[origo] címlap24 órakomment.huvidea[freemail]iWiW
Paul Austerregényamerikai irodalom
2011. március. 30.
Hol kezdjük olvasni Paul Austert?

Thomas Pynchon, Philip Roth, Cormac McCarthy és Don DeLillo nagy amerikai négyesfogata mellett Bret Easton Ellis a provokatőr, Paul Auster pedig a monomániás grafomán. Regényeit posztmodernnek vagy posztmodern utáninak tartják, mégis könnyen emészthető, olvasmányos művek. Eddig 15 kötete jelent meg nálunk, a legutolsó Láthatatlan címmel épp pár hete. Annak, aki még sosem olvasott Austert, de érdekli, mit esznek rajta mások, összeszedtük, hogy érdemes nekiállni az életműnek.

Austerről tudni kell, hogy szereti a csavarokat. Dörzsölt posztmodernként szívesen bíbelődik például a szerzőség problémájával. Jellemző trükkje, hogy az általunk olvasott regény az egyik szereplő regénye, amit - plusz csavar - másvalaki megtalál (elolvas vagy továbbír stb.). Regényeiben mindig különböző nézőpontokból láthatjuk a történteket, melyek gyakran változnak, és mint a puzzle-t, a történetet nekünk kell összerakni a mozaikdarabokból. Szereti még a háromszög-történeteket, a New York-i értelmiségi parákat, erős szimbólumrendszert használ, és izgatja a személyiség elvesztésének problémája. Műveit nálunk az Európa gondozza.

1. New York trilógia (1987)

Auster ezzel a háromrészes regénysorozattal robbant be az irodalmi életbe. Bár az az első műve, de azóta is sokan ezt tartják a legsikerültebbnek. Mi is - ezért is tanácsoljuk, hogy kezdjetek ezzel. A három könyv - Üvegváros, Kísértetek, A bezárt szoba - együtt tesz ki egy átlagos terjedelmű kötetet, ráadásul az elsőből remek képregény is született, az még gyorsabban fogyasztható, ha csak csekkolni akarjuk, érdekel-e minket ez a világ. Auster szinte összes jellemző témája már ebben a trilógiában felbukkan, mondhatni e három könyv minden további művének esszenciája.

A három sztori egy-egy detektívtörténet, amelyek látszólag nem kapcsolódnak egymáshoz, és amelyekben a klasszikus krimisémákat posztmodern fogások (személyiségek egymásba játszása stb.) állítják a feje tetejére.

Az Üvegváros-ban megbíznak egy nyomozót, hogy védje meg ügyfelét a börtönből éppen most szabaduló apjától. Ahogy a főhősnek sikerül kibogoznia a szövevényes ügy szálait, úgy mosódnak össze a szerepek, megfigyelő és megfigyelt alakja eggyé olvad, lesz egyre zavarosabb, valójában ki kicsoda. Végül már az sem világos, mi a valóság és mi a fikció. Austert rettenetesen foglalkoztatja, hogy csúszik egymásba a valóság és az írás: ez visszatérő témája.

A nyomasztó regény hangulatát a képregény-változat remekül visszaadja, sőt valamit hozzá is tesz az eredetihez. (A képregényt egyébként David Mazzucchelli és Paul Karasik adaptálta, és a Maus-t rajzoló Art Spiegelman volt a producere.) A harmadik könyvben, A bezárt szobá-ban pedig a hasonmás téma és a szemilyéség elvesztése motívum hangúlyos: a mesélő átveszi gyerekkori barátja helyét az életben, még az özvegyét is feleségül veszi.

2. Leviatán (1992)

Ben Sach, az író egy nap leesik a negyedik emeletről. Túléli, de ennek hatására úgy dönt, felrúgja addigi életét, otthagyja csinos feleségét, és kivonul a világból (pont úgy, mint Auster egyik kedvenc gondolkodójának, Thoreau-nak Walden című regényében a főhős). Különféle kapcsolatokba menekül, de hol ő nem szereti a másikat, hol a másik őt. Ben Sach történetét egyik barátja és írókollégája, Peter Aaron írja meg. A két főszereplő, Ben és Peter olyan, mintha Auster személyiségének két fele lenne. Aaron sztorijában Auster saját első házasságának kudarcát írta meg, de Ben útkeresése is az ő vergődéseit tükrözi. Váratlan fordulat, hogy Sach végül robbantgatni kezd Amerika-szerte, akár az Unabomber néven ismert értelmiségi terrorista.

Austernél gyakran felbukkan a szerelmi háromszög-motívum: a férfi sokat próbált házasságban éldegél, majd a történet egy bizonyos pontján a jó barátja elcsábítja feleségét. Ez a barát általában fiatalabb és iszonyatosan felnéz a másikra, de végül elárulja. A Leviatán-ban is ez a történet sémája.

 

3. Láthatatlan (2009)

Ritka, hogy egy nagy író legújabb művei nem keltenek csalódást, általában megfáradt önismétlést kapunk rajongásunkért cserébe. Épp ezért örültünk meg, mikor láttuk, hogy az életmű-sorozat magyarul most megjelenő új darabja, a Láthatatlan megüti a mércét.

