Klíma-csodafegyver márpedig nincs

2014.04.13. 11:02

Ha az emberiség el akarja kerülni a klímaváltozás az eddiginél súlyosabb következményeit, akkor a Föld átlaghőmérséklete nem nőhet 2 Celsius-foknál többel az ipari forradalom előtti szinthez képest. Ehhez a jelenlegihez képest háromszorosára-négyszeresére kell növelni a megújuló és az atomenergia részarányát az áramellátásban. A számos lehetséges intézkedés nem új, de minél gyorsabban be kell vezetni őket, mert 2030 után sokkal többe kerülne a klímavédelem. Itt az új ENSZ-jelentés az éghajlatváltozás következményeinek enyhítéséről.

A csak 2 fokos melegedéshez  az szükséges, hogy 2100-ban csak 450 ppm szén-dioxid és más üvegházhatású gáz legyen a levegőben. (A mértékegység azt jelzi, hogy minden egymillió légköri összetevőből 450 a szén-dioxid.) Ez a lényege annak a jelentésnek, amelyet a klímaváltozás enyhítésének lehetőségeit összegző bizottság, az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) harmadik munkacsoportja mutatott be vasárnap délelőtt Berlinben.

Emberi tevékenység miatt az utóbbi három évszázadban kerültek üvegházhatású gázok (ÜHG) számottevő mennyiségben a légkörbe. Ennek a kibocsátásnak a döntő része – körülbelül a fele – viszont az utóbbi negyven évben következett be, derül ki a jelentésből. 1970-ben például összesen 385-455 milliárd tonna szén-dioxid lehetett a levegőben a szén-, kőolaj- és földgázfelhasználás, valamint a cementgyártás miatt (1750-től számolva). Ez a mennyiség 2010-re 1190-1410 milliárd tonnára nőtt.

Hol állunk most?

A dokumentum egyik komor megállapítása, hogy ugyan egyre több országban léptetnek életbe különféle klímavédelmi és üvegházgáz-korlátozási intézkedéscsomagokat, ezek ellenére a kibocsátás gyorsuló ütemben nő. A kibocsátás megszaladt 2000 és 2010 között. Az elmúlt évtizedben évi átlagban egymilliárd tonna ÜHG került a levegőbe, ami évi 2,2 százalékos növekménynek felel meg. Ehhez képest 1970-2000 között csak 400 millió tonna volt a kibocsátás, és az éves növekedés 1,3 százalékos volt. Az emberi történelem során az elmúlt évtizedben engedtük a legtöbb ÜHG-t a levegőbe, és 2010-ben elértük az évi 49 milliárd (plusz-mínusz 4,5 milliárd) tonnát. A jelentésnek a korábban már kiszivárgott munkapéldányának megfelelően a végleges változatban is az szerepel, hogy a globális pénzügyi-gazdasági válság csak átmenetileg csökkentette a kibocsátást.

A kibocsátás döntő többségéért, 78 százalékáért a szén, a kőolaj és a földgáz (a fosszilis tüzelőanyagok) felhasználása, valamint a különféle gyártási folyamatok, ipari eljárások a felelősek. Csak a tüzelőanyagok miatt 32 milliárd tonna ÜHG került a légkörbe 2010-ben. A legfontosabb üvegházhatású gáz a szén-dioxid. A körülbelül 49 milliárd tonnás éves kibocsátás 76 százalékáért ez a gáz a felelős, 16 százalékkal második helyen áll a metán, 6,2 százalékkal harmadik a nevetőgáznak hívott dinitrogén-oxid, végül 2 százalékkal a halogénezett szénhidrogének (például a hűtőgépekben korábban használt freon).

A grafikonon az látszik, hogy eltérő klímavédelmi célok eléréséhez mennyivel kell fokozni a kevés szén-dioxid termelésével járó energiatermelés (többek között a nap-, a szél-, a víz- és az atomenergia) arányát az összellátásban. A pirossal jelzett változat szerint az a cél, hogy 2100-ban 580-720 ppm szén-dioxid-egyenértékű (CO2eq) üvegházhatású gáz legyen a levegőben, a sárga mutatja az 530-580, a sötétkék a 480-530, a világoskék a 430-480 ppm-es célt. Látható, hogy az első, legkevésbé komoly ÜHG-csökkentéshez is 190%-os bővítésre van szükség, míg a legambiciózusabb cél elérése több mint háromszoros (310%-os) bővítést igényel már 2050-reForrás: IPCC WGIII

Miért nő ilyen ütemben a kibocsátás?

A jelentés szerint azért, mert egyre több ember él a Földön, és növekszik a világgazdaság, de az utóbbi tényező egyre fontosabbá válik. Mivel más energiahordozók rovására az utóbbi évtizedben nőtt a szénfelhasználás, megfordult az az évtizedes trend, hogy az energiaellátás lassan-lassan kevesebb szén-dioxid felhasználásával jár (vagyis az úgynevezett dekarbonizáció a visszájára fordult).

