Nem is tudjuk igazából, milyen gazdag Magyarország. Ez az egyik tanulsága a pénteken zárult nagyszabású ENSZ-konferenciának, a Budapesti Víz Világtalálkozónak, amelyhez hasonló eseményt utoljára tíz évvel ezelőtt rendeztek Argentínában. A másik tanulság, hogy érdemes tanulni a vízben szegény országoktól.

Amikor megnyitjuk a csapot, nem gondolunk arra, hogy nagyszüleinknek még az utcai kútra kellett járniuk, és arra sem, hogy számos fejlődő országban az asszonyok, lányok napi négy órát töltenek csak azzal, hogy tiszta vizet biztosítsanak a családjuknak.

Milyen a vízhelyzet szerte a világon? Az összkép nem annyira sötét, mint ahogy azt a drámai riportfotók mutatják – mondja Christian Zurbrügg, a Svájci Szövetségi Víztudományi és -technológiai Intézet (Eawag) kutatója a budapesti víz világtalálkozón. 1990 óta kétmilliárd ember jutott ivóvízhez, de jelenleg még 780 millió embernek nincs tiszta vize. Ezek szerint nem voltak hiábavalók az ENSZ úgynevezett millenniumi fejlesztési céljai, de az is tény, hogy 1,8 milliárdan nem stabil forrásból jutnak vízhez (például lajtos kocsikból, és nem kiépített kútból).

A felelős vízhasználatra figyelmeztet Simon McGrath szobra SydneybenForrás: AFP/Torsten Blackwood

Jól állunk

Ehhez képest Magyarországon a következő generációnak sem nem kell vízhiánytól tartania, mondta az Origónak Somlyódy László akadémikus, a világtalálkozó tudományos fórumának elnöke. Ellentétben Észak-Afrikával, a Közép-Kelettel, Kína északi részével, Ausztráliával vagy Kaliforniával.

„A Duna-medencét a vízbőség jellemzi. Magyarországon átlagosan 12 ezer köbméter víz esik egy főre évente, míg Izraelben mindössze 100. Természetesen nem vagyok levelibéka, hogy harminc évre előre jelezve megmondjam, hogy a mi környékünkön mi lesz, de azt gondolom, hogy hasonló lesz a vízellátásunk 2040 körül, mint most” – mondja a szakértő. Ez azt is jelenti, hogy az átlagos bőség ellenére az Alföld a területi egyenlőtlenségek miatt sokkal rosszabb helyzetben van, mint a Dunántúl nagy része.

A magyar hidrológusok nem számolnak olyan mértékű migrációval, ami felborítaná a mostani ivóvíz-ellátási rendszert (noha ez világprobléma). A demográfiai adatok sem azt mutatják, hogy annyival több lenne a magyar, hogy ne jutna mindenkinek víz.

Bekövetkezhet-e a Dunán – amelyből a legtöbb vizet nyerjük – olyan katasztrofális esemény, ami hosszabb távon veszélyeztetné a vízellátást? Somlyódy László szerint ez sem valószínű.

Lehetnének még pontosabbak az árvízi előrejelzések (a fotón az áradó Duna)Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Az esővizes hordótól a csúcstechnológiáig

„Mindezt figyelembe véve azért jobban járunk, ha tanulunk azoktól, akik együtt élnek a vízhiánnyal, és átvesszük tőlük a jó gyakorlatokat” – mondja. Első körben nem kell bonyolult dolgokra gondolni, elég például gyűjteni az esővizet. A bonyolultabb megoldások közé például az úgynevezett mikroöntözés tartozik, amelynek az a lényege, hogy a számítógép-vezérelt locsolófejek csak a növény tövére juttatják a vizet, amikor az szükséges, a meteorológiai előrejelzések figyelembevételével. Ez a megszokott, pazarló úsztatásos öntözéshez képest lényegesen kevesebb vizet igényel.

Mit tehetünk még? A szakember követendő példának látja, hogy Izraelben mindenáron visszafogják a lakossági vízfogyasztást. Ennek az az alapja, hogy a kutatások szerint megfelelő szaniterberendezések alkalmazásával egy ember kényelmesen megél napi 60 liter víz elhasználásával, nincs szükség a napjainkban nálunk megszokott 120 literre. A kérdés az, hogy kaphatók-e a megfelelő szaniterek.

Hogy a takarékoskodás ne legyen annyira kellemetlen, gondoljunk a virtuális vízre, amely azt mutatja meg, hogy egy általunk fogyasztott termék előállítása mennyi vízbe kerül. „Amikor meghallja valaki, hogy egy csésze kávé előállítása 125 litert igényel, először megdöbben, majd egy idő után elgondolkodik a saját fogyasztásán” – mondja a szakember.

