Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Közeledik Október hatodika! Az aradi vértanúk neveit ismerjük, de ritkán szólunk azokról a nőkről, akik velük együtt viselték a szabadságharc következményeit. Özvegyek, menyasszonyok, leányok. Búcsúlevelek, elmaradt esküvők, jótékonyság és közösségszervezés. A személyes történetek megmutatják, miként őrizték tovább az ügyet, amelyért a vértanúk az életüket adták.
Október hatodikán az aradi vértanúkra emlékezünk, de kevesebb szó esik azokról a nőkről, akik a szabadságharc következményeit velük együtt hordozták. Özvegyek, menyasszonyok és leányok életét búcsúlevelek, elmaradt esküvők és közösségszervezés kísérte. Személyes történeteik mutatják, hogyan vitték tovább az ügyet, amelyért a vértanúk életüket adták.
Az aradi vértanúk és özvegyeik
„Az igaz ügy örökre veszve nem lehet”
„Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni… az igaz ügy örökre veszve nem lehet” – írta Görgei Artúr 1849. augusztus 11-én, két nappal a világosi fegyverletétel előtt. A honvédség vezetői tudták, mi várhat rájuk. Mégsem menekültek. A történetükben a „férfias elszántság” mellett ott vannak az asszonyok. Hűséggel, gondoskodással, gyásszal. Ők az „aradi özvegyek”.
Csernovics Emília és Damjanich János
Csernovics Emília hatvan évvel élte túl férjét, Damjanich Jánost. Nem ment újra férjhez, pedig a tábornok erre biztatta. Házasságuk Temesváron indult; Damjanich magyarrá tette az otthon nyelvét: „hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.”
Emília a megtorlás éveiben a honvédárvák és özvegyek támasza lett. Gyászmiséket szervezett, jótékonysági egyesületet alapított, adományokat gyűjtött. Elutasította, hogy térdhajtással kérjen kárpótlást. Kossuth üdvözleteit megköszönte, de nem üzent vissza. Később a Nemzeti Múzeumban, csendben búcsúzott Kossuthtól a ravatalán: „Arad, a magyar Golgota.”
Dessewffy Arisztid és Szinyei Merse Emma
1849 júniusában eljegyezték el egymást és július 5-én, a lipótvárosi plébániatemplomban (a mai Szent István-bazilika helyén) házasodtak össze. A férj az oltártól a táborba indult.
Szeptemberben, már Aradon látták viszont egymást. Emma élelemmel, ruhával segítette férjét. A siralomházban Dessewffy Máriássy Jánost kérte fel, hogy gondoskodjon özvegyéről. Máriássy 1856-ban szabadult, és ígéretéhez híven feleségül vette Emmát.
Kiss Ernő és Szentgyörgyi Horváth Anna
Kiss Ernő 1825-ben, Balatonfüreden ismerkedett meg Szentgyörgyi Horváth Anna Krisztinával. Az első Anna-bál emléke lett frigyük alapja. A fiatal feleség hamar meghalt, feltehetően 1828-ban. Kiss lányaihoz írt, Isten akaratában megnyugvást kereső levelei ránk maradtak. Eleméren lévő közös sírboltjukat a második világháború dúlta fel.
Knezić Károly és Kapitány Katalin
Knezić 1842-ben jegyezte el az egri Kapitány Katalint. Két lányuk született. A szabadságharc idején az asszony sokszor a táborban élt. Aradon, amikor csak lehetett, látogatta férjét a börtönben. A tábornok utolsó útján családja égi oltalmáért imádkozott. Katalin a gyászba beleroppant; a család szerint végleg összeomlott. Lányaik rokonoknál nevelkedtek.
Láhner György és Lucia Conchetti
Láhner György 1839-ben, Milánóban vette feleségül az olasz Lucia Conchettit. A honvédség felfegyverzőjeként Aradon raboskodott. Felesége nemcsak őt, hanem társait is ellátta. Schweidel így emlékezett: „jó felesége, valóságos őrangyal, hozott nekem… bort és kolbászt.” Október 5-én Lucia összeomlott a kivégzés hírére. A kivégzés után Csernovics Péter Láhner holttestét is eltemettette Damjanich mellett. Lucia később visszatért Olaszországba.
Lázár Vilmos és Reviczky Mária
Lázár Vilmos 1844-ben vette feleségül báró Reviczky Máriát, aki a harcok végén Temesvártól Aradig követte férjét. A látogatási tilalom megtörte. Lázár az ítélet előtt bízott a kegyelemben, mégis támogatást kért: „légy nőm, miként én férfiú.” Október 5-én két búcsúlevelet írt. Emléktárgyakat küldött. Utolsó szavai: „Én Istenem, szegény nőm!” Mária élete végéig őrizte emlékét.