Új klímavédelmi intézkedések nélkül az ÜHG-kibocsátás továbbra is nőni fog. A következmény: 2100-ra 3,7-4,8 fokkal melegebb lesz a földfelszín átlaghőmérséklete. A fent már említett 450 ppm-es biztonsági határt 2030-ra biztosan meghaladná a kibocsátás, 2100-ra pedig 750-1300 ppm üvegházgáz lenne a levegőben. Ez pedig azért sok, mert 2011-es becslések szerint a kibocsátás már elérte a 430 ppm-es szintet. A geológiai bizonyítékok azt mutatják, hogy az utóbbi 800 ezer évben sosem volt még ennyi üvegházhatású gáz a levegőben. „A tudomány [döntéshozóknak szóló] üzenete világos. Ha el akarjuk kerülni a veszélyes beavatkozást az éghajlati rendszerekbe, el kell fordulnunk a megszokott üzletmenettől” – foglalta össze a jelentést a harmadik munkacsoport társelnöke, Ottmar Edenhofer, aki közgazdászként egyben a potsdami klímakutató intézet (PIK) helyettes vezetője.

Mennyire kellene leszorítani a kibocsátást?

Az IPCC-munkacsoport több mint kilencszáz modellt vizsgált meg. A számítások azt mutatják, hogy ha a 2 Celsius-fokos felmelegedés a cél, akkor 2100-ban valószínűleg nem lehet nagyjából 450 ppm-nél több üvegházgáz a levegőben. És mi történne, ha 2100-ban 650 ppm lenne az üvegházgázok koncentrációja? Ennyi ÜHG-vel már nem valószínű, hogy a 2 fok alatt marad a globális felmelegedés.

Ha a még biztonságosnak-elfogadhatónak tekintett 450 ppm-et tartani akarja az emberiség, akkor a kibocsátásnak már 2050-ben a 2010-es szint alá kell csökkennie, mégpedig 40-70 százalékkal, és 2100-ra gyakorlatilag meg kell szűnnie a kibocsátásnak. E forgatókönyv szerint a jelenlegi szint háromszorosára-négyszeresére kell növelni a nulla és alacsony CO2-kibocsátású megújuló energia, a nukleáris energia, valamint a szén-dioxid-tárolós hőerőművek arányát az energiaellátásban, és gyorsan kell javítani az energiahatékonyságon – áll a jelentés döntéshozóknak szóló összefoglalójában.

„Magyarországon 2030-ig előre nézve az energiahatékonyságnak lesz a legnagyobb szerepe a klímavédelemben. Ezen a téren sokat fejlődhetünk, mert nálunk az egyik legmagasabb az úgynevezett energiaintenzitás az EU-ban” – mondta Ürge-Vorsatz Diána, a jelentés épületekkel foglalkozó fejezetének szerkesztője az Origónak. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon egységnyi nemzeti össztermék előállításához viszonylag sok energia fogy, valamint a lakosság és az intézmények is sokat használnak. A Közép-Európai Egyetem környezetpolitika tanszékének professzora úgy értékeli, hogy ezt figyelembe véve nem volt jó intézkedés a rezsicsökkentés, mert logikus következményként nem ösztönöz senkit a hatékony energiafelhasználásra. 

Mielőbb meg kellene szabadulni a hagyományos hőerőművektől, mondja az IPCCForrás: AFP/Dimitar Dilkoff

A beavatkozást valójában nem lehet megúszni – a dokumentumnak ez a legfontosabb megállapítása. A kevésbé merész és magasabb ÜHG-koncentrációkat megcélzó forgatókönyvek szerint is szükség van a felsorolt intézkedésekre, csak valamivel később és nem annyira gyors ütemben. Az IPCC-munkacsoport számításai szerint a 2010. decemberi cancúni nemzetközi ENSZ-klímakonferencián vállalt csökkentések nem felelnek meg a 450 ppm-es célnak, de nem is zárják ki az elérését. Ha viszont a komolyabb ÜHG-csökkentések 2030 utánra maradnak, az jelentősen korlátozza a további lehetőségeket.

Kulcsfontosságú az áramtermelés szén-dioxid-mentesítése, mert másként nehéz költséghatékony klímavédelmi intézkedéseket megvalósítani, derül ki a jelentésből. Ennek az az oka, hogy az energiaszektorban hamarabb véghezvihető a dekarbonizáció, mint az iparban, a közlekedésben vagy az épületfenntartásban. A harmadik munkacsoport által vizsgált forgatókönyvek többsége szerint jelenleg a világ energiaellátásának körülbelül 30 százalékát fedezik nulla vagy alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák (megújulók, atomerőművek és a még csak tervezett, szén-dioxid leválasztással és -tárolással (CCS) működő hőerőművek). Ez az arány 80 százalékra nőne 2050-re. A forgatókönyv azzal számol, hogy a CCS nélküli hőerőműveket 2100-ra gyakorlatilag kivezetnék a piacról. Jelentős csökkentésre adna lehetőséget már az is, ha a szénerőműveket a legmodernebb gázerőművekre vagy kapcsoltan (táv)hőt és áramot termelő gázerőművekre cserélnék.

