Demeter Szilárd: A magyar szabadság az élet szabadsága

Napra, sőt, órára pontosan 175 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én zakatoltak a Landerer és Heckenast nyomda gépei. Két, mondjuk így, dokumentumot sokszorosítottak többezer példányban. Az egyik a Petőfi által alig két napja papírra vetett Nemzeti dal, a másik a Tizenkét pont - mondta Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Gyulán, a városháza dísztermében.

„Kezdjük az utóbbival. 175 évvel ezelőtt arra a kérdésre, hogy mit kíván a magyar nemzet, azzal a válasszal indítottak: „Legyen béke, szabadság és egyetértés". A 'szabadság' fogalma még egyszer fordul elő a dokumentumban, a legvégén, amikor idézik a francia forradalom hármas jelszavát: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!"

A Tizenkét pontot indító hármas kívánalom a magyar szabadság keretfeltételeit jelöli - a franciáktól elterjedő jelmondat pedig a világszabadság azóta is használt kulcsfogalmai.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Megkülönböztethető-e a világszabadság a magyar szabadságtól? – kérdezhetik egyesek. Miért mondja azt Kossuth Lajos, hogy „mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni"?

Erre a kérdésre a választ Kölcsey Ferenc, nemzeti imánk szerzője fogalmazta meg a legszebben: „Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír."

Ugyanerről ír Vörösmarty Mihály is a Szózatban: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell."

A magyar szabadság kulcsa tehát a haza. Amint azt a kétszáz éve született Petőfi Sándorunk is megírja ama másik sokezres példányszámban kinyomtatott dokumentumban: „Talpra magyar, hí a haza!"

Demeter Szilárd Gyulán Fotó: Lehoczky Péter

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A magyar szabadság tehát a valahol szabadsága. A békén alapszik. És ebből a valahol szabadságában megélt békéből születik meg a haza.

175 évvel ezelőtt ezt mutattuk meg a világnak. Amikor egész Európa felfordult, egyedül nálunk zajlott békés úton a forradalom. Amíg máshol fegyvert fogtak, addig mi verset írtunk. Európában dörögtek az ágyúk, nálunk Petőfi Sándor szavalta el a Nemzeti dalt, Jókai Mór olvasta fel a Tizenkét pontot. Ahogy Márai Sándor megfogalmazta: mindig a költők csináltak legelőből hazát.

Bizonyság erre, hogy három vers jelöli ki a magyar szabadság és hazaszeretet tartalmát és kereteit. Ezt a három verset egy szűk emberöltőnyi idő alatt alkották. 1823-ban született meg a Himnusz, 1836-ban írta Vörösmarty Mihály a Szózatot, 1848. március 15-én hangzott el először a Nemzeti dal. Micsoda idők stációi! Egy szűk emberöltő alatt akkora fordulat következett be a magyar nemzet életében, amelyhez foghatót a bölcseletben Szókratész, vagy a tudományban Kopernikusz okozott.

Szókratészt követően a filozófia az emberrel kezdett foglalkozni, Kopernikusz fordulata után a helyére került az ember a tudományos világképben. Mi, magyarok három költőnek köszönhetően kerültünk a helyünkre a Nap alatt.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Hogy megértsük e versháromság üzenetét, egy kissé előbbről kell kezdenünk. 1784-ben II. József osztrák császár és magyar király nyelvrendeletében a latin helyett a németet tette meg Magyarország hivatalos nyelvévé. A magyar vármegyékben ez a rendelet nagy felháborodást okozott. Ettől kezdve a nyelvügy politikai kérdéssé változott. Alig húsz évre rá, az 1800-as évek elején már pályázatokat írtak ki a nyelvi kérdés kapcsán. Számunkra most az a Bécs kezdeményezte pályázati kiírás a fontos, amely a német Allgemeine Zeitung újság mellékletében jelent meg, a Cotta-féle könyvkereskedés hirdette meg. A korabeli magyar fordítást idézem: „Mennyiben lehetséges, tanácsos, és a Magyar Országban, s vele összekapcsolt apróbb Tartományokban lakó különbféle Nemzeteknek javokkal és szabadságaikkal megegyeztethető, a Magyar Nyelvet egyedül magát Hivatalbéli nyelvvé tenni a köz Tisztségekben, az Igazság kiszolgáltatásában, és a Tanitásban? El vagyon-é a nyelv erre így készülve, a mint elkerülhetetlen szükséges? Micsoda hasznok, vagy micsoda károk származhatnának ebből polgári, kereskedő, és tudománybéli tekéntetben?"

