„Vártuk a bocsánatkérést” – megszólalt a halálos balesetben elhunyt fiú édesanyja

Több mint három év telt el a tragédia óta, de a fájdalom semmit sem halványult. A halálos baleset után most megszületett az ítélet, és az édesanya megrendítő sorokban mondta el, mit érez valójában.

A Vágóhíd utcán történt halálos baleset három évvel ezelőtt követelt egy fiatal életet, most pedig végre pont került az ügy végére legalábbis első fokon. A Debreceni Járásbíróság február 16-án hirdetett ítéletet és a vádlottat halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségében találták bűnösnek, majd nem jogerősen 3 év letöltendő fogházra ítélték. A tragédiában a 21 éves Mázló Attila vesztette életét, akinek most édesanyja írt szívhez szóló levelet – írt a Haon.hu.

Agócs Anna írt levelet elhunyt fiának a halálos baleset és a tárgyalás után
Fotó: MW

Halálos baleset, ami örökre kettétörte egy család életét

A tárgyalások minden egyes napján ott ültek a szülők a teremben. Az édesanya, Agócs Anna azonban az ítélethirdetésen már nem tudott jelen lenni, ugyanis egy korábbi tárgyalás után rosszullét miatt kórházba került, ezért orvosi javaslatra távol maradt.

Telefonon azonban megszólalt és szavai mélyen megérintették azokat, akik figyelik az ügyet.

A világ változik, az emberek változhatnak, de egy dolog örök: a jellem”

– utalt arra, hogy a vádlott a teljes eljárás során tagadta felelősségét. Az utolsó szó jogán is kitartott amellett, hogy szerinte a helyszínelés nem volt megfelelő, és még azt is állította, hogy próbált bocsánatot kérni a családtól.

Az édesanya ezt határozottan cáfolta. Elmondása szerint a tragédia óta eltelt három évben egyszer sem kereste meg őket a vádlott. A bocsánatkérés pedig amire annyira vártak soha nem érkezett meg.

Bár a per hosszadalmas volt, többszöri halasztással, az édesanya úgy érzi, igazságos döntés született. Teljes mértékben elégedett az indoklással és az ítélettel.

Ami azonban igazán erőt adott neki, az az emberek támogatása volt. Mint mondta, amikor elveszítette a gyermekét, az idegenektől kapott szeretet tartotta életben. Üzenetek, ölelések, együttérző szavak érkeztek az ország minden pontjáról. Voltak, akik azt írták, hogy bárcsak átvehetnének a fájdalmából. Ez persze lehetetlen, de a gesztus számára mindennél többet jelentett.

Autós felvonulással emlékeznek

A tragédia helyszínén, a debreceni Vágóhíd utcában most újra gyülekeznek majd az emberek. Február 21-én, szombaton este autós felvonulást szerveznek Mázló Attila emlékére.

A menet 18 órakor indul a Vágóhíd utcai CarZoneStop elől, és több kört tesznek a felüljárón keresztül. A megemlékezés nemcsak tiszteletadás, hanem egyben üzenet is, hiszen sokan attól tartanak, hogy másodfokon enyhíthetik majd az ítéletet.

Agócs Anna elhunyt fiának írt levelét változtatás nélkül tesszük közzé:

Drága kisfiam, Attilám!

Itt ülök a szobádban, a kispárnádat ölelem, és emlékezem rád, még érzem az illatod!

Meg szeretném köszönni, hogy olyan jó gyermekem voltál/vagy, és el szeretném mondani, hogy az életem legboldogabb pillanata az volt, amikor megszülettél, és a legkínzóbb, amikor közölték velünk, hogy meghaltál.

Nélküled nincs értelme semminek, de Evelin miatt minden nap erőt veszek magamon. Mert mi lenne vele, ha én sem lennék neki, ezt a fájdalmat már nem tudná elviselni! A tragédia óta minden nap túlélünk! Soha semmi nem lesz ugyanaz, minden megváltozott!

