Mi, Puskás-magyarok

Néhány héttel ezelőtt, a Magyar Labdarúgás Napján, Orbán Viktor miniszterelnök nyitotta meg a minden idők legnagyobb magyar labdarúgója előtt tisztelgő Puskás Múzeumot.

Tisztességgel beszámoltak erről a lapok, de azt is mondhatnánk, hogy letudták a kötelezőt. Ilyen is van, lapozhatunk tovább. Sportrovat, egy újabb cikk, pipa.

Kevés erőfeszítés történt viszont annak megértésére, hogy mi is ez a valami, amit a magyar miniszterelnök jelenlétében, jó pár év megfeszített munkával, a legjobbak kreatív energiáját megmozgatva adtak át - mindannyiunk, minden magyar és az egész világ számára.

A múzeum látszólag a magyar focinak lett emelve. Puskás Ferenc, még akkor is, ha a legnagyobbak közzé tartozott, mégiscsak egy focista volt. Látszólag a futball iránt érdeklődök belügye tehát a múzeum. Aki viszont ebből az egészből csak ennyit lát, az egész bizonyosan félreérti a lényeget.

Aztán okoskodhatnánk úgyis, hogy a múzeum a világnak lett emelve. Az egész világon ismerik Puszkász nevét, Puskás egy brand, egy világmárka, ami egyet jelent Magyarországgal. A múzeum tehát végső soron arról szól, hogy Puskás előtt tisztelegve üzenjük meg a világnak, hogy vagyunk mi magyarok és hogy volt egy Puskásunk. Ezzel talán már közelebb járunk az igazsághoz.

A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök, Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, a nemzetközi szövetség (FIFA) alelnöke, Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Emilio Butragueno, a Real Madrid intézményi kapcsolatokért felelős igazgatója, korábbi spanyol válogatott labdarúgó a Puskás Aréna toronyépületében létrehozott Puskás Múzeum megnyitóján 2024. november 25-én.
Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Felfogásom szerint azonban még ennél is többről, mélyebbről, egyúttal felemelőbbről van szó. 

Ez a múzeum nekünk lett emelve. Nekünk, magyaroknak, minden magyar embernek. Ugyanis csak az a nemzet lehet erős, amely eleven tartja a saját mitológiáját.

Vagyis mindannak az összességét, hogy mit gondol magáról, milyennek látja magát, honnan jön és hová tart. Puskás, pedig a mi közös ősünk, a mi ős-DNS-ünk, a neki emelt szentély pedig egy elképzelt genealógiai múzeuma a magyarságnak. Egy szakrális hely, ami hétköznapi valónk fölé emel. A Puskás-mítosz példát mutat helytállásból és hazaszeretetből, benne egy kicsit magunkra ismerhetünk, és mégis “helyettünk is hős.”

Egyáltalán nem magától értetődő azonban, hogy lett egy szentélye a nemzeti büszkeségnek.

Volt amikor Puskást el akarták törölni. Élt és virult a kommunista cancel culture.

 Amikor például 1958-ban a Vasas a Panchót a soraiban tudó Real Madriddal játszott, a Népsport nem közölte a két csapat összeállítását. Máskor, amikor a kommunista szellemben vezetett magyar lapok egyáltalán beszámoltak a Real Madrid meccseiről, volt, hogy csak tíz nevet jelentettek meg a kezdőcsapat felsorolásaként, gondosan vigyázva arra, hogy le ne írják Puskás nevét. Csaknem az egész világ láthatta “Öcsi bácsi” BEK-döntőben rúgott négy gólját, leszámítva minket, magyarokat. Miközben a világ legendává emelte ezt a labdával elképesztően bánó, alacsony, köpcös kis magyart, éppen mi, magyarok maradtunk ki a neki kijáró tisztelgésből. 

Miközben máshol ünnepelték ezt a melegszívű, nótáskedvű, örökvidám magyar csibészt, aki a focipályán a gól szinonimájává lett, addig a kommunista Magyarországon “hazaáruló” névvel illette a titkosszolgálati kartoték. Szégyen és gyalázat. 

Eközben a kommunisták megtanítottak minket úgy tekinteni magunkra, hogy nekünk nincs dolgunk a világgal, nincs dolgunk magunkkal. Kis ország vagyunk, ugyan mire lennénk büszkék, tessék csak alkalmazkodni és engedelmeskedni. Pofa alapállás.

Ezért is van valami mélyről jövő igazságtétel abban a szimbolikus térfoglalásban, hogy a Puskásnak emelt múzeum a kommunizmus egyik szimbólumának a helyén, a Népstadionnal egyidőben épült toronyépületben kapott helyet,

ahol a padlón a meghagyott komcsimárványt felülírja a Puskás labdákat ábrázoló csiszolt fémlap, ahol egy emeletnyi mini-Terror Háza emlékeztet minket a kommunizmus lélekszárító bűneire, ahol az áporodott szocreál építészetet átkeretezi a 21. századi vizuális bámulat, és ahol végre méltó elismerést kap ez a különös, furcsa, fineszes, szemtelen, egész világot bámulatba ejtő magyar kivételesség.

A terem két oldalán három-három óriási, henger alakú LED-fal található, amin Puskás Ferenc pályafutásának legszebb pillanatait vetítették ki
Fotó: Koszticsák Szilárd 

Mindannyiunk múzeuma elképesztően magával ragadó lett. Schmidt Mária csapata és F. Kovács Attila vizuális képzelőereje mindenkit megnyer a magyarok ügyének. Emlékeztetve másokat és persze magunkat is arra a Puskás-igazságra, hogy mindegy, bárki is az ellenfél, bármilyen erőfölényben is van velünk szemben, nyerhetünk, mert csak annyit kell tudnunk, hogy a labda nem fárad el.

Az egész Puskás-mítosz a győzni tudás képességéről szól, hogy mi magyarok is győzhetünk, bárkivel szemben van esélyünk, még akkor is, ha ezt nem nézik ki belőlünk, lesajnálnak vagy egyenesen lenéznek minket. Nem véletlen, hogy a kiállított sok ereklye között van egy felkiáltójelként szolgáló hiány: az 1954-es vesztes berni VB-döntőben szerzett ezüstérem nincs kiállítva a magyaroknak emelt múzeumban. Ezt Öcsi bácsi is szágyellte, mert nekünk a második hely nem elég jó, mi a legjobbak akarunk lenni. Mindig győzni akarunk.

A Puskás Múzeumot mindenkinek látnia kell.