Szakállas, fekete, kövér férfi szoknyában, és az LMBTQ-terror mégsem boldog - hogyhogy?

Bayreuth, Wagner, Tannhäuser.

Miután Tannhäuser szakít Vénusszal és otthagyja a társulatot, a proszcénium elé visszaereszkedik a függöny, amire korábban a filmet vetítették, majd amikor újra felemelkedik, Bayreuthban vagyunk.

Mármint a színpadon (is). A nézőtéren általános a derültség, ahogy az estélyi ruhás vendégek nézik, ahogy estélyi ruhás vendégek érkeznek a Festspielhaus előtt felállított forgalmi akadályhoz, merthogy kocsival csak a parkolóig lehet eljutni. Az úton túl lankás parkrészlet, a háttérben pedig az opera épületének makettje. A gondolat szellemes és logikus,

ha napjaink Németországában keresnénk a középkorihoz hasonló dalnokversenyt, amely leginkább a zene szeretetének ünnepe volt, a bayreuthi fesztivál mindenképpen szóba kerülne.

Hasonló ötletet valósított meg pár évvel korábban egy másik, szintén tökéletes-közeli rendezés. Barry Kosky A nürnbergi mesterdalnokok első felvonását helyezte Bayreuthba, a Festspielhaustól pár kilométernyire épült Wahnfriedbe, vagyis a házba, ahol Wagner élt.

Miután a régi barátok meggyőzik Tannhäusert, hogy csatlakozzon hozzájuk, elindulnak az épület felé, amelyet a második felvonásban már belülről látunk, igaz, csak felvételen. Visszakerülünk a wartburgi énekverseny valós idejébe és világába, de mivel a mai nézők ezt önmagában elavultnak és unalmasnak találnák, Kratzer a „színház az színházban" motívumával modernizálja. A minnesängerek vetélkedéséből az lesz, ami: a Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik előadása. Ezáltal megkettőzi az éppen aktuális valóságot: a Festspielhaus közönsége a Tannhäusert nézi. De ebbe a színpadon tükröződő valóságba belekeveredik az opera története is. A filmvetítést felváltja a kulisszák mögött zajló események élő közvetítése: a felvezető taktusok alatt látjuk a másik női főszereplőt, Elizabeth Teigét útban a színpad felé, de ahogy szomorúan-vágyakozva beles Klaus Florian Vogt öltözőjébe, az már a darabbeli Elizabeth reakciója. Az viszont, hogy színpadra lépés előtt keresztet vet, manapság már önmagában provokáció, akkor is, ha az operában a keresztény értékrenden fontossága nem megkérdőjelezhető. Az persze puszta véletlen, hogy az énekesnő keresztneve éppen megegyezik a szerepével, ahogy az is, hogy Vogt gyakran lakóautóval érkezik egy-egy fellépése színhelyére, mert, amint nyilatkozta, elege van a szállodákból, és inkább a saját párnáján szeret aludni. Véletlen, és mégis: a művészet hatalma akkora, hogy ezeket az esetleges körülményeket is beszippantja a saját világába.

Ahová aztán betör Vénusz és megcsappant kísérete. Miközben a színpadon egy hosszabb zenekari rész alatt Hermann őrgróf fogadja vendégeit a csarnokban, felvételen látjuk, ahogy a menázs megékezik a Festspielhaushoz, felmásznak a főbejárat feletti erkélyre és kiakasztanak egy hatalmas molinót azzal a szöveggel, amelyet korábban plakátokon ragasztottak ki mindenfelé. A szünetre kirajzó nézők aztán ezt a fekete ponyvát valóban ott találják lógni az épület frontján, ahogy a kisbusz is ott parkol a közelben.

Szabad akarat, tett és élvezetek, az idézet Wagnertől származik, 1849-ban írta, az Európán végigfutó forradalmak idején, amikor ő maga is harcolt Drezda barikádjain, és komolyan hitt abban, hogy egyszer „testvér lészen minden ember". (A forradalom leverése után Svájcba kellett emigrálnia.) Az esszé, vagy inkább politikai kiáltvány címe persze mi más is lehetne: A forradalom. A szöveg szerint az emberek akkor ismerik majd meg az élet valódi értékeit, ha szabadok lesznek akaratukban, tetteikben és élvezeteikben.

Ez az utópisztikus lelkesültség persze jelentősen módosult Wagner gondolkodásában, nemcsak a forradalom kudarca, hanem egyszerűen az idő múlása miatt. Ahogy egyre idősebb lett, Wagner is átértékelte a szélsőséges szabadságvágyat, ami nem azt jelenti, hogy már nem vágyott rá (főleg az utolsóra), csupán realistábban látta a megvalósulás lehetőségét, pontosabban lehetetlenségét. A Ring-ciklusban is központi kérdés, már nem is annyira az élvezetek, hanem a tett szabadsága, és bár Wotan, a főisten maga is szenved a kötöttségektől – mi vár akkor egy egyszerű emberre –, és keresi is a szabadulás lehetőségét, valójában nem hisz benne, és a végeredmény teljes kudarc, az istenek alkonya.

A cikk folytatódik, kérem lapozzon.