Létezett, mégsem született meg – a gyász, amiről senki sem beszél

Amikor a gyászról beszélünk, legtöbbször azok az emberek jutnak eszünkbe, akikről vannak közös emlékeink, történeteink, akiknek a hangját, mozdulatait fel tudjuk idézni. Az ő elvesztésük fájdalma kézzelfogható, a hiányuk jól körülírható. Ha a veszteség szót halljuk, talán eszünkbe jut még egy válás, egy kapcsolat, egy élethelyzet lezárása is — valaminek a vége, amit ismertünk.

Ritkán beszélünk azonban azokról a kapcsolatokról, amelyek még csak alig kezdődtek el. Azokról a létezésekről, akik talán csak átsuhantak rajtunk, és mégis mélyen megérintettek. Azokról a magzatokról, akik „vendégbabaként” voltak jelen — akik annak a lehetőségét hordozták, hogy valaki anyává válik, hogy testben és lélekben megszülethet az az identitás, hogy „én egy anya vagyok”.

Ha a veszteség szót halljuk, talán eszünkbe jut még egy válás, egy kapcsolat, egy élethelyzet lezárása is — valaminek a vége, amit ismertünk.
Fotó: Wavebreak Media LTD / Reblog

Kapcsolat, gyász, anyaság

A perinatális gyász — a várandósság, szülés körüli veszteség gyásza — éppen ezért különleges és gyakran láthatatlan.

Azok, akiket érint, sokszor nem is tudnak beszélni róla. A gyász mintha nem kapna helyet, mintha nem lenne „elég érvényes”. Társadalmi szinten alig van tere annak, hogy kimondjuk: valakit elveszíteni, aki még meg sem született, ugyanolyan valóságos fájdalom, mint bármely más gyász. Az, hogy a gyermek nem látható, nem jelenti azt, hogy a kapcsolat sem volt valós.

Sokszor a környezet sem tud mit kezdeni ezzel. Elhangzanak a „vigasztaló” mondatok, amik valójában mély sebeket ejtenek: „Fiatal vagy még.” „Majd lesz másik.” „Úgyis beteg lett volna.” Ezek a szavak érvénytelenítik a veszteséget, eltagadják annak súlyát. A gyászoló ilyenkor még inkább magára maradhat, hiszen nemcsak a fájdalmat kell hordoznia, hanem annak csendjét, láthatatlanságát is.

A perinatális gyász összetett.

Nemcsak egy magzat elvesztése van benne, hanem az álomé, a reményé, az elképzelt jövőé is. Gyászolni kell azt az életet, amely már nem fog megtörténni, és azt az identitást, amely talán már megszületett a lélekben, de sosem teljesedhetett ki. A fájdalom ezért sokszor nemcsak konkrét, hanem mélyen absztrakt is: a veszteség a hitet, a bizalmat, az életbe vetett reményt is megrendítheti.

Mégis, ez a gyász is megdolgozható. Nem eltüntethető, nem „felülírható”, de méltó módon hordozható. A perinatális gyász — akárcsak bármilyen más szeretetkapcsolat gyásza — ott marad a szívben. Sok nő későbbi várandósságában is ott él tovább, szorongás, aggodalom, belső feszültség formájában: „Ugye most minden rendben lesz? Ugye most nem történik semmi baj?” Ez a félelem nem gyengeség, hanem az elvesztett bizalom természetes lenyomata.

Fontos tudni, hogy egy új élet érkezése nem törli el a korábbi gyászt. Az új gyermek nem helyettesíti azt, amelyik nem született meg.

A gyász pedig nem valami, amit „túl kell élni”, hanem valami, amit integrálni lehet: beengedni, elismerni, hogy létezett, hogy fontos volt, hogy szeretet kapcsolódott hozzá.

Október 15. a Perinatális Gyász Világnapja. Ez a nap lehetőséget ad arra, hogy csendben, de együtt emlékezzünk azokra, akik csak egy pillanatra érintették meg az életet — és mégis örökre nyomot hagytak. Hogy kimondjuk: ez a fájdalom valóságos, ez a gyász érvényes.

A gyásznak nincs mércéje. Nem tudjuk mérlegre tenni, kinek a vesztesége nagyobb, vagy „jogosabb”. A fájdalom nem verseny. A perinatális gyász is ugyanúgy az emberi szeretet története: annak a története, hogy valakit szerettünk, mielőtt még igazán megismerhettük volna. És ez a szeretet, ez a kapcsolat — minden láthatatlansága ellenére — nagyon is valós.