Tudjuk, hogy a bécsi udvar a felhívást azért kezdeményezte, mert érveket szerettek volna gyűjteni a magyar nyelv használata ellen! Attól tartottak – és fél évszázad alatt be is bizonyosodott: joggal –, hogy ha teret adnak a magyar nyelvnek, akkor az fölébresztheti a magyarokban a nemzeti öntudatot. Mindenesetre erre a pályázatra német nyelvű pályaművet nyújtott be Kazinczy Ferenc is. Kazinczy érvei a többiektől eltérően túlnyomórészt irodalmiak. Bőséges irodalomtörténeti kitekintéssel bizonyítja a magyar nyelv alkalmasságát. Saját magyar fordításában: „'S mi vala a 'legszebb, leggazdagabb nyelv 'sorsa, mellyet valaha emberi ajak szóllott? nem az e, hogy elejénte az is csak poetai gazdaságot bírt? 's írtak volna e azon a 'Xenophonok és Plátók, ha elébb Homérja nem volt volna? [...] Épen ennek köszönhetjük, hogy nyelvünk a 'poezis 'míveire soha nem lesz olly épen alkalmatlan mint a 'francziák 'igen kimívelt, igen csínos igen bőv, de magoknak az ő első karú Írójiknak vallások szerént is képetlen, józan és hideg, metaphysicus nyelvek."

A magyar nyelv tehát a nagy nyelvújítónk szerint nem metafizikus nyelv, hanem költői. A költői igazság viszont a legmagasabbrendű igazság. Hazát csinál a legelőből.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A történet mindenesetre jól alakult, szűk félszáz év múlva, 1844-ben V. Ferdinánd elfogadta az Országgyűlés javaslatát a nemzeti címerre, lobogóra, pénznemre és az államnyelvre vonatkozóan.

Kazinczy Ferenc ezt már nem érhette meg. Őt ugyanis – ez lenne a második stáció – elvitte az 1831-es kolerajárvány, vagyis mai fogalmunkkal pandémia. Ez volt az a világjárvány, ami a reformkor nagyságai számára eszméltető erővel bírt. Az addig inkább filozófiai kérdésként fölvetődő nemzethalál kérdése testet öltött. A történészek szerint több, mint félmillió magyar betegedett meg, és ennek közel fele esett áldozatául a világjárványnak. Vörösmarty Mihály sírmetaforája a Szózatból konkrét tapasztati valóságból táplálkozott.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Első stáció tehát: a birodalmi központ más nyelvet akart a magyarokra erőltetni. Második stáció: egy pandémia, amiben magyarok százezrei halnak meg.

És mi volt erre a válaszuk eleinknek? A teremtő nekifeszülés. Megújították a magyar nyelvet, olyannyira, hogy nem csupán a valóság leírására, hanem formálására is alkalmas legyen. A magyar gondolat megfogalmazódott, a magyar szót magyar tett követte.

És itt következik a harmadik stáció: 1848. március 15-én egyedül Európában a magyar egy vértelen forradalom eredményeképpen saját kezükbe vesszük a sorsunkat.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az első igazi magyar forradalom természete szerint békés, költői és magyar nyelven szólal meg. Nem rombol, hanem épít. Nem elvesz mástól, hanem magunkból ad a nagyvilágnak. Nem tagad, hanem állít. Nem a nemeket szaporítja, hanem az igeneket.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy „nem engedünk a '48-ból", akkor ebből a magabíró, teremtő magyar erőből nem engedünk.

Nem engedni 48-ból azt jelenti, amit Kölcsey úgy fogalmazott meg: „Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát."

Nem engedni 48-ból azt jelenti Kossuth tanításában, hogy „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett. Ez a demokrácia."

Nem engedni 48-ból azt jelenti Széchenyi útmutatása szerint, hogy „Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk."