A jelentésben szerepel az a kibocsátás-csökkentési módszer is, ami a kiszivárgott munkaverziókat elemezve a legélesebb kritikákat váltotta ki brit és amerikai környezetvédelmi szakértők között. A harmadik munkacsoport ugyanis azt a megoldást is elemzi, hogy erdősítéssel vonjunk ki minél több szén-dioxidot a légkörből, majd a keletkező faanyagot CCS-sel felszerelt hőerőművekben égessük el. Az értékelő jelentés szerint a növények égetéséből származó szén-dioxid föld alatti tárolásával kivonnánk a légkörből a legfontosabb üvegházgáz egy részét – ez lenne a bioenergia.

Azt az IPCC-munkacsoport is elismeri, hogy a művelésre alkalmas földek beültetése, a fokozott erdősítés kockázatos lehet. A kritikusok szerint a módszernek több kára lenne, mint haszna, mert értékes térségeket vonna ki a mezőgazdasági művelés alól. Szerintük az IPCC munkacsoportja nem számolt megfelelően azzal, mennyi ÜHG-kibocsátással jár sok millió tonna faanyag kivágása és szállítása. Tény, hogy a CCS-technológia az olaj- és gázipar létező műszaki megoldásaira alapozna, de az is tény, hogy CCS-szel szerelt hőerőművet még sehol a világon nem kapcsoltak a hálózatra.

Miért került be a kísérleti CCS a lehetséges megoldások közé, hiszen a többi technológia (atomenergia, megújulók, elektromos közlekedés stb.) már bizonyított, és ipari méretekben is alkalmazható? Ottmar Edenhofer az Origo kérdésére azt válaszolta: sok modellszámítás mutatta azt, hogy nem lehetne a 450 ppm-es szint alatt tartani az üvegházgázokat, ha a szén-dioxid leválasztását csak alig vagy egyáltalán nem alkalmazhatná az emberiség. A jelentésben az áll, hogy ha a CCS csak korlátozottan állna rendelkezésre, akkor 138 százalékkal nőnének a klímavédelmi intézkedések 2015 és 2100 között számolt költségei, a csak korlátozottan alkalmazható bioenergia pedig 44-78 százalékos költségnövekedést okozna.

Mennyibe kerülne?

A döntéshozók figyelmébe ajánlott megoldások „nem jelentik azt, hogy a klímavédelemért fel kell áldoznunk a gazdasági növekedést” – mondta Ottmar Edenhofer. A harmadik munkacsoport számításai szerint a gazdasági növekedés 1-4 százalékkal csökkenne 2030-ig, 2-6 százalékkal 2050-ig, és végül 3-11 százalékkal 2100-ig számolva azért, mert a klímaváltozás enyhítése komoly befektetéseket igényel. Ez viszont csupán a növekedés elhalasztását jelenti Edenhofer szerint. Lényegében arról van szó, hogy ha a világgazdaság mondjuk évi 2 százalékkal bővülne ebben az időszakban, akkor a klímavédelem miatt a bővülés 1,86-1,96 százalékos lenne. A társelnök hozzátette: a legtöbb befektetésre azokban az országokban van szükség, amelyek nem tagjai a legfejlettebbeket tömörítő klubnak, az OECD-nek (a szervezetnek Magyarország is részese).

A harmadik munkacsoport társelnöke elmondta, hogy számos modellszámítás létezik arra, hogy mennyibe kerülne a klímavédelem. A fenti számok úgy jöttek ki, hogy nem számoltak a súlyosabb klímaváltozás elkerülésével adódó haszonnal, és a jelentős járulékos haszonnal sem (például a hagyományos szénerőművek lekapcsolásával határozottan javulna a levegőminőség, például az áramot háromnegyed részben szénből előállító Kínában). Az IPCC emellett úgy számolt, hogy világméretű erőfeszítések történnek a kibocsátás csökkentésére, és a szén-dioxid-kibocsátásnak világszerte jól meghatározott ára van. Edenhofer a harmadik munkacsoport nevében elismerte, hogy ezek meglehetősen optimista feltételezések, de a döntéshozók számos számítást találnak a klímavédelem áráról a kétezer oldalas jelentésben (a harmadik munkacsoport összesen 1200 forgatókönyv szerint vizsgálta a lehetséges társadalmi-gazdasági változásokat, a dokumentum szinte 10 ezer szakirodalmi utalást tartalmaz).