Leiningen-Westerburg Károly és Sissány Elíz
Leiningen 1845-ben vette feleségül Sissány Elízt. Magyar birtokossá vált, és a magyar ügy mellé állt. Búcsúlevele hitveséhez az megemlékezés egyik legszebb darabja. Elíz öt évvel később gróf Bethlen Józsefhez ment férjhez. Idős korában Visegrádon élt, gyakran találkozott Görgeivel. Kolozsváron temették el, közel első férje nyughelyéhez.
Nagysándor József és Schmidt Emma
Nagysándor József menyasszonya Schmidt Emma volt, saját unokahúga. Az eseményekre való tekintettel az érseki felmentés megszületett, az esküvő elmaradt. A tábornok a siralomházból kért bocsánatot: „mindent elvesztettem, csak irántad való… szeretetemet nem.” Emma hajfürtöt, fésűt, inggombot és a jegygyűrűt kapta emlékbe. Később Klauzál Gábor felesége lett.
Poeltenberg Ernő és Pauline Kakowska
Poeltenberg 1840-ben, Galíciában vette el Pauline Kakowskát. Három gyermekük született. Az aradi cellából is a családért aggódott. Búcsúlevelében nagylelkűen kérte: „Legyen még boldog, mert megérdemli!” Pauline azonban élete végéig gyászolt. A kiegyezés után is kereste férje földi maradványait. Lányuk Ilona is Magyarországra települt, az özvegy Pesten és Badacsonytomajon élt visszavonultan.
Schweidel József és Domicella Bilinska
Schweidel 1827-ben, Lembergben esküdött meg Domicella Bilinskával, öt gyermekük született. Aradról naplót írt feleségének, hétköznapi vágyai szeretteiről szóltak, s a tehetetlen aggodalomról. Végrendeletében Domicella odaadását köszönte meg, és halálát szerettei engesztelésére ajánlotta. Özvegye Pesten tejgazdaságot vezetett, a család megélhetését biztosította. A Kerepesi temetőben nyugszik.
Vécsey Károly és Duffaud Karolina
Vécsey feltehetően feleségül vette Duffaud Karolinát. A házassági anyakönyv nem maradt fenn, de a korabeli utalások és a tábornok nyilatkozata ezt valószínűsítik. Búcsúlevelében így írt: „odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk.” Karolina megszerezte a holttestet, titokban eltemette. Özvegységi jogait csak 1899-ben ismerték el. Zsombolyán halt meg 1900-ban.
Aulich Lajos és Török Ignác
Aulich Lajos agglegény volt. Katonaként és hadügyminiszterként is helytállt. Török Ignác, Komárom parancsnoka korábban mérnök volt. Szintén nőtlen. A kivégzés előtti éjjel, sorsát elfogadva egy francia hadmérnöki szakkönyvet olvasott. Búcsúlevele nem maradt fenn.
Batthyány Lajos és gróf Zichy Antónia
Batthyányt nem aradon, hanem Pesten végezték ki, felesége a kortársak szemében a „nemzet özvegye” lett. A pesti Újépületben 1849. október 5-én kapott búcsúlátogatás után – a hagyomány szerint – egy apró kést juttatott férjéhez, amellyel Batthyány felvágta nyaki ütőerét; másnap ezért hajtották végre rajta a golyó általi kivégzést. A grófnét ezután rendőri felügyelet alá helyezték; gyermekeivel előbb külföldre ment, majd 1856-ban tért haza. Soha nem ment újra férjhez, gyászruháját nem tette le, és következetesen őrizte férje emlékét: Csernovics Emíliával 1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok (Gazdaasszonyok) Egyesületét, árvaházakat, gyűjtéseket szervezett, s az aradi özvegyekkel együtt minden év október 6-án gyászmisét mondatott.
Emlékezet és közösség: az özvegyek öröksége
Az aradi vértanúk asszonyai gyászból közösséget teremtettek. Ápoltak, szerveztek, jótékonykodtak. Miséket és megemlékezéseket tartottak, özvegyeket és árvákat segítettek. Vértanú férjeiktől búcsúlevelek, gyűrűk, hajfürtök maradtak rájuk. És a biztos tudás: „az igaz ügy örökre veszve nem lehet.”
- További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.
