a táv. Hogy szívben és fejben mekkora távot tudsz otthonként befogni. Mekkora a szívköröd.

Az enyém most már Kárpát-medencényi. Szívem csücske Székelyföld, de szeretni tudom Pozsonytól Szabadkáig, Beregszásztól Gyuláig, örökségünktől a rögvalóig a teljes magyar világot. Nem azért, mert az enyém, hanem azért, mert a miénk. Lényeges különbség.

Ezt mutatja meg a Magyar Géniusz vándorkiállítás.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!

(Elhangzott Gyulán a Kohán Képtárban megnyitott Magyar Géniusz vándorkiállításon 2022. június 23-án.)