Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huA nukleáris fegyverek világa messze túlmutat a második világháborúban bevetett atombombákon. Az elmúlt évtizedekben a technológia a fúziós „szuperbombáktól” a földbe hatoló tölteteken és neutronfegyvereken át egészen a víz alatti vagy űrben tesztelt eszközökig fejlődött. A hidegháború versenye a pusztítás új dimenzióit nyitotta meg.
A második világháború óta a nukleáris fegyverek fejlődése elképesztő irányokat vett. A „klasszikus” atombombáktól a hidrogénbombákon át egészen a földbe vagy víz alá hatoló, illetve űrben tesztelt változatokig ma már számos különleges típus létezik. Ezeket működési elvük, hatásuk és hordozásuk szerint több csoportba soroljuk – legyen szó hasadásról, fúzióról, neutronhatásról vagy akár rakétáról és tengeralattjáróról.
Hidrogénbomba
A termonukleáris fegyver, ismertebb nevén Hidrogénbomba, olyan nukleáris robbanóeszköz, amelynek pusztító erejét a hidrogénizotópok fúziós magreakciója adja: a fúzió során keletkező hatalmas hő és a fölötte lezúduló légnyomás viszi véghez a rombolást. A fejlesztés történetében az Egyesült Államok volt az első; az elméleti munkát Los Alamosban Edward Teller (Teller Ede) végezte.
A termonukleáris (hidrogén) töltetek több kilométertől akár több tíz kilométer kiterjedésű pusztítást idézhetnek elő a hozamtól függően.
Neutronbomba
A neutronbomba röviden: olyan nukleáris fegyver, amelynél a cél nem a lehető legnagyobb fizikai pusztítás, hanem a nagy mennyiségben kibocsátott neutronsugárzás — tehát elsősorban az élő szervezetek elpusztítása. A hagyományos nukleáris töltetekhez képest itt a felszabaduló energia sokkal nagyobb hányada jelenik meg neutronsugárzásként (akár ~50%).
A koncepciót Samuel Cohen dolgozta ki 1958-ban a Lawrence Livermore Laborban; próbarobbantást 1963-ban végeztek Nevada alatt. A fejlesztést politikai okokból részben felfüggesztették, majd később folytatták; Franciaország 1980-ban is végzett sikeres próbarbantást Mururoán.
Alkalmazási elképzelés: a fegyvert elsősorban a szárazföldi támadások megállítására szánták (például egy invázió feltartóztatására), mert viszonylag kis térséget erősen „sugározna” sterilizálás helyett építményeket kevésbé rombolva. Ugyanakkor a korszerű harckocsikba részleges védelem építhető a neutronsugárzás ellen.
A neutronbomba kisebb fizikai rombolással, de erősebb lokális sugárzással hat — tipikusan száz métertől kilométerig.
Hasadásos (fission) bombák
A hasadásos (fission) bomba olyan fegyver, amelyben egy nehéz atommag (például urán vagy plutónium) darabokra hasadása szabadít fel rövid idő alatt hatalmas energiát — hőt, lökéshullámot és sugárzást. Példa: a hirosimai Little Boy egy urán-alapú hasadásos bomba volt, amely hatalmas pusztítást és súlyos sugárzási következményeket okozott. Három nappal később Nagaszakira dobták a Fat Man nevű töltetet. Ez már egy plutónium-alapú, implóziós hasadásos típus volt. Mindkét robbanás az emberi veszteségek mellett hatalmas pusztítást és hosszú távú sugárzási egészségügyi következményeket okozott; ezek voltak az emberiség történetében az egyetlen alkalmak, amikor atomfegyvert hadászati célból bevetettek.
A hasadásos bombák helyi-közeli pusztítást okoznak — jelentős épületkárok kb. 1 km körül, tágabb hatás több km.
Radiológiai eszközök — „piszkos bomba”
A piszkos bomba (angolul: dirty bomb) klasszikus értelemben nem nukleáris fegyver, mert benne nem zajlik le magreakció. Mégis a tömegpusztító eszközök közé sorolják: lényege, hogy egy hagyományos (kémiai) robbanóanyaghoz kevernek radioaktív izotópot, amely a detonáció során szétszóródik. Így a fizikai pusztítás mellett radioaktív szennyezés és annak várható egészségügyi-környezeti következményei növelik a kár mértékét. Ezt soha nem használták élesben harci körülmények között. Néhány ország (pl. Oroszország, Ukrajna) egymást vádolta „piszkos bomba” előkészítésével vagy provokációval, de független bizonyíték egyikre sem volt. Nem történt robbantás vagy éles teszt.
MIRV rendszerek
A MIRV (multiple independently targetable reentry vehicle) nem új fegyvertípus az elmélet szerint, hanem egy elrendezés. Olyan rakétafegyver-kialakítás, amely egyetlen interkontinentális vagy tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétáról több, egymástól függetlenül célra irányítható robbanófejet juttat a célterületre.
