Természetesen a fiúk azt is megvitatták, hogy lehetséges-e rossz foggal az űrutazás, majd az egyikük a telefonján rákeresett, hogy mit jelent az, hogy G-s gyorsulás. Szó volt arról is, hogy bányászni kellene aranyat a Holdon, és hogy vajon elmondanák-e a kinti űrhajósok, ha UFO-t látnának.
A beszélgetés egyszerre volt gyermeki és meglepően tudatos. Atomenergiáról, meghajtásrendszerekről, hosszú távú űrutazásokról cseréltek gondolatokat – ahogyan ők értették. Egyszerre volt ott a képzelet és a tudomány, a játék és a jövő. Hittek abban, amiről beszéltek.
Úgy néz ki, hogy lett egy generációnk, akiknek már nem amerikai sci-fi az űrutazás, és annak a lehetősége, hogy ők maguk is űrhajósok legyenek. Mert ez éppen történik. Közülük sokaknak lett egy valódi, elérhető példaképük, aki új pályára állíthatja őket.
Talán ők lesznek azok, akiknél nemcsak az a cél, hogy híres legyél, hanem hogy felfedezz, tanulj, és hogy eljuss oda, ahol korábban senki más nem járt.
De most, amikor a gyerekek figyelmét milliónyi inger támadja naponta, különösen nagy súlya van egy ilyen valóságos, inspiráló személynek.
Mert lehet egy ország gazdag vagy szegény, geopolitikailag szerencsés vagy elhanyagolt, ha a gyerekei már nem álmodnak, nincsen jövőképük, akkor minden elveszett.
Nem tudom, hogy a három kisfiú közül bárki valaha kijut-e az űrbe. De abban biztos vagyok: ha ma Magyarországon egy kisfiú vagy kislány valóban elhiszi, hogy ez lehetséges, az már önmagában forradalom.
Szóval többek között emiatt is hasznos ez az egész.
A tiszások és Bruti viszont ezt nem értik. Mert nem tudnak álmodni, és nincs jövőképük. A bennük élő gyűlölet pedig sehova nem vezet.