1989: Végtisztesség Nagy Imrének és mártírtársainak

Huszonnyolc éve temették újra a magyar forradalom kivégzett miniszterelnökét.

Emlékezés. „A nemzeti gyász és megemlékezés napján, június 16-án, pénteken Nagy Imre és mártírtársai, valamint az 1956-ot követő megtorlás áldozataira emlékezett az ország. Budapesten a Hősök terén, a gyász fekete és fehér színeinek drapériájával bevont Műcsarnok lépcsőjén ravatalozták fel Nagy Imre és munkatársai, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József földi maradványait magukba foglaló koporsókat, valamint egy hatodik, üres koporsót, az ismeretlen forradalmárért."

Lezárult egy korszak

Így kezdődik a beszámoló az Észak-Magyarország 1989. június 17-i számában. A borsod-abaúj-zempléni napilap rendkívül alapos tudósításban osztotta meg olvasóival az előző nap történéseit, az újság egynegyedét szentelve a témának – ami nem csoda, hiszen valóban nagy hord¬erejű eseményről volt szó. Egészen addig teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is rehabilitálják az 1956-os forradalom kivégzett miniszterelnökét, nevükkel megjelölt sírba kerülhetnek a szabadságharc mártírjai. A korabeli lapbeszámolókban hangsúlyt kap a kegyeleti beszédek mellett az a vélekedés is, hogy ezzel lezárul egy korszak, és elkezdődik valami új.

A helyzetet immár történelmi távlatból rögzítő Wikipédia így összegez, huszon¬nyolc évvel az újratemetés után: Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és társainak újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt, 1989. június 16-án. 1988 tavaszán Kádár János, a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára egy amerikai televíziónak adott interjúban kijelentette, hogy Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni. Kádár azonban, akinek uralmához Nagy Imre kivégzése kötődött, még megélte a néhai mártír miniszterelnök hatalmas tömeget megmozgató újratemetését, amely a budapesti Hősök terén tartott ünnepélyes megemlékezéssel indult.

„Borbíró Piroska"

Az újratemetésre pontosan 31 évvel Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzése után került sor – hangsúlyozza az internetes enciklopédia. 1958. június 16-án hajnalban a kivégzetteket – hogy nyughelyüket senki ne ismerje és látogathassa – az Országos Börtön sétálóudvarán földelték el, a földhányást lommal fedték be. Az országgal másnap tudatták a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, mi történt a holttestekkel. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én a koporsókat kiásták, kátránypapírba drótozták és a közeli Új köztemetőben földelték el újra őket, jeltelen sírokba. A sírok fedőneveket kaptak, Nagy Imre sírjának fedőneve Borbíró Piroska lett.

A következő évtizedekben Kádár János állampárti diktatúrája ellenforradalomnak bélyegezte az 1956-os forradalmat, résztvevőit pedig ellenforradalmároknak, akik a nép ellenségeiként megérdemelték a sorsukat. A szovjet fegyverek segítségével a nép forradalmát leverő és a törvényes kormányt megdöntő Kádár-rendszer legitimációja azonban a vérbosszúval beszennyezett hatalomátvétel miatt mindig megkérdőjelezhető maradt. Ezek a kérdőjelek megjelentek az emigráns magyar sajtóban és irodalomban, a hazai szamizdatirodalomban, majd a nyílt színen is, miután a magyar közélet az 1980-as évek végétől lerázta magáról a cenzúrát.

1956: népfelkelés

A politikai fordulópont az volt, amikor 1989. január 28-án, Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár külföldi útja idején a kommunista párt belső ellenzékét vezető Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte az 1956-os eseményeket, eltávolítva a megbélyegző ellenforradalmi jelzőt. Ez a gesztus, bár fogadtatása a Magyar Szocialista Munkáspárton belül nem volt egyöntetű, egyértelműen jelezte a Kádár-rendszer legitimációjának felbomlását és Nagy Imre újralegitimizálásának kezdetét.

Nagy Imre szobra Budapesten, háttérben az Országgyűlés épületével

„Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit"

Emlékezés. A Hősök terén elhangzott beszédek sorából a mai napig kiemelkedik az, amelyet Orbán Viktor, a Fiatal Demokraták Szövetsége politikusaként mondott el. Ebből idézünk.

„Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. (...) Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az '56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről."

