Burjánzó erdők, jéghideg és vadak mindenütt

Izland, tó egy, a sziget belsején elterülő lávamezőn

Kétszázezer éve jelent meg a modern Homo sapiens, és bár ez a Föld történetében nem túl hosszú idő, mégis óriási horderejű változások eredői lettünk. Hasonlítana-e a világ a maira, ha az emberiség sosem létezett volna?

Tekerjük vissza az elmúlt pár százezer év képzeletbeli filmjét. Furcsa lenne látni, ahogy a többmilliós nagyvárosok kisebb településekké zsugorodnak vissza, aztán falvakká, majd a végtelen zöld tisztásokon megtelepedett kunyhócsoportokká fogynak.

A folyók egyre tisztábbá válnának, a tengerfenékről eltűnnének a hajóroncsok és a szakadt halászhálók. Az ózonlyuk visszahúzódna, a légszennyező anyagok nyom nélkül elillannának. A Földön eddig élt 108 milliárd ember maradványai eltűnnének a talajból. A fosszilis tüzelőanyagok, drágakövek, fémek és más ásványi anyagok visszakerülnének a kőzetrétegekbe. A változásokat a New Scientist cikke alapján vesszük sorra.

Egy manapság is elhagyatott táj (izlandi tó egy lávamezőn, a sziget belsejében) Fotó: Gilicze Bálint

A világ – még az ember előtt

A földtörténet szerint a modern ember megjelenése a pleisztocénban történt. A jelenkort (azaz holocént) megelőző kort jégkornak nevezik, amelyben hűvösebb és enyhébb szakaszok váltogatták egymást. Az emberiség kirajzása Afrikából a Riss–Würm-interglaciális időszakra tehető. Két eljegesedés között ekkor mintegy tizenötezer esztendőre kedvezőbbé vált az időjárás, visszahúzódott a jégtakaró, az európai kontinensen a mai Németországig, az észak-amerikai földrészen a mai Illinois államig. Melegebb volt, mint napjainkban, a tengerek vízszintje is magasabban állt.

Az enyhülés egyik haszonélvezője a Homo sapiens volt. Kétszázezer évvel ezelőtt jelent meg Kelet-Afrikában, 125 ezer évvel ezelőtt már tíz- és százezer fő közötti populációja élhetett. Persze nem egyedül: a világon legalább két másik hominida-faj is jelen volt, így a Homo erectus Ázsiában és a Neander-völgyi Európában, sőt, vélhetőleg más emberfélék is benépesítették Afrikát.

Akkoriban az élővilágot a bőség jellemezte. „Ha valami teleportáló gépezet visszaröpítene bennünket abba a korba, elsőként a megafauna ötlene szemünkbe” – mondja Jed Kaplan környezettörténész, a Genfi Egyetem oktatója. „Hatalmas termetű növényevő állatok, mamutok, tevék és bölények vonultak végeláthatatlan hordákban, nyomukban nagytestű ragadozók jártak, mint a kardfogú tigris. Nagymacskák éltek Európa területén, lovak Amerikában, medvék, farkasok és zsákmányállataik mindenfelé a mainál sokkal-sokkal nagyobb számban, és bálnák a tengerben.” Az észak-amerikai prérin egészen 15 ezer évvel ezelőttig, az ember megérkezéséig sokkal gazdagabb volt az állatvilág, mint amilyen bőséget ma tapasztalhat az utazó a leghíresebb nemzeti parkokban (például a Serengetiben Afrikában).

Az ember megjelenésével nem egy csapásra változott meg a világ, de földtörténeti szempontból lényegében egyik pillanatról a másikra ment végbe a folyamat. „Nagyjából százezer évvel ezelőtt vette föl a Homo sapiens azt a magatartást, amely ma is jellemzi: kiléptünk a természetből, sőt, mindinkább érdekellentétbe kerültünk vele, és akkor kezdődtek azok a svindlik, amelyeket ma már annyira megszoktunk” – mondja Ian Tattersall, a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum antropológusa.

Az ember egymás után népesítette be a kontinenseket. A Közel-Keletet 125 ezer évvel ezelőtt hódította meg, Dél-Ázsiát 50 ezer évvel ezelőtt, Európába 43 ezer éve jutott el, Ausztráliába 40 ezer éve, az amerikai földrészeken pedig 30 és 15 ezer évvel ezelőtt jelent meg. A legkésőbb Új-Zéland népesült be, alig hétszáz-hétszázötven évvel ezelőtt.

Akárhová ment az ember, állatok kísérték, akár háziasítva (kutya, macska, sertés), akár véletlenszerűen (patkány). Az új fajok elképesztő pusztítást vittek végbe az adott terület őshonos flórájában és faunájában. Mégis kiderült, hogy mi hatékonyabb gyilkosok vagyunk: tucatszám irtottunk ki egész fajokat a dodótól (1695) a vándorgalambon (1914) keresztül a karibi barátfókáig (1952). Százszámra sodortunk más fajokat – növényeket és állatokat egyaránt – a kipusztulás szélére.

Mérsékelt égövi, háborítatlan őserdő Kárpátalján Fotó: Gilicze Bálint

Uralmunk alá hajtottuk a Földet

A mezőgazdaság elképzelhetetlen léptékben alakította át a termelésbe befogott területeket (legnagyobb mértékben talán a teraszos rizsműveléssel). Az emberiség ilyen vagy olyan módon használatba vonta a Föld felszínének 30-50 százalékát, az édesvízkészlet felét. „Modern világunkban elvétve találni olyan helyet, amely ugyanúgy nézhet ki, mint 125 ezer évvel ezelőtt” – mondja Kaplan a New Scientist cikkében. Alig vannak már olyan erdőségek, amelyekben százéves kidőlt fatörzsek korhadnának az avarban, természetes körforgás helyett ma erdőgazdálkodás zajlik.

Valaha az óceánok sem folyékony sivatagok voltak. Egy 2010-es jelentés szerint a brit halászflotta ma tizenhétszeres energiát fektet ugyanannyi hal kifogásába, mint amennyi az 1880-es években volt a zsákmány. Az ENSZ élelmezésügyi és mezőgazdasági testülete, a FAO szerint a part menti halászterületek több mint felén zajlik túlhalászás, azaz az állományok nem képesek regenerálódni. A bálnavadászat mértéke minden képzeletet felülmúl: a 20. században több bálnafaj is közel került a kihaláshoz. A Harvard Egyetem evolúcióbiológusai szerint (lásd tanulmányukat) a hivatalosan becsült százezer helyett legalább másfél millió púposbálna élt a bálnavadászat elterjedése előtt, és a többi bálnafaj létszámát is alábecsülhették a korábbi elemzések.

Időszámításunk előtt 2000 körül a világ népessége még csak néhány tízmillió fő volt. Az 1700-as évekre a lélekszám hatszázmillióra nőtt. Ma hétmilliárdan vagyunk, és a populáció mindennap kétszázezer fővel gyarapszik. Haszonállataink száma is jelentős: a FAO szerint a világ szarvasmarha-állománya 1,4 milliárd egyedet számlál, sertésből és juhból egymilliárd, csirkéből pedig 19 milliárd lehet, vagyis majdnem három példány jut minden emberre.

Ekkora növekedéssel persze gigászi energiafogyasztás jár, amely a 20. század folyamán a tizenhatszorosára nőtt. Két elemzés szerint 1870, a második ipari forradalom kezdete 135 milliárd tonna kőolajat termeltünk ki (a tanulmányok a kőolaj-, földgáz- és szénkitermelés technológiájának szakfolyóiratában, az IJOGCT-ben jelentek meg 2009-ben). Csak 2011-ben az Egyesült Államokban több mint egymilliárd tonna kőszenet hoztak a felszínre, az energiaéhes Kínában pedig háromszor ennyit.

