Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Legalábbis a magyar néphagyományokban ilyen volt Miklós, a telet elijeszteni próbáló pogány démon. A lánc másik végén a fagyot megszemélyesítő krampuszka fityegett, aki valahonnan a skandináv mitológiából keveredett ide, és rendszerint ő vitte el a balhét a beijedt gyerekek helyett.
Azóta persze sokat szelídült a Mikulás. A nagy európai népszokás-keveredésben a télriogató álarcos alakja összemosódott a legendás Szent Miklós püspökével, aki a 3-4. században Kisázsiában élt, és jótékonykodásairól híresült el. Vagyonából bőségesen osztott a rászorulóknak, ráadásul éjjel, titokban, és azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük volt arra. Még Fra Angelico is megörökítette a történetet egyik képén.
A zokniba érkező karácsonyi ajándék angolszász hagyománya is egy jól sikerült akciójából ered: egy éjjel a kiszemelt szegény családnak Miklós a kéményen dobott be aranytallérokat, amik a száradni kitett harisnyában landoltak.
December 6-a a jótevő püspök halálának napja, ezért kapta ünnepként ezt a napot. Ráadásul, hogy teljes legyen akeveredés, Mikulás neve a magyar nyelvbe nem is nyugat vagy dél felől, hanem a szlovákból érkezett – emiatt Trianon után némi rossz szájíz került mellé –, a krampusz elnevezése viszont a német nyelv osztrák változatából származik.
Az sem könnyíti meg a népszokás körüli zűrzavar megértését, hogy míg Magyarországon kihalt a lánccsörgető miklósozás hagyománya, Stájerország városaiban december 5-én éjjel bekormozott arcú, szintén lánccal rémisztgető fiatalok manapság is zajos krampuszfelvonulást rendeznek.
Szent Miklós mellett más jóságos télűző lények is otthonosak Európában. Német területen ilyenkor Ruprecht lovagtól várják a gyerekek az ajándékot.
Svédországban egy Jultomten nevű manó az ügyeletes gyerekboldogító, az olaszoknál Vízkeresztkor járkál a La Befana (bár az utóbbi évtizedekben kezdi lenyomni őt a Karácsonykor érkező Babbo Natale, azaz Karácsony Apó).
A spanyol gyerekek a változatosság kedvéért a Háromkirályoktól kapnak csokit január elején, a lengyelek Szenteste Gwiazdort, vagyis Csillagembert várják.
De többfelé ismerik Európában még a Marokkóból ideszármazott ajándékozó, Fekete Péter alakját is.Titokzatos lények apró kincseket rejtő zsákkal, zamatos ígérettel, hogy a beköszöntő tél nem tart örökké. Alma, dió és cukor, az ősz utolsó ízei a hideg hónapokra.
Valójában a Mikulás is ugyanazt a kört járta be, mint a többi ősi ünnep: az évkörhöz kötődő pogány rítus talált magának egy megfelelő keresztény szentet, akinek alakjába bújva évszázadokon át fennmaradhatott. A bravúros mimikri képességét még a kommunista időkben is megőrizte, mert a vallásellenes ötvenes évek elején piros gúnyában megjelent az orosz Gyed Moróz, azaz Fagy Apó, és ha nem is a keresztény felebaráti jóságnak köszönhették a kis ajándékokat a szakszervezeti Télapó-ünnepséggel megtisztelt gyerekek, de mindenesetre évről évre jelen volt az életükben.
És bár a Mikulás és a Karácsony hagyománya sok országban keveredik, nálunk következetesen elkülönül a kettő (csak a szupermarketekben kapható, teraszról lógó fogyasztói Mikulás-változat zavar bele a képbe); alapjában két, egészen más karakterű ajándékozó ünnepet ismerünk decemberben.
Az ünnep eredeténél azonban sokkal lényegesebb maga a Mikulás szerepe. Erősebb, mint a Luca-napi boszorkányozásé, és jóval körülhatároltabb, mint az utóbbi időkben divatőrületté lett Halloween. Mind egy-egy kitüntetett pontja az évkör téli szakaszának, mindhez tartoznak megidézett lények (hogy a mesékből jönnek-e, vagy történeti gyökerük van, az a szerepüket nézve szinte mindegy).
A Mikulás elsősége alighanem abban rejlik, hogy különösebb cécó nélkül lehet része a mai nagyvárosi életvitelnek: nem igényel nagy felhajtást, nem kerül sokba, és elég rá egy fél órányi figyelem, hogy évente egy estén hiánytalanul működésbe lépjen a mítosz.
Mert a vallási rítusok kiüresedésével szerencsére nem tűnt el a kitüntetett pillanatok utáni vágyunk.
Mircea Eliade vallástörténész úgy írja le a vallásra épülő társadalmak és a vallást vesztett korok időfogalmának különbségét, hogy az előbbi számára kétféle idő létezett: a profán és a szakrális idő.
A nem vallásos ember is ismeri az idő heterogenitását, különbséget tesz a munkaidő és a pihenés, szórakozás ideje között, de nem ismeri a megszentelt idő fogalmát, azt a súlyosabb és fénylőbb időt, amelyik kilép a hétköznapok medréből, a múlt és a jelen folyamából, és közvetlenül az örökkévalósághoz kapcsolódik.
Mai változatban az Eliade-féle megszentelt időre – a vallásgyakorláshoz kötődő, egyre fogyatkozó ünnepeken kívül – a néphagyományból megmaradt rítusok nyitnak ajtót. És mivel mindennapi életünk nem engedi meg a csodavárás irracionális luxusát, ezekhez gyerekekre van szükség.
Évekig figyeltem a plázákban, a város terein, ahogy a felnőttek ugyanolyan lázba jönnek egy beöltözött Mikulással való találkozás pillanatában, mint a kicsik. Nincs rá ésszerű magyarázat. De nem is kell erőltetni; elég, ha egy pillantást vetünk a tökéletesen csodátlanított mindennapjainkra, a mesehiányos, sőt olvasáshiányos felnőtt életünkre, automata üzemmódunkra, aminek lassan már egyetlen része sem tud normálisan működni, holott úgy érezzük, végül is minden megy valahogy.
Aztán szembejön ez a bácsinak maszkírozott valaki, többnyire egy márka, egy tucattermék képviseletében, amitől még kínosabb az ügy; és persze pirosban, a puttony már ritkább, de a szakáll még lengedez. És ettől, akárhogy is tiltakozunk, születik egy mosoly. Semmilyen tapasztalat nem változtat ezen a reakción, még az olyan hírek sem, miszerint
Moszkvában megnyílt egy Télapóképző,
ahol az orosz néphagyományokba beavatott hivatásos Gyed Morózok kapnak oklevelet, vagy hogy Mikulásszán elől szökött rénszarvasok garázdálkodnak a finn földeken, sem az AFP idei közleménye a lappföldi Télapó, a Joulupukki irodája elleni csődeljárásról.
Utáljuk, amiért már november elején kényszerítő nyomásként megjelennek a boltokban a csokimikulások, és mégis belopjuk a gyerekeknek éjjel azt a kis csomagot. Nem is biztos, hogy nekik van rá a legnagyobb szükségük:
nekünk, felnőtteknek kell, hogy továbbvigyük a pillanatot,
hogy találkozzunk saját gyerekkori Mikulás-emlékeinkkel, hogy összeérjen az ünnep, a csoda megélésének két ideje, a mi régi és az ő mostani pillanatuk, hogy a múló idő ellenében megteremtődjön valami eleven folytonosság. Így lesz része az örök időnek minden december 5-én ablak, cipő, gyerek, szülő.