Tudod, Te voltál a mindenem, a támaszom, a lelki társam, a barátom, a kisfiam, a világom közepe. Olyan súllyal nehezedik rám ez a szörnyű valóság, hogy szinte alig kapok levegőt! Annyi mindent szerettem volna még neked mutatni és elmondani… de nem volt rá idő. A bocsánatodat kérem, amiért egyedül kellett meghalnod azon az átkozott hídon, pont a névnapodon. Nem lehettem veled, nem foghattam a kezed, és nem cserélhettem helyet veled, pedig Isten a tanúm, megtettem volna… érted... bármit! Nélküled nincs értelme semminek. Nem jól van ez így, hogy szülő temeti a gyermekét! Azóta is keresem a miérteket, miért Te, miért velünk, és azt, hogy hogyan tovább, és egyáltalán mi értelme van élni! Nagyon nehéz nekem az, hogy nem látlak, és nem hallak, de legfőképpen, hogy nem ölelhetlek át. Megszakad a szívem érted/értünk! Nem jössz már ki a szobádból, de az őrzi az emlékedet. Minden úgy van, ahogy hagytad! Evelinnek is rettenetesen hiányzol. Látni a fájdalmat a szemében! Ő sem ugyanaz a gondtalan gyermek, mint volt, egy szempillantás alatt fel kellett nőjjön! Rettenetesen aggódik értem, és én is őérte!

Mindig azt kérdezem magamtól, hogy Te mit csinálnál a helyemben? Azt tudom, hogy Te is végigküzdötted volna értem ezt az egészet, megvédted volna a becsületemet! Olyan üresek a napjaim, az idő csak telik, és nem vagy itt velem. És nem ölelsz át, mint régen. Sokszor kérdezem, hogy miért nem haltam még bele a bánatba, és abba, hogy soha, de soha többé nem puszilhatlak és nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek! Kérlek, látogass meg álmomban, mert ott legalább újra együtt lehetünk! Tudod: csak Te és Én! Hiszem azt, hogy Te mindent látsz odafentről, és megmutatod a helyes utat! Mindig segítettél nekem, és tudom, ezután is segíteni fogsz! A haláloddal elvitted a lelkem egy darabját. Ott a patológián, amikor elbúcsúztam tőled, nagyon fájt, hogy nem tudtál válaszolni nekem. Veled együtt haltam meg azon a hajnalon!

És, amikor hamvasztottak, azt hittem belepusztulok abba a mérhetetlen fájdalomba! Nem akartalak soha elveszíteni téged, és Evelint sem, de mégis megtörtént, mert neked valamiért menned kellett! A szívem megszakad érted, édesem! Talán egy nap újra látlak, magamhoz foglak ölelni, hallani fogom a hangod, és újra látlak mosolyogni, és talán egy nap el tudom neked mondani, hogy mennyire vigasztalhatatlanul hiányoztál! Nem tudom, hogy mikor jön el az a nap, amikor nem írok több levelet neked a semmibe, talán soha. Talán ez maradt meg nekem belőled, a szavak, amiket már nem hallasz, de amik mégis neked szólnak!

A világ azt hiszi, tovább kellene lépnem, azt hiszik, elég idő eltelt már! De mit tudnak ők az időről, amikor az idő azóta csak egyetlen nap, az, amikor meghaltál. Nem múlik, nem változik, csak ismétli önmagát, és minden reggel újra elveszítelek! Az a hang, az a tekintet, az a nevetés, mind Te formáltad. És amikor elmentél, magaddal vittél egy részt is belőlem! Azt, amelyik félt, de mégis bízott, azt, amelyik szeretett, mert volt kit szeretni. Most csak a hiány maradt,  fojtogató, szétmaró, elnémító hiány! Hiányzik a hangod, amikor csak annyit mondtál, „itt vagyok, Anya”! Hiányzik a kéz, amit soha nem foghatok meg! Hiányzik a létezésed, mert amíg itt voltál, a világnak volt értelme! Szeretlek, nem úgy, ahogy a könyvek írják, nem költői szavakkal, hanem úgy, mint egy fájdalom, amit az ember már nem akar elengedni, mert ha elengedné, már semmi nem maradna! De ha egyszer újra látlak, nem fogok megszólalni, csak beléd kapaszkodom, olyan erővel, mint aki túl sokáig várt. És nem akarom majd tudni, hány év telt el. Csak azt akarom majd, hogy legyél velem! Újra, megint, csak most már örökre. De amíg ez a nap el nem jön, amíg az ég és a föld közötti szakadék nem zárul be, addig én csak félig élek! Félig, törötten, csendesen! És minden nap írok neked, akár szavakkal, akár gondolatban, mert nem tudok másképp, mert még most is Te vagy minden gondolatom! Szeretlek! Szeretlek, akkor is, amikor fáj, és szeretlek akkor is, amikor végre újra ölelhetlek! Mert Te voltál a mindenem! Örökre bennem élsz tovább! Szívem legmélyebb szeretetével ölellek, Drága Kisfiam, Attilám!”