Mi jön a liberalizmus után?

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatójának írása.

A 21. század elodázásában jelentős része volt a liberalizmus 20. század végi ideológiai győzteskompenzációjának. 2025-től kezdve azonban a nyugati világ is kénytelen belépni az új századba, amely rögtön hasadást is okozott az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államok azonnal az idő élére ugrott és kreatív versenybe szállt a globális Dél képviselőivel, az Óvilág azonban menthetetlenül a régi világban ragadt. Ebben a helyzetben kell merészen fürkésznünk az eljövendőt, azaz a század felderengő, sőt itt-ott már kivehető körvonalait. Először a 20. század vezéreszméjét, azaz a liberalizmust kell meghaladnunk, amihez most már nem elegendő a 19. század óta ismeretes antiliberalizmus, hanem az illiberális és posztliberális „pozitív kritika” (Dominique Venner) után új paradigmával kell előállni

– írja Békés Márton.

Fotó: Látószög blog 

POSZTLIBERÁLIS BOLYGÓ

Ha meg kellene mondani, hogy mi az a grandiózus kép, ami a legjobban jellemzi korunkat, akkor A majmok bolygója zárójelenete lehetne, ami egyetlen roppant, mitikus erővel bíró szekvenciába sűríti érzéseinket. Az 1968-ban bemutatott, mára klasszikussá vált amerikai sci-fi utolsó pár percének döbbenetes képsora filmművészeti és szellemtörténeti szempontból is úttörőnek számított.

A majmok bolygója fantáziájának érvényét és képi erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1968-as ősváltozatot 1970–73-ban még négy – egyre rosszabb kritikákat kapó, de nézhető – folytatás követte, aztán 2001-ben Tim Burton rendezésében remake készült belőle, 2011 és 2024 között pedig négyrészes reboot. Az eredeti filmet Franklin J. Schaffner rendezte, akinek korábbi munkái (The Stripper. 1963, Pillangó. 1973) szintén filmklasszikussá váltak. Jellemző az is, hogy emlékezetes filmpremierek tekintetében az 1968-as évet február 8-án éppen ez az alkotás nyitotta, és úgy maradt az év egyik legnagyobb játékfilmes szenzációja, hogy április második napján debütált Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, aztán június közepén mutatták be a Roman Polansky-rendezte Rosemary gyermekét, október elsején vetítették először George Romerótól Az élőhalottak éjszakáját, Olaszországban karácsony előtt pár nappal pedig Sergio Leone alapművét, a Volt egyszer egy vadnyugatot. Az év során további, közismert filmek készültek: A könnyűlovasság támadása, A nap szépe, Akasszátok őket magasabbra, Farkasok órája (Bergman!), Ha…, Kéksapkások, Kémek a sasfészekben, Rómeó és Júlia.

Valamit tehát nagyon eltalált ez a mozi, olyannyira, hogy igencsak jellemző módon, ennek végével tudjuk megragadni azt a kort, amelynek kezdetén járunk.

A film Pierre Bouelle francia író 1963-ban kiadott regénye alapján készült; másik ismert műve az 1952-ben megjelent Híd a Kwai folyón, amit szintén nagy sikerrel vittek vászonra. Alaptörténete szerint egy űrutazással együtt időutazást is végrehajtó földi űrhajó ismeretlen bolygón landol, ahol a majmok képezik az uralkodó fajt, akik a földi emberiséghez hasonló és körülbelül a könyv íródásának megfelelő technikai színvonalán álló társadalmat alkotnak, míg az emberek a vadság állapotában élnek. A könyvben úgy végződik a sztori, hogy a párizsi űrhajósok közül életben maradt, eredetileg melléjük beosztott újságíró, Ulysse Mérou egy majmok építette űrhajón el tudja hagyni az általa Sorornak elnevezett bolygót, mégpedig egy ott megismert nővel és közös kisfiúkkal együtt. Az amerikai filmben ezzel szemben a maga mellé vett helyi Novával távozik a 19. század végi körülmények között élő majmok városából, ám a tengerparton belebotlik a Szabadságszobor romjaiba – a Charlton Heston által eljátszott George Taylor kapitánynak ekkor esik le, hogy mindvégig a Földön volt, ugyanis az űrben időutazást hajtott végre. Mindezt baljósan megelőlegzi, hogy a parton a majomrégészek egy barlangot találnak, amelyben az ő társadalmuknál fejlettebb emberi civilizáció nyomaira bukkannak, majd berobbantják, nehogy kiderüljön.

A könyvhöz képesti változtatás a forgatókönyvírónak, Rod Serlingnek köszönhető, akire igencsak jellemző volt az efféle hátborzongató, csavaros megoldások alkalmazása, amelyet korábban, 1959–64 között már bizonyított az igen népszerű Alkonyzóna című televíziós horrorsorozat általa jegyzet 92 részében. Tőle ered tehát a nyugtalanító zárókép, amely a megelőző másfélórás filmidő egészét megkérdőjelezi. A Kennedy-támogató antikommunista, a polgárjogi és pacifista törekvésekkel szimpatizáló forgatókönyvíró – igen finoman – két korabeli feszítő kérdés parabolájává tette a filmet (faji ellentétek, nukleáris fenyegetés), mint ahogy az év során készült másik két játékfilm is áthallásos volt: az Űrodüsszeia a technológiai fejlődés perspektívája, Az élőhalottak éjszakája pedig a vietnami háború kapcsán. Mindehhez jó tudni, hogy 1968 az amerikai közélet számára nem a diáklázadást jelentette, amely ott 1964-ben már elkezdődött, hanem a Tet-offenzíva sokkját, a Martin Luther King és Robert Kennedy elleni merényletet, valamint a chicagói demokrata konvenció alatti tömegtüntetést.

De vissza a filmhez! Miután a kamera fokozatosan tárja fel a kizárólag a Földön előforduló, emberkéz emelte, ikonikus építmény maradványait, csak az óceán egykedvű, örök zúgásának atmoszféráját halljuk. „Hazaértem… itthon vagyok, itthon is voltam. Végül mégiscsak megtettétek. Őrültek, felrobbantottátok. Átkozottak! Átkozott pokolfajzatok!” – ordítja a fövenyen térdelve a rémisztő felismerésből ocsúdó Taylor, mögötte a mit sem értő, csodaszép Novával. Mire sejtelmes zenei aláfestéssel a kamera befejezi a hosszú beállítást, Taylor és a néző egyedül marad. 2025-ben mi vagyunk Taylor.

A zavarba ejtő, filmbéli felismerés ma is a reveláció erejével hat: az egykor a Hudson folyó torkolatában dicsőségesen álló, félig földbe süllyedt, rozsdamarta Szabadságszobor látképe azt fejezi ki, hogy valami egyszer és mindenkorra véget ért, visszatérés pedig nincsen. A Szabadságszobor ráadásul a liberális demokrácia amerikai öntőformáját is eszünkbe juttatja. Hasonló érzésünk lehet, ha napjaink korszellemét faggatjuk: ma ugyanis a liberalizmus után élünk. A 21. század első negyedének ormán állva, és innen körbe tekintve, olyan kifejezések ötlenek fel bennünk egymás után, mint az antiliberalizmus, az illiberalizmus vagy újabban a posztliberalizmus, amelyek mind-mind azt fejezik ki, hogy a liberalizmust magunk mögött hagytuk. Igen ám, de mi következik most, azaz mi jön a liberalizmus után?

Békés Márton teljes írását itt olvashatja el.