Hogy vannak-e a háborús uszításnak fokozatai, illetve különböző szintjei?
Nos, erről megoszlanak a vélemények, de szerintem lehet kis mértékben, a sorok között elrejtve, amúgy áthallásosan, suttogva uszítani, lehet viszonylag nyíltan, háborús uszító mivoltunkat majdnem nyíltan vállalva uszítani, és persze lehet teljes erőből, vörös fejjel, dühödten, külföldi pénzből, dollárból, idegen országok érdekeit képviselve fekete öves uszítóként élni.
Helyesebben dolgozni.
Az első két kategóriára most nem igazán vesztegetnék sok szót, ismerjük ezeket az emberek, ők az ellenzéki politikusok.
Élesen él még bennük az áprilisi választás emléke; alapvetően tisztában vannak a magyarok véleményével, azzal, hogy a választóknak a hideg futkos a hátukon attól, ha bármilyen háborúra gondolnak.
Ami nem is csoda; az egymás után két világháborút is elvesztő Magyarország akkor rengeteg kárt és emberáldozatot volt kénytelen elszenvedni. Az elvesztett területekről pedig ne is beszéljünk.
A magyarok nem szeretnének két idegen ország fegyveres konfliktusába bekapcsolódni.
Ez finoman szólva sem könnyíti meg a baloldali politikusok dolgát, hiszen Amerika szándékai egyértelműek, ők nem a háború minél gyorsabb lezárásában érdekeltek, azaz nem a mielőbbi békében, hanem abban, hogy a harc minél tovább elhúzódjon, és hogy minél több, elsősorban európai ország kapcsolódjon be a fegyveres konfliktusba.

Oroszország kivéreztetése a cél.

Meg, ahogy az a napokban kiderült, egyfajta háborús laboratóriumként használják Ukrajnát; amerikai életek kockáztatása nélkül tesztelhetik újabb, még ki nem próbált fegyvereiket. (Az ellenzéki politikus tehát gyáva módon, finoman, a sorok között uszít. De azért uszít.)

És persze nincs az a dollár, amit sajnálnának egy másik projektre: a vonakodó magyarok meggyőzése is igen fontos feladat.
Dübörög tehát a propaganda.
A háborús uszítók magasabb fokozatba kapcsoltak.
Pedig eddig sem tétlenkedtek.
Nekik, a fekete öves háborús uszítóknak az a céljuk, hogy Magyarországot belerángassák a háborúba.
A baloldali politikusokkal ellentétben a dollármédia keveset, helyesebben szinte semmit sem kockáztat.
Nekik nem kell olyan dolgokkal foglalkozniuk, hogy népszerűség, vagy, hogy mit akarnak a magyarok; nem szükséges különböző választásokon megmérettetniük magukat.
Mindössze a megbízóik elvárásaiknak kell megfelelniük.
Tehát különösebb tét nélkül uszíthatnak.
Ebben a tekintetben Soros úr üzenőfüzete, a 444 a legszorgalmasabb, a legeminensebb diák, az amerikai pénzek utáni vágy látható minden egyes cikken, csak úgy süt minden sorról, hogy ukrán vagy amerikai propaganda.
Legutóbb Szily László dicsőítette az Ukrajna oldalán harcoló magyar ÖNKÉNTESEKET, akik szerinte halált megvető bátorsággal, önként küzdenek az ukránok oldalán a fronton, lám a gyáva magyarországi magyarokkal szemben megcselekszik, amit megkövetel Amerika, illetve a haza; fegyvert fognak, és keményen nekimennek Putyinnak.
Hogy a “kárpátaljai sárkányok” amúgy mennyire magyarok és mennyire önkéntesek, az egy egészen érdekes kérdés, a vezetőjük Sándor Fegyir például egyrészt félig ukrán, másrészt Zelenszkij pártjában politizál, az interneten több interjú is fellelhető vele, ugyan tisztességes ember benyomását kelti, de alapvetően ukrán identitással rendelkezik.

