[origo] címlap24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW
Martin Amisamerikai politikakritikairaki háborúesszé
2011. január. 3.
Martin Amis minden politikust elküld a búsba

Ki Oszama bin Laden kedvenc filozófusa? Melyik amerikai elnökre hasonlít leginkább Máhmúd Ahmadinezsad iráni államfő? Hogyan készült Tony Blair a hajléktalanlétre? Mindezekre, és számos még inkább húsbavágó kérdésre is választ kapunk Martin Amis angol író A második gép című könyvéből, melyben a World Trade Center elleni terrortámadással és annak világpolitikai következményeivel foglalkozó írásait gyűjtötte kötetbe. És amelyben jóformán minden politikust, akinek a nevével az évtized első felében tele voltak a híradók, nemes egyszerűséggel elküld a búsba. Emlékezetes irodalom, nem csak politológia szakos olvasóknak.

Martin Amis: A második gép, Európa Könyvkiadó, 2010, 240 oldal, 2900 Ft (ford. Tomori Gábor)

Amis persze már korábban sem arról volt ismert, hogy közéleti témákban lakatot tett volna a szájára. A hetvenes években robban a brit irodalomba, az elkényelmesedettnek és erkölcsi érzékét vesztettnek tartott angolszász társadalmak kemény hangú bírálójaként. Siker, majd Pénzcímű regényei (valamint az ún. londoni trilógia további, magyarul még nem olvasható kötetei) olyan hatást gyakoroltak a szigetországi olvasókra, mint Bret Easton Ellis fellépése tíz-tizenöt évvel később az Egyesült Államokban, csak épp Amis nem vert szét néhány szállodát és nem állított darabolós gyilkost vagy nyakló nélkül kokózó milliomoscsemetéket regényei középpontjába. Egyértelműen állást foglalt viszont világpolitikai kérdésekben, akár a kommunizmus bűneinek feltárásáról, a kapitalista világrend önpusztító válságáról vagy az azonnali nukleáris leszerelés szükségességéről volt szó.

A második gép időrendben kötetbe rendezett írásai közül az első egy héttel az ikertornyok lerombolása után jelent meg, az utolsó pedig napra pontosan hat évvel később. A tizennégy mű eredetileg a Guardian, a New Yorker, az Observer és a Times hasábjain látott napvilágot, többségüket már a megjelenést követő napokban harsány visszhang (visszatetszés vagy elismerés) kísérte. Műfajuk meglehetősen vegyes, akad köztük két novella, négy könyvrecenzió, egy-egy filmkritika és úti beszámoló, a többit pedig az egyszerűség kedvéért leginkább esszének nevezhetnénk. Közös vonásuk, hogy mind bátran elrugaszkodott az írás alapját szolgáló témától, és ahogy Amis a bevezetésben maga is elismeri, az idő és az első indulatok múltával mind kisebb-nagyobb finomításra szorult. Amis továbbra is vállalta minden korábbi gondolatát, pontosításukhoz azt a módszert követte, hogy miközben mindegyikhez hozzáírt hosszabb-rövidebb betoldásokat, egyetlen betűvel sem csonkította az eredeti szövegeket.

A második gép gyűjteménye szórakoztató és elgondolkodtató olvasmány. Minden darabján érződik, hogy egy nagyon okos ember megnyilatkozása, aki leplezni sem próbálja, hogy erős indulatok munkálkodnak benne. Indulatos mindattól, amit átélni kénytelen, indulatos mindattól, amit tökéletesen átlát, és indulatos mindattól, amiről hiába fogalmaz meg kritikát újra és újra. Szórakoztató olvasmány, mert az alapvetően esszészerű megközelítés ellenére csodaszép metaforáktól hemzseg, és kristálytisztán követhető a szöveg, ráadásul részrehajlás nélkül, szokatlan nyersességgel mond ítéletet személyekről és jelenségekről, a politikai korrektség elvárásaira ügyet sem vetve (George W. Bush például azokra a kocsmatöltelékekre emlékezteti Martin Amist, akik addig nem hajlandóak hazamenni, míg jól össze nem veri őket valaki). Ugyanakkor véresen komoly, elgondolkodtató olvasmány is, mert Amis néhány oldalanként szembesít valamilyen megdöbbentő ténnyel (az iraki civil lakosság hány százaléka esett az amerikai invázió áldozatául, a statisztikai valószínűség szerint hány év múlva lesz Európa muszlim többségű kontinens stb.), a közismert eseményeket pedig képes máshol még nem tárgyalt, eredeti nézőpontból szemlélni (ennek ékes bizonyítéka például a Terror és unalom: a függő elme című esszé).