Sokat ér az esővízgyűjtő kádForrás: AFP/Photononstop/Jacques Loic

Igénygazdálkodás

A felelős vízgazdálkodásnak természetesen csak úgy van értelme, ha az az iparra és a mezőgazdaságra is kiterjed. Az iparban a körforgások zárására van szükség, vagyis arra, hogy minél inkább elkerüljük a vízszennyezést. És ha már szennyezünk, akkor tisztított víz kerüljön vissza a következő felhasználóhoz (például a megfelelően tisztított városi szennyvíz alkalmas öntözésre), vagy a természetbe.

A készletgazdálkodásról át kell állni az igénygazdálkodásra – foglalja össze a világtalálkozó egyik főbb tanulságát Somlyódy László. A készletgazdálkodás alapja a készletek és az igények szembeállítása. A múlt gyakorlata a készletekből indul ki: kényszer hiányában feleslegesen sok vizet használ, vagyis pazarlunk. Az igénygazdálkodás pontosan a fordítottja ennek. A törekvés az, hogy valamilyen termék előállításához azt a technológiát válassza, ami a legkevesebb vizet igényli, vagy a jó háziasszonyok gondolkozásmódját követve, azt a fogyasztási kosarat találja meg, amiben a lehető legkevesebb víz szerepel.

Gyatra együttműködés

Ez a gondolkozásmód kiterjeszthető a folyók vízgyűjtőire is. A léptéket a határok korlátozzák: itt lép be a nemzetközi együműködés (2013 ennek az éve). Nyilvánvaló, hogy az aszályos és az árvizes időszakokban egyaránt kulcsfontosságú a kooperáció. Kisvizek esetén súlyos következményekkel járhat, ha nyáron az igényeknél kevesebb vizet kapunk, a nagyvizeknél pedig a fordítottja igaz.

Nem csak a mennyiség számít, hanem a hogyan is. Például a Tisza hazai, alvízi vízgyűjtőjén az árvízzel szemben már csak drágán lehet védekezni, ezzel szemben a teljes vízgyűjtőn sokfelé lehetne a megelőzésre építeni. Ennek előfeltétele persze az öt tiszamenti ország együttműködése. Ennek jogi keretét adják a kétoldalú egyezmények, és a dunamenti országok közötti többoldalú megállapodás (ICPDR). Van ugyan előrelépés, de távol állunk a közös árvízi szabályozás megkívánt színvonalától. A megállapítás érvényes a környezetbiztonságra is, sajnálatos, máig megoldatlan esetet a ciánszennyszennyezés jelent.

Egy vízügyi mérnök sétál a Tisza részben kiszáradt medrében Vásárosnamény és Jánd közöttForrás: MTI/Balázs Attila

Miért panaszkodik sok szakember a vízügyi együttműködés hiányosságaira? Ez a hidegháború és a klasszikus nemzetállami logika öröksége Michel Jarraud, a Meteorológiai Világszövetség (WMO) főtitkára szerint (a szakember egyben az UN Water, az ENSZ vízügyi szervezetének vezetője is). A meteorológiában egyik ország sem tud egyedül boldogulni, muszáj megosztani az adatokat, és minden állam többet nyer az együttműködésből, mint amennyit beletesz. „Ezzel szemben a vízkészletek nagysága érzékeny információnak számít” – magyarázza.

A klímaváltozás főként a csapadék révén mindenkit érint, mégis vannak olyan országok, ahol egyetlen csapadékmérce sincs. Amit pedig nem ismerünk, azt kezelni sem tudjuk – figyelmeztet a WMO főtitkára.

Szintén bőven van még mit fejleszteni a várható csapadékokat előre jelző klímamodelleken is, amelyeket az utóbbi években kapcsoltak össze hidrológiai adatbázisokkal. „Gyenge az egész Földre vonatkozó modellek térbeli felbontása” – említ előadásában egy jellemző problémát Bárdossy András, a Stuttgarti Egyetem Víz- és Környezeti Rendszermodellező Intézetének tanára. „Van olyan átlagcsapadékokat mutató modell, amelyről nemcsak Budapest hiányzik, de az egész olasz csizma sem látszik rajta az alacsony felbontás miatt.” További probléma, hogy a modellek megmutatják a csapadékátlagokat, de az éves maximumok kimutatásában nem jók, pedig éppen erre lenne szükség például az árvízi előrejelzésekhez.

Hogyan lehet biztosítani, hogy unokáink számára valóban ne jelentsen gondot a jó minőségű ivóvíz, de az árvíz, az aszály vagy a folyószennyezés sem? Bárdossy András szerint állandóan figyelni kell a vízrendszert, és még az előtt azonosítani kell a változást megelőlegező fordulópontokat, mielőtt a katasztrófa bekövetkezne. Somlyódy László szerint – ezeken túl – a korábbi katasztrófákat korai figyelmeztetésként érdemes felfogni és azokból tanulni, mert a víz tényleg nem játék.