A kárpátaljai magyarok természetesen nem szeretnének Ukrajna és Oroszország háborújában részt venni, kimondottan idegenkednek attól, hogy besorozzák őket, több ott élő magyarral is beszéltem telefonon, ez az általános vélemény.
Ráadásul a visszatérők földi pokolként írják le a frontot, rossz felszereléssel, ellátmány nélkül küldik őket harcolni.
Arról nem is beszélve, hogy a kárpátaljai magyarok úgy érzik, az ukránok golyófogónak használják őket.
Amivel nehéz lenne vitatkozni, az elmúlt hetek halálozási adatai is ezt támasztják alá; a magyar testvéreink úgy hullanak a két idegen ország háborújában, mint a legyek.
A Szily által használt önkéntes kifejezés is kifejlett humorérzékre vall, az óvatos becslések szerint is százezer ukrán áldozatot követelő háborúban jelenleg nemigen szeretne senki önként részt venni. Úgy hallani, maguk az ukránok sem, nemhogy a magyarok.
Füssy Angela helyszíni riportjából éppen az ellenkezője derül ki, Kárpátalja magyarlakta településeit manapság kényszersorozók járják.
Presszókban, boltokban, kocsmákban kutakodnak behívható férfiak után, de már lakásokban, házakban is keresik a frontra vihető magyarokat.
A propaganda állításaival szemben ugyanis hatalmasak az ukrán veszteségek.
A magyarok pedig érthető módon bujkálnak - ki akarna meghalni egy megnyerhetetlen háborúban? -, különböző riadóláncokat hoztak létre, így próbálják meg idejében értesíteni egymást, hol járnak éppen az ukrán (kényszer)sorozók.
És van egy másik fontos szempont is.
Ukrajna és Magyarország viszonya a háború előtt sem volt éppen felhőtlen, az ukrán vezetés a területén élő kisebbségek csesztetésével akarta megmutatni, milyen nagyszerű és büszke ország.
Ezek az intézkedések elsősorban az oroszok ellen irányultak, de a magyarok is ugyanolyan elszenvedői voltak. Gondoljunk csak a nyelvtörvényre, vagy arra, hogy annak idején hazaárulás vádjával indítottak vizsgálatot Szűrte közgyűlése ellen, mert el merészelték énekelni a magyar himnuszt.
Az elnyomás és a megfélemlítés a mai napig érezhető, legutóbb például a munkácsi váron lévő turult fűrészelték le barbár módon és taszították a várat körülvevő árokba.
A szobor a provokáció során valószínűleg darabjaira tört.
Azért csak valószínűleg, mert a hatóságok egyszerűen megtiltották, hogy bárki lefényképezze a megcsonkított alkotást.
Az ügy azért is különösen durva, mert a szoborról azóta sem tudni semmit. Helyesebben annyit mégis, hogy bár Kijev szerint csak úgymond félreértés történt, az alkotás mégsem fog visszakerülni a várra.
Mert csak...
De Munkácson és a munkácsi járás településein más felháborító események is történtek; Munkácson, Dercen és Fornoson az ukránok például minden magyar zászlót leszedtek a közintézményekről, iskolák és óvodák is áldozatául estek a magyargyűlöletnek, amit a magyar feliratok sem úsztak meg; azokat is eltávolították.
Hogy egy magyar óvodán lengedező magyar zászló pontosan miért is zavarja a bátor és hősies ukránokat, azt nem tudni.

Szintén Füssy Angela riportjából derült ki az is, hogy a Brüsszelben csak mintademokráciaként emlegetett Ukrajna gond nélkül távolítja el, nyilván törvénytelenül magyar intézmények magyar vezetőit.
Nem túlzás tehát az állítani, hogy Munkácson és környékén elnyomják, megfélemlítik, végsősoron terrorizálják az ott élő magyarokat. Nehéz szavakat találni arra, amit az ukrán vezetés jelenleg művel.
Az ott elő magyar testvéreink ezek miatt az intézkedések miatt érthető módon nem igazán érzik az, hogy azonnal az első szóra, vagy önkéntesen a frontra kellene szaladniuk, hogy azért az országért haljanak hősi halált, amelyik elnyomja, megalázza és megfélemlíti őket.
Hogy a 444 és Szily László ezeket a dolgokat miért hallgatja el, hogy Gyuri bácsi újságírója miért készít hazug ukrán háborús propagandát, arra a válasz a pénz. A dollár.
Meg a gerinctelenség.
Egyesek szerint az ön-, azaz a magyargyűlölet.
A 444 is pontosan tudja, mi zajlik Ukrajnában, Szily is tudja, mit művelnek az ott elő magyarokkal, de nem érdekli.
Neki az a feladata, hogy ezeket a szégyenteljes eseményeket elhallgassa és Magyarországot belerángassa a háborúba.
Például úgy, hogy írásaival célkeresztet helyez a kárpátaljai magyarok fejére.
Szily és Amerika ugyanis nem örül annak, hogy Kárpátalján nincsenek háborús események, nekik az lenne a hasznos, az lenne az üdvös, ha orosz rakéták csapódnának be a magyarlakta városokba és falvakba, ekkor lennének boldog, ha ott is magyarok halnának meg, hiszen ebben az esetben Magyarország kénytelen lenne bekapcsolódni a háborúba.
De az is érdekes kérdés, hogy miközben 444, a Telex és a többi dollármédium ezerrel tolja a háborús propagandát, és miközben látják a magyar halottakat, vajon mit éreznek?
Örülnek?
Vagy járulékos veszteségként könyvelik el a magyar áldozatokat?
Azokat, akiket az ukránok összefogdostak és kihurcoltak a frontra meghalni?
Vagy csak közönyösek?
Amikor megírják az újabb háborús uszítás kategóriájába tartozó cikküket, amelyekben újabb és újabb nyugati fegyvereket követelnek, és amikben a magyar kormányt szidják, amiért az ki akar maradni a háborúból, mit érezhetnek?
Amikor amellett érvelnek, hogy minél tovább húzódjon el a háború, és így meghaljon még több száz vagy több ezer magyar? 
Nem tudom, de egyre kevésbé gondolom azt, hogy ezek a senkik, ezek a háborús uszítók, ezek a magyar emberek halálának tapsikálók reggelente tükörbe tudnak nézni.