Így lett a kegyeleti aktusból demonstráció

Háttér. A végtisztességet Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-án kapták meg. Ekkor még egypárti rendszer volt Magyarországon, a Magyar Szocialista Munkáspárt kormányzott. Ott voltak már a színen az 1990-es parlamenti választás rendszerváltó erői is, mégis kérdés: mi tette lehetővé, hogy megtarthassák a temetést? Bár a pártvezetés elzárkózott Nagy Imre rehabilitálásától, az MSZMP Politikai Bizottsága (PB) 1988. november 29-én határozatot hozott „az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről". Ezt még ekkor is úgy képzelték, mint a hozzátartozókkal szűk körben, titokban megbeszélt, zárt körű események sorozatát – írja a Wikipédia. A Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989. február 14-én arról egyezett meg az Igazságügyminisztériumban, hogy június 16-án sor kerülhet az újratemetésekre, de csak „normális" temetésként az Újköztemetőben. Az ellenzék és a TIB soraiban is egyre erősödött az igény, hogy az újratemetést tömegdemonstráció kísérje. Az MSZMP-n belül, az állampárton belül éles viták folytak arról, betiltsák-e a demonstrációt, májusra azonban a közvélemény nyomására eldőlt, hogy ezt nem teszik, és ezután már arról folyt a vita, hogyan mentsék, ami menthető és csiholjanak politikai előnyöket az elkerülhetetlenül bekövetkező hátrányok mellé is.

Nagy Imre utolsó szavai a bíróságon

„A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek."
(História, 2004. 10 – idézi: Rai¬ner M. János)

Nagy Imre Fotó: archívum

Soha többé

„...Soha többé! – hirdette szent esküvéssel harminchárom éve címoldalán a Szabad Nép, a párt lapja. Ezt az esküt ma ugyanúgy ki kell mondani, ugyanúgy elvárja a társadalom, mint Rajk Lászlóék búcsúztatásakor. De lesz-e, lehet-e hitele a fogadalomnak? Kell, hogy legyen. Mert Nagy Imre és a többi áldozat temetése nemcsak a család, a harcokban elesettek és az 1956 utáni megtorlásokban kivégzettek hozzátartozóinak, az évekre bebörtönzötteknek az ügye. Ez a temetés ismét egy jelkép. (...) Nemcsak az áldozatok kapják meg a nekik, a minden embernek kijáró végtisztességet: egy korszakot temetünk. Egy olyan korszakot, ahol a komolyan gondolt, az igaznak akart fogadalom ellenére megtörténhetett, hogy az ország 1956-ban volt törvényes miniszterelnöke, az MSZMP egyik alapítója, és a többi igazságtalanul kivégzett, 31 esztendeig nem találhatott végső nyugalmat, s ahol minderről nem lehetett szót ejteni, a hozzátartozók még titokban sem gyászolhattak, nem lehettek biztosak benne, hol hantolták el az övéiket, s ahol az össznépi felejtésre kellett volna épülnie a közmegegyezésnek.

Kár volna tagadnunk, szélsőséges indulatok feszítik ma a társadalmat. Az emberek ellentétesen ítélik meg 1956-ot, a népfelkelést követő éveket, mai válságunk okait. Ennek ellenére minden józanul gondolkodó magyar állampolgárral együtt reméljük: a kegyeletet, a megbékélést és a megbocsátást szolgálja majd a mai szertartás. Nagy szükségünk van ma erre, mert a temetéssel nemcsak lezárul, de el is kezdődik egy korszak.

Nagy a tét, nagy a magyarság felelőssége! Rajtunk múlik: kilábalunk-e bajainkból, megtaláljuk-e a jövőnket Európában? Ehhez el kell temetni a halottakat. Hogy megbékél, kiegyezik-e a társadalom Nagy Imréék koporsója felett – nem tudjuk. De abban biztosak vagyunk: mostantól mindent el kell követnünk azért, hogy soha többé ne kelljen kimondanunk azt, hogy soha többé! Ma erre minden eddiginél nagyobb a történelmi esélyünk. Ne szalasszuk el... És most már ne felejtsünk...!"

(Déli Hírlap, 1989. június 16., péntek)

Emlékezők a Hősök terén 1989. június 16-án

Könnycsepp a szemben

„Nincs jobb jelző rá: hömpölyög a tömeg, megállás nélkül, folyamatosan. Még kilenc óra sincs, de a Hősök terén már több ezren szoronganak. A kandelábereket már meggyújtották, a koporsók mellett díszőrség. Aki koszorút, virágot hoz, az sorakozik. Vár, türelmesen. Mintha a fél főváros itt lenne. Fejet hajtani, emlékezni. Lassan, méltóságteljesen halad a koszorúzók végeláthatatlan sora a ravatalhoz. Megállnak a koporsók előtt, könnycseppet morzsolnak szét szemük sarkában.

A tömeg hömpölyög, s nőttön nő. Csend, nyugalom, gyász, megbékélés. A Magyar Demokrata Fórum rendezőgárdát toborzott e napra. Karszalagot viselnek, udvariasak, de erélyesek... Rendőrt csak az útlezárásoknál látni. Nincs rájuk máshol szükség." (Észak-Magyarország, 1989. június 17., szombat)

A ravatalnál. Archív képünk az 1989. június 16-i Észak-Magyarországból

Észak-Magyarország Megyei Napilap / Russmedia Kft.

További információk itt.