[origo] címlap24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW
Ljudmila Ulickajaregényorosz irodalomkritika
2010. november. 9.
A sztálinizmus diszkrét bája

Ljudmila Ulickaja két dologhoz ért nagyon: a meséléshez és a nők lelkéhez, ez pont elég, hogy a legnépszerűbb ma élő orosz író legyen belőle. Elsők és utolsók című most megjelent elbeszélésgyűjteménye ezerfelé ágazó történetgombolyag rengeteg nővel, hímzett Sztálin-képmással, társbérletek kedélyes bűzével és grúz ételek gomolygó szagával. Olyan, mint a Szomszédok című teleregény, csak Moszkvában.

Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók, Válogatott elbeszélések, Magvető, 2010, 448 oldal, 3690 Ft (ford. Goretity József)

A Magvető Kiadó 2003 óta szorgalmasan adja ki Ulickaja írásait, nem az eredeti sorrendben, de töretlenül, minden évben egyet (tavaly pluszban egy mesekönyvet is). 2009-ben sikerült el is hozni Budapestre az írónőt, erre még többen felfigyeltek, így aztán Ulickaja nálunk is népes számú (és egyre terebélyesedő) olvasótáborra tett szert.

Érdekes vita kerekedhetne abból, hogy ki szerint melyik Ulickaja-könyv a legjobb, szerintem elég sok bejárata az életműnek, a Kukockij esetei-t, a Surik-ot, és igen, még a Szonyecská-t is szemrebbenés nélkül ajánlanám bárkinek első olvasásra. Mint ahogy ajánlgattam is többeknek bőszen, de most már kicsit bánom, mert ha eddig nem ajánlgattam volna, most milyen jól lehetne nekik az Elsők és utolsók-kal kezdeni. Mert az Elsők és utolsók tökéletesen alkalmas első olvasásra, kompakt és sokszínű, tömör, de közben kellőképpen "ulickajás": sűrű és ágas-bogas. 450 oldalas, vagyis nem elrettentően vastag, de azért már komolyan lehet venni. (Goretity József múltkor elmesélte, a kötetet Ulickaja szerkesztette össze korábban már megjelent elbeszéléseiből.)

Pedig én nem is szeretem a novellákat, mert mire megjegyzem a szereplők neveit és relációikat, addigra véget ér a történet, és kezdődik egy másik, új nevekkel, új relációkkal. A kacifántos háromnevű oroszok végképp nem könnyítik meg a dolgomat. De az Elsők és utolsók-ban Ljudmila Ulickaja tökéletesen elfeledteti velem, hogy novellákat olvasok, egyikről a másikra ugrom, regénnyé sűrűsödnek a történetek. Néhány novellát azonos szereplők is összefűznek, de leginkább a helyszín és a hangulat a kapocs. Kicsit olyan, mintha a moszkvai Szomszédok-at nézném: gazdagréti panel helyett a külvárosi Moszkva élete tárul fel, egy régi bérházakból és zegzugos udvarokból álló birodalom, ahol a társbérletek közös konyhájában beosztás szerint főznek az asszonyok, és lent macskák randalíroznak a kifeszített szárítókötelek között.

Az egyik régi cselédszobában anyjával kuporog a minden évben egy titokzatos idegentől megfoganó kamasz Bronyka, a másik szobában él a gyöngykásalevest főző Miriam Boriszovna, egy harmadikban a briliánsokat rejtegeti szegény Táskás Genele. Az udvaron túl, a kis házban nevelgeti Down-kóros kislányát az elhagyott világszép Buhara, a negyediken pedig Kazja, a jóképű artistafiú várja hölgylátogatóit. Az örmény ikrek, Gajané és Viktória is itt laknak valahol, és ha kimegyek, szemben van a templom, ami előtt az együgyű Zina kéreget.

Persze nincsen így közös szomszédságba rendezve az összes szereplő, de a város akármelyik zugában és a történelem bármelyik időszakában is járjunk, a szereplőket összekapcsolja ez a közös, rohadásában is szeretnivaló moszkvai televény. Ulickaja hihetetlen atmoszférát teremt hősei köré tárgyakból és mindennapi élményekből: jugoszláv sampon, ezüst étkészlet, rigai gyomorkeserű, úttörővé avatás, sülő pirog és a lépcsőház sötét sarka, ahova odapisil az egyik, zsúrról szökött zavart kislány. Fura dolog, de valahogy Ulickaja hangulatos elbeszéléseiben bájossá válik a diktatúra.

Ulickaja a történelem hullámveréseinek nem szentel túl nagy figyelmet, nincs panasz, de nosztalgia sem. A letartóztatás nem nagyobb dráma, mint egy huzatos ablak, és a disszidálás sem választja el az orosz asszonyokat, hiszen mindannyian ugyanazzal a bajjal küzdenek: az iszogató, hűtlen férfiakkal. A történelem Ulickajánál kulissza, és nem a történetek mozgatórugója, ezért nem is mindig tudni pontosan, melyik korszakban vagyunk. Észrevétlenül múlik el a rendszerváltás, apró jelekből lehet csak következtetni arra, hogy véget ért a szovjet éra.  De nem tűnik úgy, mintha nagyon különbözne az új világ a régitől. Csak annyi, hogy a rejtélyes kandúrtól idegösszeomlást kapó Nyinának a Kanári-szigeteket ajánlja nyaralóhelyül a főnöke.

Két dolog van, amire újra és újra rá tudok csodálkozni Ulickajánál. Az egyik az a természetesség, ahogy beszél. Nem cifrázza agyon, minden mondata magától értetődő, gördülékeny, de közben van íze-bűze is, lehet örvendezni a szavaknak. A másik az emberismeret. Az a novella, amikor a három orosz nő Amerikában (kettő disszidált, a harmadik látogatóba jött) sok vodka és konyak mellett férfiakról beszélgetnek, fenomenális. Vagy amikor a kislányok a zsúron eljátsszák a nagyok életét esküvőstül-nászéjszakástul. Bronykát is imádtam, de valószínűleg az is közrejátszott, hogy tudni akartam, ki ejtette észrevétlenül négyszer teherbe.

Többektől hallottam, akik eredetiben olvassák Ulickaja műveit, hogy az elbeszélései nagyon jók - hát én sem tudok mást mondani. Élvezeti értékében felér bármelyik regényével.

Korábban: Novemberben jön Ulickaja új könyve 
Interjúnk Ljudmila Ulickajával a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

Dömötör Ági


ImpresszumMédiaajánlatAdatkezelési SzabályzatAz [origo] kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva.a