Nem engedni 48-ból azt jelenti Deák Ferenc példamutatása alapján: „Jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket."

Nem engedni 48-ból azt jelenti Eötvös József megfogalmazásában: „Vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze, s vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szíve van."

De nem engedni 48-ból azt is jelenti Petőfi életpéldája által hitelesített felszólítása alapján, hogy ha hí a haza, akkor nincs apelláta, mennünk kell. A szabadságharcaink arról tanúskodnak, hogy mi mindenkoron készek voltunk az életünket áldozni ezért a magyar szabadságért.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Az 1848-as vértelen forradalmat véres szabadságharc követte. Ebben áldozta életét a hazáért és a magyar szabadságért Petőfi Sándor is. A forradalomban még nemzetőröket állítottunk. Majd amikor a birodalmi központból rárontottak a nemzetünkre, akkor nemzetőrökből honvédőkké váltunk. Bizony, 175 évvel ezelőtt alapítottuk meg a magyar honvédséget is. Már a fogalom is jelzi a szabadságharc tartalmát. Mert lehet, hogy a költők csinálnak a legelőből hazát, de megépíteni, és ha kell: megvédeni hazaként nekünk kell. Békében a nemzetet építjük, háborúban a hazát védjük - és a mi hazánk mindig nagyobb az országnál.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

A közvetlen szomszédunkban ismét szólnak a fegyverek. Emberéletek ezreit oltják ki, árvák, gyermekeiket elveszítő szülők és özvegyek fájdalmát átérezve érvelünk az egyetlen értelmes választás mellett: mi a béke pártján állunk.

Nem akarunk háborút. Nem gyávaságból, hanem mert az emberi élet szentségét hisszük és valljuk. A Teremtőn kívül senki másnak nem adjuk oda a jogot, hogy az emberi élet végéről döntsön. Több mint ezer esztendeje az élet kultúráját erősítjük itt, a Kárpát-medencében. Nem kérünk a halál kultúrájából, akármilyen ideológiai szósszal is öntik le.

A mi szabadságunk, a magyar szabadság az élet szabadsága. Petőfi Sándortól az egész világ megtanulta, hogy a szabadság párfogalma nem a rabság, hanem a szerelem. Mindennél beszédesebb az a tény, hogy 1848. március 15-ét követően kilenc hónapra megszületik Petőfi és Szendrey Júlia fia, Zoltán.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

175 évvel ezelőtt Petőfiék eldöntötték a legfontosabb kérdést. 175 éve nem kérdés számunkra, hogy mi, magyarok csak szabadok lehetünk. Azóta a kérdésünk inkább a hogyanra vonatkozik. Hogyan legyünk szabadok...

Mert – és ezt tanultuk meg az elmúlt 175 évben – a szabadságért naponta, minden pillanatban meg kell küzdenünk. Olyan, mint a levegővétel: természetesnek tűnik, oda se figyelünk rá, de nélküle nem tudnánk élni. És ha elfogy a levegő, akkor küzdünk, és ha kell, áldozatot hozunk. A legnagyobb áldozatokra is készek vagyunk.

Idén kétszáz esztendős géniuszunk hat sorban az egész világnak megtanította mindazt, amit erről tudunk kell: „Szabadság, szerelem / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet."

Tisztelt hölgyeim és uraim!

1848 március idusán Petőfi Sándor úgy érezte, hogy itt az idő. Az azóta eltelt időszakban mi, magyarok megtapasztaltuk, hogy nem pihenhetünk, nem lankadhatunk. Minden nemzedéknek megvan a maga ideje, mindannyiunknak meg kell küzdenünk a magunk küzdelmeit. Helyettünk senki nem fogja elvégezni a mi munkánkat. Ahogy egy másik idén kétszáz éves zsenink, Madách Imre ránk hagyományozta: Azóta küzdünk, és bízva bízunk.

Mert tudjuk, hogy 175 éve egyetlen vezérfonal köti össze a nemzedékeket. Egyetlen magyar parancsolat készteti cselekvésre mindenkoron a magyarok millióit, megszületetteket, holtakat és az utánunk következőket. Így hangzik: „Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!" – zárta ünnepi beszédét Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója.