Jó ötlet a transzparencia, kivéve, ha a Fidesz kezdeményezi – így érvel a TASZ a „Lex Magyar” ellen

A TASZ 444-en megjelent elemzése a „Lex Magyar” kapcsán ismét bizonyítja, hogy a szabadságjogok védelme sem mentes az előítéletektől: miközben elismeri a vagyonnyilatkozati rendszer hasznosságát, rosszindulatú jóslatokkal próbálja hitelteleníteni a kezdeményezést. Ha valami, hát épp ez a magatartás rombolja a közbizalmat, nem pedig a transzparenciát célzó törvények.

A TASZ „Lex Magyar” kapcsán megfogalmazott kritikája komoly érvrendszer helyett leginkább feltételezésekre, jövőbeni események borúlátó előrevetítésére épít, ami jelentősen gyengíti a mondanivaló hitelességét és szakmai megalapozottságát.

A kulcsmondat, miszerint „a vagyonnyilatkozatok fontos eszközei lehetnének a korrupció elleni küzdelemnek – ha valóban komolyan vennék őket. De a jelenlegi módosítás nem erről szól” már önmagában is ellentmondásos. A jogvédők elismerik ugyan, hogy a javaslat maga – azaz, hogy az európai parlamenti képviselőkre vonatkozó vagyonnyilatkozati szabályoknak meg kell egyezniük a magyar parlamenti képviselőkre vonatkozókkal – igazságos és a korrupció elleni fellépés szempontjából indokolt, mégis elutasítóan viszonyulnak hozzá, ráadásul egy spekuláción alapuló bizalmatlanság mentén.

S hogy mi a spekuláció?

Ennél is nagyobb probléma (...), hogy kizárólag a kétharmados kormánypárti többség döntésén múlik a tagok személye. Ez pedig átsugározhat az NVB döntésére a vagyonnyilatkozatok kérdésében is. Ha ez megtörténik, az szintén a választók jogait sérti. Ahhoz, hogy a választók akarata valóban érvényesülni tudjon, korlátokat kell szabni a mindenkori többség hatalmának.

Átsugározhat. Feltételes módban. Ügyes sugallat ez, de jó lenne, ha a TASZ bővebben is kifejtené, mégis hogyan manipulálható egy olyan adatsor feletti döntés, amely explicit kérdésekre adott önbevallás? Beírja a tisztes (vagy tiszás?) képviselő, hogy rendelkezik-e ingatlannal, autóval, védett műalkotással, megtakarítással vagy tartozással, ezeket részletezi is, majd az NVB kiradíroz egy-két sort?

Az önbevallásnak összhangban kell állnia a valósággal – ha nem áll összhangban, akkor a képviselő operált hamis adatokkal, nem az NVB.

Abban viszont tökéletesen egyetértünk, hogy korlátokat kell szabni a mindenkori többség hatalmának, csakúgy – sajnos ez már lemaradt –, mint a mindenkori kisebbség túlkapásainak. Már csak azért is volna szerencsés az utolsó mondatrész figyelembevétele, mert a kormány nem lottón nyerte a hatalmát, hanem választás útját ruházta rá a társadalmi többség.

Úgyse lesz jó, mer’ a Fidesz…?

Ez a logika tehát azért problémás, mert az érdemi vitát és a racionális kritikát szorítja ki, így nem több, mint egy prekoncepciókra építő gondolatmenet.

A TASZ gyakorlatilag determinálja a rendszer működésképtelenségét, és előre eldönti, hogy az új szabályozást majd nem fogják megfelelően alkalmazni. Ez pedig azon túl, hogy érvelési hiba, még veszélyes is: relativizálja a valódi reformok lehetőségét, és azt sugallja, hogy a kormánypártok bármilyen kezdeményezése mögött csak politikai manipuláció állhat, függetlenül annak tartalmától vagy céljától.

Márpedig senki, még a TASZ se jósoljon üveggömbből, hagyjuk ezt meg a hivatásos kuruzslóknak!

A korrupció visszaszorítása és a politikai transzparencia alapvető fontosságú minden demokratikus társadalomban, így az egységesített vagyonnyilatkozati kötelezettség éppen ezt szolgálja. Megjegyzem, már az elnevezés is hangulatkeltő, mintha a „Lex Magyar” csupán a politikai pályafutása kezdetétől áldozatpózba merevedett Magyar Pétert célozná, holott egységesen, minden magyar EP-képviselőre vonatkozik, legyen az dékás, tiszás vagy épp fideszes.

Ha a TASZ-nak nem tetszik az NVB személyi összetétele vagy működési mechanizmusa, oké, szíve joga így érezni, de ez egyéni szocproblem.

Ha a TASZ komolyan venné saját vállalásait – sok egyéb esetben ez tagadhatatlanul meg is történik – akkor javaslatokat tenne ahelyett, hogy lejárat egy korrekt és össztársadalmi igényt kielégítő kezdeményezést.

Az érvelésük ebben az esetben sajnos nemcsak hogy rosszindulatú vélelmeken nyugszik, de egyúttal kizárja a bizalom vagy az építő szándék lehetőségét is a közéleti intézkedésekkel kapcsolatban. Ez a hozzáállás pedig hosszú távon nemhogy erősítené a demokráciát, inkább a közbizalom erózióján ügyködik.

Persze szükség van az építő kritikára, de annak alapja nem lehet a kristálygömbből történő jóslás.

Ha minden reform mögött csak politikai hátsó szándékot keresünk, akkor végső soron éppen azt a transzparenciát és felelősségre vonhatóságot lehetetlenítjük el, amelyet amúgy fényes tekintettel, de módfelett álságosan követelünk.