Kis kommentár, a nagy műről...

Commentariolus, azaz „Kis kommentár”. Így hívták az idén éppen 550 éve, 1473. február 19-n született, s éppen 480 éve, 1443. május 24-én meghalt lengyel csillagász, Nikolausz Kopernikusz, a bolygók pályamozgásáról íródott hatalmas művet, amely előtt adózik az ég szépségét fürkésző, tudományos világ. Kopernikusz korszakalkotó nagy műve, a csupán negyven oldalas Kis kommentár azzal, hogy lerakta a Nap központú világkép alapjait, kifordította a saját tengelyéből az előtte másfélezer éven át uralkodó, Földközpontú világképet, s az abból eredő emberi gondolkodást...

„Az égre néz és astrolabiummal

Számítja ki: mily messze s mily nagyok
A magasságban estenden kigyúlva
Reánk lenéző büszke csillagok.

Az égre néz és ő már tudva tudja,
Hogy gőgös földünk is csak csillag ott,
Ki pályáját örök törvényre futva
Szolgálja a királyi, ős Napot...”

(Juhász Gyula: Copernicus)

Nikolausz Kopernikusz, a reneszánsz korának korszakindító csillagász-asztrológusa, vagy ahogyan, egyik ellenlábasa, a reformátor Melanchthon Fülöp nevezte, a „szarmata asztronómus” - kinek nézeteitől óva intette az akkori tudományos világot - 1473 -ban, a Lengyelországi Torun városában látta meg a napvilágot. Amint azt a neve is mutatja – mely a latin cuprum, azaz coper, vagyis a réz szóból származik - egy gazdag, rézkereskedő családba született a hamar árvaságra jutott gyermek Kopernikusz, kinek nevelését, sorsának egyengetését nagybátyja, Frombork kanonokja vett át. Az eszes, találékony, a tudományokra fogékony, mindenre nyitott - Hunyadi Mátyás udvari asztrológusának, Regiomontanusnak a műveit pedig különösképpen nagy érdeklődéssel olvasó -, a korabeli csillagászat iránt rajongással érdeklődő fiatalembert pártfogója először, az akkor Európa-szerte híres Krakkói egyetemre, majd a humanizmus bölcsőjébe, Itáliába küldte elméjének a pallérozására.

Amolyan klasszikus, reneszánsz emberként Kopernikusz a krakkói, bolognai és pádovai egyetem diákjából, majd ez utóbbinak az igazgatói székéből felállva - korának egyik legismertebb csillagász-asztrológusává, a kor egyik legnagyobb matematikusává, orvossá, diplomatává, közgazdásszá, s költővé vált. Ahogyan Dáné Tibor író, csodálatosan fogalmazza: „Egyházi ember lett nagybátyja kívánságára,... művész volt szórakozásból, orvos előszeretettel és képesítése alapján, véletlenségből közgazdász is, szükségből államférfi és katona; de tudós isten kegyelméből, és mert az igazságot magáért az igazságért szerette...”

Emberi sokoldalúságával és tudományos nyitottságával, helicentrikus „elődjének”, a szamoszi Arisztarkhosz ókori csillagász - a Föld Nap körüli keringéséről szóló - munkásságának a tanulmányozásával, majd saját fromborki obszervatóriumában végzett húsz évnyi, csillagászati megfigyeléseivel, a bolygók pályamozgásáról írott Kis kommentárjával, végül a hat könyvből álló, De revolutionibus Orbium Celestium című hatalmas munkájával Kopernikusz megváltoztatta a világ addigi folyását, s az emberiség történelmét.

„Tudományos forradalmával” – ahogyan munkásságát az utókor nevezte nemcsak kitárta a kaput az emberi elme számára annak tágabb otthona, a Naprendszer, s az azon túli világegyetem felé, de „tágas kaput, s széles utat” kínálva, „rá is csapta az ajtót” Istenre, felvetve ezzel a Teremtő és a Teremtett lény viszonyában máig boncolgatandó nagy kérdést: vajon meddig is terjed az ember szabadsága?