Ismét szerelmi háromszög-történet - és megint két íróbarát körül zajlik a történet:az ifjú költő, Adam Walker összebarátkozik a titokzatos Born professzorral és hallgatag, vonzó barátnőjével, Margot-val. A professzor munkát ajánl neki, ő meg cserébe elcsábítja Margot-t. Barátságuk akkor szakad meg, amikor Adam tanúja lesz, hogy Born hogyan gyilkol meg egy embert. De hiába lát mindent, nem tehet semmit, mert a holttestnek nyoma vész.

A történetmesélés most is többszörösen meg van csavarva. A regényt, amit olvasunk, a fikció szerint Adam írta (előbb egyes szám első személyben, majd átvált második, majd harmadik személyre). Kézirata egy barátjához került, aki felkeresi a szereplőket, hogy megtudja, mi az igazság. A regény utolsó fejezete az ő munkája.

Ez a regény már magán viseli az új művészeti vezető keze nyomát: új betűtípussal, új borítóval jelent meg. Érdekes viszont, az új külső szemlátomást erős hasonlóságot mutat az amerikai kiadáséval.

4. Az orákulum éjszakája (2003)

Ebben a regényben megint egy tipikus austeri probléma kerül elő: az író és hőse egymásba olvadása. Igazi hátborzongató téma, David Lynch is megirigyelné, nem véletlen, hogy sokaknak ez a könyv a kedvence Austertől. Sidney Orr, az író súlyos balesetéből lábadozva végre írni kezd. Regényének főhőse bezárja magát egy atombunkerbe, ám csupán egyvalaki tud a hollétéről, ám ő sajnálatos módon meghal. Ahogy a regényhős egyre kétségbeejtőbb helyzetbe kerül, úgy veszti el egyre inkább az irányítást Sidney is a saját élete fölött.

Az a jó Auster műveiben, hogy képes úgy ábrázolni a hülyeségez vagy őrülethez vezető utat, hogy az olvasó a végén teljesen természetesnek, magától értetődőnek találja, hogy a főhős Szabadság szobrokat robbangat Amerika-szerte, hogy hónapokig éhezik a Central parkban vagy hogy egy évig csak autózik fel-alá Amerika országútjain.

 

5. Holdpalota (1989)

Viszonylag korai regénye, el is üt kissé a többitől, bár nem annyira, mint a szintén ez idő tájt született, gyengébb műve A véletlen zenéje (amelyet még meg is filmesítettek). 

A számos önéletrajzi elemmel fűszerezett Holdpalota fő motívuma - címéhez méltóan - a hold. A történet maga azon a nyáron játszdik, amikor az ember először lépett a Holdra, de a hold később is lépten-nyomon felbukkan. A főszereplő anyja balesetben meghal, így hóbortos nagybátyja veszi magához, de hirtelen ő is távozik az élők sorából. Ettől kezdve Fogg módszeres önsorsrontásba kezd. Nem folyamodik ösztöndíjért, nem dolgozik, nem kér kölcsön, ehelyett próbálja a rendelkezésére álló csekélyke pénzből kihúzni. Sikerül elvégeznie az egyetemet, de a végére majdnem éhen hal.

Egyesekben felmerült, hogy a Holdpalota a népszerű brit író, Somerset Maugham1934-es magyarul Örök szolgaság címmel megjelenő könyvével mutat furcsa hasonlóságot. Kétségtelen, hogy jó néhány közös vonást tartalmaz a két könyv, de ettől még a Holdpalota Auster egyik legjobb regénye marad. Bár kissé más ez a regénye, mint a többi, ugyanolyan sodró és magával ragadó, mint Auster minden jobb műve: leülsz, hogy olvass belőle néhány oldalt, de addig nem tudod abbahagyni, amíg el nem olvastad az egészet.

Az életműnek vannak mellékvágányai: például kutyatörténet (Timbuktu), felnőtt mese (Mr. Vertigo), antiutópia (A végső dolgok országában) - ezeket is érdemes elolvasni, bár nem a legjobb művei Austernek. Amitől viszont óvunk mindenkit, azok a versek. Auster ugyanis a kezdet kezdetén verseket is írt, de ezek színvonala meg sem közelíti prózájáét. A szem önéletrajza címmel megjelenő verseskötetet a rajongótábor keménymagjának való.

Kedvenc idézetünk:

"Mert a könyveimet kiadják, mondtam. Az emberek olvassák őket, és nekem fogalmam sincs róla, hogy kik ők. Anélkül, hogy tudnék róla, belelépek idegenek életébe, és amíg kezükbe tartják a könyvemet, az én szavaim jelentik nekik az egyetlen valóságot. Ez szokványos, mondták, így van ez a könyvekkel. Igen, mondtam, így van, de az emberek néha eszelősnek bizonyulnak. Elolvassák az ember könyvét, és valami megpendít a lelkük mélyén egy húrt. Hirtelenjében azt képzelik, hogy én az övék vagyok, én vagyok az egyetlen barátjuk a világon."

Az összeállítást készítette Jolsvai Júlia


Korábban: Hol kezdjük olvasni Mario Vargas Llosát?
Hol kezdjük olvasni Herman Hessét?

ImpresszumMédiaajánlatAdatkezelési SzabályzatAz [origo] kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva.a