Amis leginkább akkor van elemében, amikor az egyes történések lélektani hátterét (a motivációkat és a pszichés következményeket) vizsgálja. A szeptember 11-i terrortámadás legfőbb tömegpszichológiai következményének azt tartja, hogy végleg le kell mondanunk egy évezredes, lét- és fajfenntartó illúziónkról: a szülők többé már nem ringathatják abban a hitben magukat, hogy képesek megvédeni gyermekeiket a rájuk leselkedő veszélyektől. A politika számára önértékelési zavaros férfiak véres játéktere, a vallási fanatizmus pedig a bolsevik és nemzetiszocialista eszmékhez hasonló pusztításra képes ön- és közveszélyes ideológia. Külön kitér az ellene rendszeresen megfogalmazott vádra, mely szerint iszlámfóbiás lenne. Válaszában leszögezi, hogy egyrészt mindig éles különbséget tesz az iszlám és annak radikális szárnya között, másrészt visszautasítja a megfogalmazást, mivel a fóbia per definitionem irracionális félelem, már pedig cseppet sem irracionális félni valamitől, ami nyilvánvalóan meg akar ölni.

Nyílt valláskritikájához hasonlóan nagy sajtóvisszhangot kaptak azok a kijelentései is, melyekkel a terrorellenes harcot az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megtorlásnak álcázott territórium-szerző hadjáratának minősítette (az Irak elleni offenzívát például egyszerűen csak az utolsó oszmán örökösödési háborúnak nevezi). Érzékletesen festi le azt is, kölcsönösen milyennek látja egymást egy iszlám fanatikus és egy átlag amerikai: önimádónak, morál nélkülinek és végzetesen szereptévesztőnek. A világpolitikai játszmák valódi céljairól a politikusok észjárásának részletes elemzésével rántja le a leplet, Úton Tony Blairrel című, filmszerűen pergő útirajza csillogóan intelligens, mint egy Elnök emberei-epizód, közben épp oly nyomasztó, mint Polanski kiváló politikai thrillere, a Szellemíró.

A második gép kritikai fogadtatása (akárcsak az egyes cikkeké) meglehetősen vegyes volt, de senki nem vitatta, hogy létfontosságú kérdésekben generált nyilvános vitákat, és elfojtott érzelmeket, indulatokat tett közbeszéd tárgyává. Érdekes módon olvasótáborát és kritikusait a két elbeszélés osztotta meg a legjobban. Mi azokkal értünk egyet, akik A vég palotájában és a Mohamed Atta utolsó napjai című novellákat a kötet kiemelkedő írásainak tartják. Mindkettő bátran elmegy addig a szélsőséges érzelmi határig, melyet az egyébként nyíltan konfliktusfelvállaló szerző az esszékben (feltehetően műfaji megfontolásból) jobbnak látott nem megközelíteni.

Amis esszéiben sem titkolja, hogy a felvetett problémákra adott válaszai nem többek kisebb-nagyobb részigazságoknál, nem is akar többet, mint megmutatni súlyos részigazságokat, melyek jelentősége abból ered, hogy igaznak bizonyulnak számos egyedi esetben. Amist legtöbbször vallási kérdésekben értik félre, agnosztikus álláspontja valóban elég nagy értelmezési szabadságot biztosít olvasóinak. Morális kérdésekben viszont egyértelműen elkötelezett. A látványosan gyengülő nyugati demokráciák utolsó bástyáinak az egyre kevesebb független gondolkodót tartja, alig egy héttel az Amerikát ért példa nélküli terrortámadás után pedig így ír: " Afganisztán megnyomorított, szellemi sötétségben élő népét, mely egész télen éhezett, nem lenne szabad cirkálórakétákkal bombázni; élelmiszer-szállítmányokkal kellene bombázni, melyek jól olvashatóan magukon viselik az AMERIKAI SEGÉLY feliratot." Mert: "a fentről érkező terror megsokszorozza majd az odalenti terror forrásait: a gyógyíthatatlan sebeket." 


Glózik Gábor

ImpresszumMédiaajánlatAdatkezelési SzabályzatAz [origo] kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva.a