Azaz, vajon meddig terjed az Istentől kapott szabad akarat határtalanságával bánni nem tudó emberiség számára e jelentőségteljes felfedezéssel együttjáró szabadság? S hogy vajon képes-e az ember - s képes volt-e egyáltalán az azóta eltelt 500 évben az emberiség - helyesen, s nem kártékonyan bánni e tudással? A „tudomány forradalmával”, amely végtelen pályára állította az emberi tudásszomjat, s vele együtt az ember hatalmi vágyát...

De, nézzük, mi is volt ez az akkori világi hatalom, a vallás - így mind a katolicizmus, mind a születőben lévő protestantizmus - számára oly veszedelmes „tudományos forradalom”? Vagy ahogyan az utókor dicsérőn fogalmazza, mi is az „a kopernikuszi fordulat”, amely az azt követő öt évszázadra oly nagy hatással volt, hogy kifordította a másfélezer éves megszokott tengelyéből az emberi gondolkodást, s a megszokott „kerékvágásából” az emberi identitást?

Azaz mi is az a kopernikuszi tan, amely a vele egy időben „születő”, úttörő felfedezéssel - Magellánnak a Föld gömbölyűségét bizonyító, Földkörüli hajóútjával - útnak indított egy egészen új, az ember korábbi szellemi és fizikai határait átlépő, globális versenyt, globális kereskedelmet, világméretű gyarmatosítást, amely az új, anyagközpontú világbirodalmaival megteremtett egy új, globális gondolkodást...

Azaz nézzük, miről is szól e korszakindító „kis mű”!

A Föld trónfosztása...

Nem fér a fejembe, hogy a természet nagyszerű rendjét, a csillagok sokaságát számítások és megfigyelések nélkül lehessen magyarázni -

mondja Kopernikusz, ki 1519-től több, mint húsz évnyi fáradhatatlan munkával kidolgozza a Földközpontú, ptolemaioszi világképet leváltó, Napközpontú világképet, amit elsőként a „Nicolai Copernici de hypothesibus motuum coelestium a se constitutis Commentariolus” azaz, „Nikolausz Kopernikusz kis kommentárja az égi mozgásokra vonatkozó, saját maga által kidolgozott hipotézisekről” című művében hét alaptételben foglal össze. Az Égi pályák forgásáról címmel 1543-ban, Kopernikusz halálának az évében jelenik meg ugyanis nyomtatásban a lengyel asztrológus-csillagász nagy műve, az egyetemes emberi kultúra egyik "nagy könyve", amelyet a sors különös fintora okán maga a szerző, a halála előtt csupán egy nappal, 1543. május 23-án, a halálos ágyában vehetett kézbe.

Korszakhatárt jelentett ugyanis a benne lefektetett gondolat: „a kopernikuszi fordulat”, amely a Földet kimozdította centrális helyzetéből, s fenekestül forgatta fel az emberi gondolkodásmódot, látásmódot, benne az ember és a teremtett világ kapcsolatát, azzal a ténnyel, hogy többé már sosem a Föld körül keringenek az égitestek, és a bolygók... Sőt, a Hold, a Nap és a csillagok sem a világ közepének vélt Föld körül táncolnak, hanem annak új, kozmikus helyére - ezzel pedig a gondolkodás, s a világlátás középpontjába - a Napot helyezte, Hiszen, "minden bizonnyal királyi helyén trónolva, a Nap kormányozza a csillagok őt körülvevő családját..."

A csupán negyven oldalas „kis mű” hét óriás-tétele, a következőképpen foglalja össze magát a Heliocentrikus világképet:

Az égitestek nem egyazon középpont körül keringenek.

A Föld középpontja nem középpontja a Világmindenségnek, hanem csak a nehézkedésnek és a Hold mozgásának.

Minden körmozgás a Nap körül történik, mintha ez lenne a Világmindenség középpontja.

