Kevesebb mint egy évszázad alatt szinte teljesen elpusztította az Aral-tavat az öntözés. A folyamat az egyik legismertebb környezeti katasztrófaként vált ismertté világszerte. Egy új tanulmány szerint azonban a tó ideiglenesen már kétszer eltűnt a történelem során, így a helyzet nem annyira reménytelen.

1961-ben a közép-ázsiai Aral-tó még a világ negyedik legnagyobb tavának számított. A Szovjetunió gyapot- és gyümölcstermesztés céljából az 1950-es évek végére elterelte a tavat tápláló Amu-darját  és Szir-darját. A két folyó jelentette a tó fő vízutánpótlását (56 km3/év), ami a csapadékmennyiséggel (9 km3/év) kiegészülve pótolta azt a vizet, ami a tóból évente elpárolgott (a párolgási veszteség jelentős volt, évi 65 km3). A tó mára eredeti területének a tíz százalékára csökkent, hatalmas száraz régiókat hagyva maga után. Az ökológiai rendszer a kiszáradás miatt összeomlott, a száraz tómeder pedig különböző mérgező anyagokkal szennyeződött.

Geológusok szerint azonban a tó korábban már két ehhez hasonló hanyatlást is elszenvedett, amelyek után természetes úton regenerálódott. Szergej Krivonogov, a  novoszibirszki Geológiai és Ásványtani Intézet munkatársa azt tanulmányozta, hogyan változott a tó területe az elmúlt kétezer év során. A kutatók szénizotópos eljárással vizsgálták meg a régmúlt hullámok által épített homokpadok korát, majd fúrással megállapították, hogy melyek voltak azok a talajrétegek, amelyek korábban a felszínen voltak, tehát ki voltak téve az időjárásnak, az eróziónak.

A vizsgálatokból kiderült, hogy az Aral-tó vízszintje az idők során többször is szélsőségesen változott. A kutatók szerint ebben az embereknek jelentős szerepe lehetett, ugyanis 2500 éve folynak a térségben mezőgazdasági munkák.

Az Aral-tó sorsa az utóbbi bő egy évtizedben. Az 1960-as években még 68 000 ezer négyzetkilométer volt a területe. A műholdképek a NASA Terra műhold MODIS egységével készültekForrás: NASA Earth Observatory

1961-ben – amikor a csökkenés már tapasztalhatóvá kezdett válni – a tó felszínének tengerszint feletti magassága 54 méterre csökkent. Időszámításunk szerint 400 és 600 között a tó vizének felszíne mindössze 10 méteren volt, azonban később magától helyreállt. Hasonló jelenséget tapasztaltak időszámításunk szerint 1000 és 1500 között is, amikor a vízfelszín tengerszint feletti magassága 29 méterre csökkent, majd az 1600-as évek után ismét emelkedni kezdett.

A déli résznek valószínűleg vége

A mostani helyzet tehát a kutatók szerint nem rosszabb a korábbiaknál. Az 1990-es években a tó két részre, majd 2005-re három részre szakadt. 2005 augusztusában az északi és a déli tó közé gát épült, aminek következtében az északi medencében a vízszint emelkedni kezdett: felszínének tengerszint feletti magassága az 1989-es negatív rekord után (40 méter) 42 méterre nőtt. Nem csak geológiailag, hanem ökológiailag is javult az északi tó helyzete: újra visszatértek a tavat tápláló folyóból az őshonos halfajok.

Kevésbé számít szerencsésnek a déli tó környéke. Itt továbbra is alacsony a tengerszint feletti magasság (29 méter), ráadásul a déli tó az utóbbi időszakban további három, igencsak sós részre bomlott. A keleti tó pédául annyira sós, hogy csak egyetlen rákfaj (Artemia parthenogenetica) képes megélni benne. Nyikolaj Aladin, az oroszországi Zoológiai Intézet kutatója szerint a déli tó menthetetlen, a vízszint csökkenése és a sókoncentráció növekedése tovább fog folytatódni. A szakértők szerint kevesebb öntözéssel javítani lehetne az Aral-tó helyzetén, a mezőgazdaság vízigénye miatt ugyanakkor ez nem kivitelezhető.