Én bizony elvárom a kormányomtól, hogy engem képviseljen

Az én érdekeimet: a biztonságom, a megélhetésem, a kultúrám. A saját hétköznapi normalitásom, ne másét.

Túl nagy a zaj, és a non-stop hangzavarban könnyű szem elől téveszteni a lényeget. Ha a lejárt szavatosságú vagy épp újrafésült megélhetési politikusok, ha az amerikai közpénzből zsírosra hizlalt NGO-k, és ha a magát önkényesen függetlennek és objektívnek nyilvánító média naponta zúdítja rád, hogy neked akkor lesz jó, ha nem lesz jó, baj van.

Azért van baj, mert idővel elhiszed.

Elhiszed, hogy Ukrajna majd fényes győzelmet arat pusztán azért, mert mostantól jobban akarjuk, mint az elmúlt három évben. Mostantól még elkötelezettebben posztolunk, és az uniós elit még szívhez szólóbban deklarálja morális felsőbbrendűségét.

Elhiszed, hogy kék-sárga pólóban feszíteni Brüsszelben nemcsak menő, de komoly hatást is gyakorol a fronthelyzetre, és elhiszed, hogy bár a magyar rezsicsökkentés csak egy humbug, mégis el kell törölni.

Elhiszed, hogy Ukrajna a demokrácia bölcsője, s bár csak harminc éve rajzolták a térképre, felfoghatatlan, miért nem uniós tagállam máris, hisz lélekben mindig is közénk tartozott.

Elhiszed, hogy a háborúnak és a gazdasági nehézségeknek semmi közük egymáshoz, elhiszed, hogy a kényszersorozott, utcáról összerabolt ukrán nyomorultak harci morálja jobb, mint valaha, elhiszed, hogy az „igazságos béke” alanyi jogon jár, elhiszed, hogy a jók és a rosszak epikus harca nem egy Netflix-sorozat, s benne te a jó oldalon állsz.

És elhiszed azt is, hogy amiről a 444, a HVG, meg a Telex nem ír ezer cikket, az nem is történt meg.

Ukrajnának joga van a békéhez és a biztonsághoz

– mondta a francia elnök nemrég a népéhez intézett beszédében, miután kifejtette, hogy az orosz agresszió nem ismer határokat, az oroszok folytatják a fegyverkezést, bővítik a hadsereget – mily meglepő ez egy háborúban álló katonai nagyhatalom esetében –, majd feltette az egymillió dolláros kérdést:

Ennek fényében ki hiheti, hogy a mai Oroszország megáll Ukrajnánál?

Nem is tudom, mondjuk az, aki az elmúlt három év során olykor rápillantott a háború állására?

Ha cinikus lennék, fordítva kérdezném:

ki hiheti, hogy az empíria ellenére Oroszország bármely uniós tagállam, hovatovább NATO-tagország megtámadásra készül?

De nem vagyok cinikus, meghagyom ezt Macronnak, aki ugyanezen nyúlfarknyi beszéd második felében azt is kijelentette, hogy

a nukleáris elrettentő erőnk megvéd minket.

Hát így.

Ám ne menjünk el szó nélkül az „Ukrajnának joga van a békéhez és a biztonsághoz” kijelentés mellett sem, mert plasztikusan rögzíti, miért nem képes az uniós mainstream a szemléletváltásra. Ez a kijelentés az állatorvosi lovunk maga, Európa irányvesztése, a jelen és a jövő teljes félreértése.

Pedig 450 millió uniós polgár érdekképviselete épp 450 millió ok kellene, hogy legyen az irányváltásra, még akkor is, ha a saját választók érdeke az üvegpalotákból kevéssé látszik. Kevéssé látszik fontosnak.

Mert egyetlen uniós polgárnak, így egyetlen magyarnak sem érdeke egy olyan háború miatt eladni a jövőt, amely kimenetele már a kitörése pillanatában borítékolható volt.

Ez nem a mi háborúnk, semmilyen értelemben nem az.

Együtt érzünk, humanitárius segítséget nyújtunk, ez minden. A gazdaságunk romba döntése, országunk eladósítása, a biztonságunk kockára tétele nem lehet opció, ahogy a gyerekeinknél sem fontosabb egyetlen ukrán gyerek sem. És álszent módon ne tegyünk úgy, mintha az ellenkezője lenne igaz.

Ukrajna joga a békéhez és a biztonsághoz nem írhatja felül az én jogomat a békéhez és a biztonsághoz. Ezért igenis elvárom a kormányomtól, hogy engem képviseljen, csak és kizárólag az én érdekeimet.

Ukrajna nyilván tisztában volt a jogaival az elmúlt 15 évben, amikor olyan kül- és belpolitikát folytatott, amilyet. Amikor például úgy gondolta (és gondolja jelen időben is), hogy jó ötlet lenne NATO-tagországgá válnia és atomfegyvereket telepítenie a szomszédos nagyhatalom hátsó udvarába. Ez volt ugyanis az orosz támadás eredendő oka, ahogyan azt az orosz külügy számtalanszor jelezte, a háború előtti és alatti években, de még a minap is, reagálva Macron elnök beszédére. 

Ez a tétel az, amiről elhiszed, hogy nincs, mert a 444, a Telex meg a HVG nem ír róla ezer cikket, ahogy nem beszél róla a brüsszeli elit sem.

Apropó, jogok!

Fontosak azok, persze, de még milyen fontosak, pláne manapság, a szabadság- és emberi jogok mátrixában. Csak épp háborús hangadóink a jogok gyakorlásának legfontosabb kritériumáról hajlamosak megfeledkezni, pedig mint főállású popcorn-nemzedék, ők is bőven ki lettek okosítva. Persze meglehet, nem figyeltek eléggé a moziban, amikor Szamár hallgatáshoz fűződő jogait illető méltatlankodására Shrek így felelt:

Szamár, jogod az van a hallgatáshoz, csak képességed nincs rá.

Megjegyzem, az alig százezer őshonos kárpátaljainak is volt joga az anyanyelvén beszélni, egészen addig, amíg a hős ukránok úgy nem döntöttek, hogyha egy magyar a beregszászi kisboltban magyarul kéri a tejet, az fenyegetést jelent az ukrán identitásra. Szóval volt jog, nincs jog.

Hát ilyen ez az absztrakció.