A Nap–Föld távolság, illetve a Föld és a csillagos égbolt távolságának aránya kisebb, mint a földgömb rádiusza és a Nap–Föld távolság aránya, úgyhogy a csillagos égbolt méretéhez képest elhanyagolható.

Mindaz, amit az állócsillagok égboltján, mint mozgást észlelünk, nem olyannak mutatkozik, mint amilyen ténylegesen, hanem olyan, mint amilyennek a Földről látszik. A Föld tehát a rajta levő tárgyakkal együtt naponta megfordul változatlan pólusa körül. Ezzel szemben az állócsillagok szférája, mint a legkülső égbolt, mozdulatlan.

Mindaz, amit a Nap mozgásában megfigyelhetünk, nem önmagától áll elő, hanem a Föld mozgása révén, mert a Föld épp úgy a Nap körül mozog, mint a többi bolygó. A Föld ezen kívül más mozgásokat is végez.

A bolygók mozgásában csak a földi megfigyelő lát direkt és retrográd szakaszokat. Az égbolt számos jelensége csak a Föld mozgásával magyarázható.

Ember és Isten egymástól való eltávolodása...

A sors különös játszmája, hogy a kopernikuszi tanokkal egyidőben születő protestantizmus és szellemi vezére, Luther Márton, valamint ellenlábasa, a Római egyház és a katolicizmus, a keresztény embert a keresztény emberrel egymás ellen fordító, véres vallásháborúk idején egy valamiben mégis egyetértett: nem kellenek a Kopernikuszi tanok...

A Kopernikusz forradalmi elmélete ugyanis, a kezdeti érdeklődés ellenére, hatalmas megrázkódtatást is okozott egyben az emberi elme és a lélek számára. A Létezésnek, az emberi életnek, halálnak, biztos eligazodást adó tér, ugyanis többé már nem tekinthető a Teremtés közepének. A Föld csak egy, a hasonló bolygók közül. S az emberi tudat fejlődésének, a teremtésnek és a pusztulásnak otthont adó hely, többé már az emberi tudat fejlődését „szolgáló” változások középpontja, hanem csak egy meghatározott pályán bolyongó Planéta a Naprendszerben, az izzó Nap körül.

S bár Kopernikusz szellemi forradalma kitágította az ember látás- és gondolkodásmódját, hiszen a földi mikrokozmoszból, a világegyetem makrokozmoszába emelte a tudományos gondolkodást, ám a mértéktelen akaratának, s féktelen uralkodni vágyásának parancsolni nem tudó emberi jellem, elhitette magával az elmúlt 500 évben, hogy otthonával a Föld nevű planétával bármit megtehet korlátlanul.

Mert - ahogyan azóta már többször előfordult a világtörténelemben - Kopernikusz zsenialitása is a tudomány határait ugyan a végtelenbe tágította, ám a véges időbe zárt emberi teremtmény - úgy tűnik - nem tudta sem befogadni, sem elfogadni a helyét, a léptékét, a sorsát, s a feladatát, azaz éppen a kopernikuszi tan spirituális tanulságát: az ember porszemnyi voltát az Isten által teremtett világban.

Mert a mindig többre és hatalmasabbra vágyó, határtalan ambíciójú és vágyú teremtő képességgel bíró emberiség elhitette magával, hogy többé már nem érvényes az ókori, hermetikus világnézet, miszerint az ember, mint mikrokozmosz, tükörképe az őt körülvevő világegyetemnek, a Létezés makrokozmoszának. S úgy tűnik máig nem vette észre, hogy szellemi-szabadságával, azaz teremtő erejével képes mindent – amitől a léte függ, akár azt is - elpusztítani maga körül...

Vagyis 500 éve, a történelem két főszeplője, Isten és ember, azaz a Teremtő és a „teremtés koronája” elindult a végletes eltávolodás útján...

Szerző: Wieber Orsolya, a csízió.blogstar.hu szerzője, a Teremtő Nőiség című könyv írója