A kérdés megválaszolása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, mert a Munka törvénykönyvének rendelkezésein túl minden esetben vizsgálni szükséges a konkrét munkavégzés körülményeit, és csak ezek alapján dönthető el, hogy az adott munkavállaló esetében munkaidőnek minősül-e az utazással töltött idő – mondta el az Origónak a D.A.S. JogSzerviz szakértője.

Napjainkban már egyáltalán nem tekinthető furcsának, ha egy munkavállaló munkaköréből adódóan nem egy konkrét helyen, például a munkáltató székhelyén, telephelyén kezdi meg munkáját, avagy nem ott fejezi be – fejtette ki dr. Bálint Boglárka.

Üzletkötők, marketingesek, menedzserek, vagy éppen a személyszállításban dolgozók számára nem ritka, hogy munkanapjukat az ország egyik felén kezdik, majd a másik felén fejezik be. Esetükben jogosan felmerül a kérdés, vajon számíthat-e munkaidőnek az otthonukból a munkavégzés helyére történő utazás időtartama?

A kérdés megválaszolása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A Munka törvénykönyve pusztán annyit jelent ki, hogy nem munkaidő a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Erre a rendelkezésre sok munkáltató szeret hivatkozni, hiszen úgy tűnik, hogy a jogszabály egyértelmű választ ad a fenti kérdésre, az utazás időtartama márpedig nem munkaidő. A jogszabály helyes értelmezésétől ez a fajta értelmezés viszont igen messze áll.

A Munka törvénykönyvén, mint nemzeti szintű jogforráson kívül a teljes igazság kiderítéséhez figyelembe kell vennünk az Európai Unió jogalkotását és jogértelmezését is, valamint a Kúria iránymutató döntéseit a kérdéssel kapcsolatosan. Nem igaz az az állítás, hogy az utazással eltöltött időtartam semmilyen körülmények között sem minősülhet munkaidőnek, mint oly sok esetben, itt is a körülményektől függ minden.

Az Európai Bíróság egyik precedens értékű döntésében rögzítette, hogy az ügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, a 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontjának értelmezése során „munkaidőnek" minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

Azokra a munkavállalókra, akiknek az ügyében ez a döntés született, az alábbiak voltak jellemzők: olyan munkavállalók, akik nem rendelkeznek állandó munkavégzési hellyel, azonban naponta kell a lakóhelyüktől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utazniuk.

A Kúria szempontjai

Az útvonalat és az ügyfelek jegyzékét a munkáltató állítja össze és azt előző napon közli a munkavállalókkal, a munkavállalók pedig egy kiterjedt földrajzi területen belül látják el munkájukat, sokszor több, mint 100 kilométert utaznak az egyes ügyfelekhez.

Magyarországon a Kúria fogalmazott meg szempontokat a Munka törvénykönyvének fent említett rendelkezésének helyes és az Európai Uniós értelmezéssel összhangban lévő alkalmazásának érdekében.

A Kúria kimondta, hogy önmagában az, hogy a munkavállalók utazásai a munkáltató szolgáltatásának teljesítéséhez szükségesek és a munkavállalók ezen idő alatt a tevékenységüket és feladatukat végzik, még nem elegendő annak megállapításához, hogy az első üzletbe történő, és az utolsó üzletből történő lakóhelyre utazás munkaidőnek minősüljön.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ez utóbbi megállapításához további bizonyítás szükséges annak feltárása céljából, hogy a munkáltató által szabályzatban meghatározott körülmények között a munkavállalónak mennyiben volt lehetősége az utazási távolságot, illetve az arra fordított időtartamot meghatározni.

A munkáltatónak volt-e lehetősége ezen utazási idő alatt egyoldalúan előírnia a látogatandó üzletek sorrendjét, az első és utolsó munkavégzési helyet, továbbá az elvárt napi üzletlátogatási szám, a látogatandó üzletek száma, valamint az üzlettípusoknak megfelelő látogatási gyakoriság mellett a munkavállaló mennyire dönthetett szabadon a lakóhelyhez közeli első és utolsó üzletről. Csak ennek ismeretében lehet következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy az utazás időtartama a munkavállaló részéről az uniós irányelv szerinti „dolgozásnak", „rendelkezésre állásnak", az az munkaidőnek minősíthető-e.

Nem lehet tehát egyszerűen elintézni a kérdést, hogy a Munka törvénykönyve alapján sosem számíthat munkaidőnek az utazási idő. Ennek kijelentése előtt minden esetben vizsgálni szükséges a konkrét munkavégzés körülményeit, csak ezek alapján dönthető el, hogy az adott munkavállaló esetében munkaidőnek minősül-e az utazással töltött idő – hangsúlyozta végezetül a D.A.S. JogSzerviz szakértője.

https://das.hu/