Ennek következtében 2013 májusában a szén-dioxid légköri koncentrációja az emberiség története során először lépte át a 400 ppm-es szintet (ez azt jelenti, hogy egymillió légköri részecskéből 400 a szén-dioxid). 125 ezer évvel ezelőtt ez a mérőszám 275 ppm volt. A növekmény csak részben származik a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből, ugyanennyivel járult hozzá az erdőirtás. Ha a koncentráció eléri a 450 ppm-et, és a klímamodell-számításokból kirajzolódó rosszabbik forgatókönyv válik valóra, akkor Magyarországon beköszönt a mainál 8-9 Celsius-fokkal forróbb augusztus és 4-6 fokkal melegebb január.

Az emelkedő szén-dioxid-koncentráció, vagyis az erősödő üvegházhatás drámai következményeket okozott a Föld jégtakarójában. Világszerte tapasztalható, hogy minden egyes olyan gleccserre, amely növekedést mutat, legalább tíz olyan jut, amely rohamosan fogy, vagy egyenesen eltűnik. 1910-es alapításakor a montanai Gleccser Nemzeti Parkban még százötven jégfolyam volt – ma harminc, és mind rövidül. A sarki jégtakaró is olvad: júliusban az antarktiszi Pine-sziget gleccserről 720 négyzetkilométeres, azaz majdnem New York méretű jéghegy szakadt az óceánba.

Hattyúk egy sekély sóstó vizén Patagóniában Fotó: Gilicze Bálint

Mi lenne, ha…

A New Scientist vad ötlettel áll elő: mi lenne, ha kiradíroznánk az embert a Föld történetéből? „Nem volnának folytonossági hiányok a bioszférában” – mondja Jan Zalasiewicz, a brit Leicesteri Egyetem geológusa. Mindenütt állatcsordák vonulnának, nem lennének utak, sem városok. Alig 150 év kellene a természetnek ahhoz, hogy a fák visszahódítsák a vidéket. Percenként tíz futballpályányi, évente nagyjából Dániához fogható méretű területen jelennének meg újra az erdőségek, mindenütt dúsan zöldellne a vegetáció.

De nem sokáig. Emberek híján a Föld mostanság egy új jégkorszak előtt állna, véli Bill Ruddiman, a Virginiai Egyetem klímakutatója. A gleccserek híznának, kiterjedtebb lenne a tengeri jégtakaró és a sarkkört övező tundra. Már jég borítaná az észak-amerikai Sziklás-hegységet, Kanada északkeleti részét és Szibéria egyes északabbi területeit.

Vagy mégsem? Sokan vallják azt az álláspontot, hogy ha nem a Homo sapiens, akkor az emberfélék közül más faj emelkedett volna uralomra, és alakította volna a maga képére a Földet. Ez az úgynevezett párhuzamos evolúció elmélete, amely szerint elképzelhető, hogy a közeli rokonságban álló fajoknál egymástól függetlenül hasonló jellegzetességek fejlődnek ki.

„A szelekciós nyomás hatására egy másik faj hozzánk hasonló utat járhatott volna be, és szintén megfigyelhető lett volna, ahogyan egymásra hat a nagyobb agyméret, a nyelvhasználat, a szimbolikus gondolkodás és végül a földművelés” – mondja David Grinspoon, a Denveri Természettudományos Múzeum asztrobiológusa. „A sok véletlenszerű tényező miatt nem lett volna ugyanolyan a folyamat, és talán tovább tartott volna.”

Vagyis a kutató szerint gyakorlatilag ugyanúgy bekövetkezett volna mindaz, ami a mi civilizációnk hatására megváltozott a világban, mintha a Földre mindenképpen elkerülhetetlen végzet várna, akár az emberrel, akár az ember nélkül. Grinspoon szavaival: „Bárcsak lenne egy kristálygömböm vagy egy látcsövem egy párhuzamos univerzumba. Milyen jó lenne tudni!”