Anyák napja után

A virágok néhány nap alatt elhervadnak, az óvodai műsor emléke elhalványul, a rajzok lekerülnek a konyhaasztalról, a kirakatok új témára váltanak. Az anyák napja elmúlt, de sokszor épp ilyenkor, pár nappal később válik igazán láthatóvá, mit is jelentett.

Az anyák napja egy kijelölt nap az évben, amikor kulturálisan fókuszba kerül az anyai funkció. A gondoskodás, a megtartás, a szervezés, a családi rendszer láthatatlan működtetése egy rövid időre elismerést kap. Az ünnep szimbolikus gesztusa fontos, hiszen jól esik annak, akit ünnepelnek. Azonban az ünnep elmúltával többnyire ugyanaz a struktúra áll vissza, amely korábban is terhelte az anyákat. A családon belüli aránytalan mentális teher, a folyamatos készenléti állapot, a szerepek közötti gyors váltások kényszere, az érzelmi konténerfunkció fenntartása, a munkahelyi és családi elvárások összehangolása. Az anya sok családi rendszerben egyszerre elsődleges kötődési személy, operatív szervező, érzelmi stabilizátor és teljesítményre orientált felnőtt.

Anyák napján mindez rövid időre kap egy kis reprezentációt, másnaptól azonban a rendszer változatlanul működik tovább.

Ebből aztán könnyen fakadhat egyfajta érzelmi ambivalencia: Jelen lehet a meghatottság és a hiányérzet egyszerre, a hála és a keserűség. Annak a megélése, hogy jól esett a figyelem, miközben ott motoszkálhat a kérdés: miért csak most? Miért ünnepeljük azt egyetlen napon, ami egész évben folyamatos erőfeszítésként működik?

Fotó: Pexels

Ha ezek az érzések nem válnak átgondolható, megnevezhető belső állapottá, könnyen diffúz irritációként vagy szabályozatlan feszültségként jelennek meg. Türelmetlenség, indulati túlcsordulás, bűntudat, érzelmi kimerültség, kiüresedettség formájában. Nem kellenek nagy sérelmek, konfliktusok, de a fel nem ismert belső terhelés könnyen kivezető utat találhat magának egy-egy hétköznapi apró súrlódásban is.

Az anyák napja, hasonlóan a nőnaphoz vagy a gyereknaphoz akkor nyerné el a legmélyebb értelmét, ha nem merülne ki egyetlen vasárnap meghatott gesztusaiban, néhány szál virágban és gyorsan elmúló köszöntésekben, hanem be tudna épülni a hétköznapok szövetébe is. Szükség van a kitüntetett pillanatokra, így a vasárnapi ünneplésre, versikére, virágokra, de a csokor mellé tehermegosztás társulhatna a köszönöm mellé valódi odafordulás, az alkalmi figyelem mellé pedig tartós jelenlét.

Mert könnyű egy napon idealizálni az anyát, nehezebb azonban észrevenni őt emberként. 

Nemcsak szerepként, nemcsak funkcióként, nemcsak magától értetődő erőforrásként, hanem külön belső világgal rendelkező személyként, akinek vannak vágyai, határai, fáradtsága, hiányai és szükségletei is.

Aki nap mint nap másokat tart meg, annak magának is szüksége van megtartó térre. Aki mások érzéseit hordozza, annak is szüksége van arra, hogy valaki időnként az övéit is elbírja. Aki biztonságot teremt, annak is jár biztonság. Nem évente egyszer, hanem újra és újra, a hétköznapok csendes ismétlődésében.

Jó lenne, ha az ünnep elmúltával, a figyelem, még ha hullámzóan is, de fennmaradna.