Katonai előnye, hogy egy rakéta hasznos terhét többszörösére lehet növelni: több kisebb robbanás hatékonyabb rombolást ér el egy adott területen, egyszerre több célt támadhatnak, és csökkenti az ellenrakéta-rendszerek (ABM) hatékonyságát, mert egy támadó rakéta több robbanófejet bocsát ki, amelyeket nehezebb elfogni.
A hidegháborús korszakban mind az USA, mind a Szovjetunió széles körben alkalmazta/telepítette ezt a technológiát, mert egyszerre tudott több célpontot támadni egyetlen rakétáról.
A Minuteman az Egyesült Államok földbázisú interkontinentális ballisztikus rakétacsaládja. A legismertebb változat, a Minuteman III, az 1970-es évek elején állt szolgálatba.
Ez volt az első gyakorlatban használt amerikai rakéta, amely egyszerre több, egymástól függetlenül célozható robbanófejet (MIRV) tudott hordozni — tehát egyetlen kilövésből több célpontot is meg lehetett támadni.
Később biztonsági és stratégiai okokból a Minuteman III egyes verzióit egyszerűsítették (egy töltetre állították át), de a rendszer továbbra is fontos része maradt az amerikai nukleáris elrettentésnek. A tervek szerint a Minutemanokat a 2030-as években a modern LGM-35 Sentinel váltja fel.
2024 júniusában Észak-Korea azt állította, hogy sikeres „többfejes” tesztet hajtott végre (MIRV-szerű képességre utaló bejelentés); a dél-koreai és amerikai katonai értékelések ugyanakkor részben ellentmondtak, és a sikerességet kétségbe vonták.
Földbe hatoló (bunker-buster) nukleáris töltetek
A földbe hatoló nukleáris töltet lényege, hogy a robbanótöltetet úgy alakítják ki (erősített burkolat, késleltetett gyújtás stb.), hogy a robbanás ne a felszínen, hanem néhány méterrel vagy méterekkel a felszín alatt következzen be — így jobban képes megsemmisíteni mélyen elhelyezett, betonba ágyazott bunkereket és létesítményeket. Ez a koncepció a stratégiai célok miatt erős politikai és etikai vitát váltott ki.
Az amerikai B61-11 a B61 atombomba földbe hatoló (penetrátor) változata: a 1990-es években fejlesztették mélyen elhelyezett bunkerek ellen, néhány tucatnyi példány készült és hadrendbe állt. A Robust Nuclear Earth Penetrator (RNEP) pedig egy 2000-es évek eleji amerikai terv volt egy erősebb földbe hatoló nukleáris töltetre, de politikai és szakmai ellenállás miatt nem valósult meg.
Tengeri nukleáris eszközök
Néhány nukleáris fegyver kifejezetten vízbe vagy víz alá bevethető volt: a hidegháborúban például az Egyesült Államoknak voltak nukleáris mélységi bombái (pl. Mk-101 “Lulu”), és mindkét nagyhatalom fejlesztett nukleáris torpedókat (például az amerikai Mark-45 és a szovjet T-5/T-15). A mai legismertebb modern koncepció a Poseidon (Status-6 / 2M39) — egy nukleáris-hajtású, önálló tenger alatti jármű/torpedó, amelyről viták folynak képességeiről és szerepéről. Ezeket a fegyvereket soha nem vetették be harcban; történetük nagy része a fejlesztésről, elrettentésről és visszavonásról szól.
Elméleti / spekulatív koncepciók
És végezetül a Kobaltbomba — angolul gyakran „Doomsday engine” vagyis „Végítélet-gép”. Ez egy elméleti fegyver, amelyről valószínűleg soha nem készült példány. Szilárd Leó vetette fel az elképzelést: ha egy atomtöltet külső burkolatát kobaltból készítenék, a robbanás során a neutronok hatására az átalakulna kobalt-60-assá, amely erős gamma-sugárzó. A kobalt-60 körülbelül 5,27 év felezési idejű, ezért egy ilyen szennyeződés hosszú időre lakhatatlanná tehetné a robbanás helyét; Szilárd attól tartott, hogy néhány ilyen bomba akár az egész élővilágot is veszélyeztethetné.
Az első kísérleti robbantást 1952 novemberében hajtották végre az Eniwetok-atollnál, mintegy 10 megatonnás erejű detonációval. Rövid időn belül a Szovjetunió is követte a példát: 1953 augusztusában hajtott végre saját termonukleáris kísérletet, melynek fejlesztésében Andrej Szaharov is részt vett. Castle Bravo pedig annak az első amerikai, szilárd üzemanyagú (lítium-deuterid) termonukleáris töltetnek a fedőneve, amelyet 1954. március 1-jén a Marshall-szigetekhez tartozó Bikini-atollnál robbantottak fel a Castle hadművelet nyitó tesztjeként. Ez vot a fejlesztéstörténet egyik legfontosabb mérföldköve. Később, 1961-ben a szovjetek robbantották a valaha kipróbált legerősebb eszközt – ez volt az úgynevezett Cár-bomba–, megközelítőleg 60 megatonna TNT-nek megfelelő hatással.