Exkluzív interjú: Európa azt hiszi, hogy Oroszország csak blöfföl, de ez veszélyes tévedés

Húsz évvel ezelőtt még elképzelhetőnek tűnt, hogy Oroszország és a Nyugat stratégiai partnerséget épít ki egymással: a 2006-os szentpétervári G8-csúcs Moszkva nemzetközi visszatérésének szimbóluma volt. Két évtizeddel később azonban a felek egy háborúval terhelt korszakban találják magukat, amelynek gyökerei Fjodor Lukjanov szerint több évtizedes geopolitikai folyamatokra, elhibázott döntésekre és kölcsönös bizalmatlanságra vezethetők vissza. Az orosz külpolitikai gondolkodás egyik legismertebb alakja az Origónak adott exkluzív interjúban beszélt arról, hogyan jutott el Oroszország, valamint a világ a jelenlegi konfliktusig, miért jelentett fordulópontot 2014, és milyen jövő várhat Ukrajnára a háború után.

– Majdnem napra pontosan 20 évvel ezelőtt rendezték meg Szentpéterváron a G8 országok csúcsát, erre sokan a Nyugat és a modern Oroszország kapcsolatának csúcspontjaként emlékeznek. Ön hogyan gondol vissza erre az időszakra?

Európa azt hiszi, hogy Oroszország csak blöfföl, de ez veszélyes tévedés – Fjodor Lukjanov az Origónak adott interjút
Fotó: Sergei Bulkin / TASS via ZUMA Press

2006 július 15 és 17 között Szentpéterváron rendezték meg a G8 országok csúcstalálkozóját. Ez volt az első és egyben utolsó alkalom, hogy Oroszország adott otthont a találkozónak. A presztízst tekintve ez egy jelentős politikai esemény volt Moszkva számára, azonban ekkor már a Nyugattal való kapcsolatban számos repedés látszott. 

– Szimbolikus értelemben valóban ez volt a kapcsolatok tetőpontja és annak a jele, hogy Oroszország a G8 teljes értékű tagjává vált, holott a valóságban ez sosem történt meg. Oroszországot, elsősorban gazdasági kérdésekben, mindig az oldalvonalra helyezték. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a 2002 és a 2006 közötti időszak volt a legígéretesebb Moszkva és a Nyugat viszonyában. Vlagyimir Putyin elnöksége első két ciklusában szisztematikus, mély kapcsolat kiépítésére törekedett, amelyre korábban sosem volt példa. 

Az 1990-es években az általános elképzeléssel szemben nem volt ennyire szoros kapcsolat a Nyugattal. Borisz Jelcinnek és kormányának számos belpolitikai és gazdasági kihívással kellett szembenéznie, az ország borzalmas állapotban volt. Elsősorban tehát a hazai helyzet kezelését kellett előtérbe helyezniük. Aztán jött Putyin és az elnökségének első néhány évében sikerült stabilizálnia Oroszországot, ami egyedülálló helyzetet teremtett. 

Ma már nehéz ezt elképzelni, de Putyin készen állt arra, hogy csatlakozzon a nyugati intézményi rendszerekhez. 

Nem feltétlen a tagságokra kell gondolni, hanem arra, hogy hajlandó volt a közös érdekek mentén együttműködni a Nyugattal. Ők azonban nem voltak nyitottak erre a megközelítésre, hanem Oroszországot inkább egy újabb csatlakozni kívánó országként kezelték: előbb alakítsátok át az országot a mi elvárásainknak megfelelően, és majd ezt követően meglátjuk, milyen szerepet kaphattok. Ez volt a nyugati felfogás. Putyin számos alkalommal próbálkozott megértetni azt, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem vezérelhetik a dogmák, hanem a közös érdekeknek kellene diktálniuk. Helyette a Nyugat színes forradalmakkal és egyes esetekben – ahogyan Jugoszláviában is – katonai nyomásgyakorlással próbálta kiterjeszteni az ideológiáját keleti irányba.

– Mennyire változtatta meg Vlagyimir Putyin és a Kreml gondolkodásmódját a 2003-as rózsás, a 2004-es narancsforradalom, a 2011-es arab tavasz, valamint az Euromajdan 2014-ben? Valós félelem volt Moszkvában azzal kapcsolatban, hogy egy hasonló hullám elérheti Oroszországot is?

2003-ban Grúziában végbement rózsás forradalom során a nyugatbarátnak tartott Miheil Szaakasvili került hatalomra, miután a tüntetőknek sikerült elérniük Eduard Sevardnadze lemondását. Egy évvel később Ukrajnában az állítólag Viktor Janukovics javára elcsalt választásokat követően vonultak utcára az emberek. Elérték, hogy kiírjanak egy újabb fordulót, ahol már a nyugatbarátnak tartott Viktor Juscsenko szerzett több szavazatot. Moszkva különböző eszközzel támogatta Janukovicsot és a kampányát, így az eredmény hatalmas meglepetést okozott a Kremlben. Az arab tavasz során (2011-2012) számos közel-keleti és nyugat-afrikai országban buktak meg a rezsimek vagy kerültek súlyos válságba, többek között Tunéziában, Jemenben, Egyiptomban és Líbiában. A 2013-2014-es Euromajdan során a hamvaiból feltámadt, majd Ukrajna elnökének megválasztott Janukovics ellen vonultak az utcára az emberek, miután bejelentette, hogy nem írja alá az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodást. Az események végén Janukovics Oroszországba menekült. 

Jól emlékszem a 2004-es eseményekre, akkor már főszerkesztőként dolgoztam és folyamatosan beszámoltunk a történésekről. A Kremlben valós aggodalom volt azzal kapcsolatban, hogy az ukrán modell veszélyt jelenthet. Az új ukrán politika innovatívan ötvözte a demokratikus módszereket és a különböző törvények nem éppen demokratikus manipulálását, illetve a közvéleményt is befolyásolni tudták jelentős mennyiségű külföldről érkező pénzzel, valamint a Nyugatról átvett gyakorlatokkal. Ezen eszközöket szofisztikált módon sikerült ötvözniük. Nem tagadom, hogy Ukrajnában 2004-ben és 2014-ben is megvoltak a belső indíttatások a változásra, azonban a Nyugat, elsősorban az európaiak, mindent megtettek annak érdekében, hogy hasznot húzzanak az eseményekből. Oroszországban 2003 és 2004 tanulsága az volt, hogy amennyiben a Nyugat ilyen eszközökhöz folyamodik Grúziában és Ukrajnában, úgy semmi garancia nincs arra, hogy Oroszországban nem fognak hasonlóval próbálkozni. 

Visszatekintve túlreagáltuk a helyzetet, de a reakció hűen tükrözte Oroszország belső aggodalmait és félelmeit. 

A 2003-as és főleg a 2004-es események fordulópontot jelentettek az orosz politikában. Azt is számításba kell venni, hogy 2003-ban az Egyesült Államok lerohanta Irakot, ami megmutatta, hogy a Nyugat minden törvényt képes figyelmen kívül hagyni, amennyiben az érdekei azt diktálják. A Kreml reakciója nem volt azonnali, hiszen a 2006-os G8 csúcsig Moszkva megpróbálta az intő jeleket figyelmen kívül hagyva építeni a kapcsolatot a Nyugattal, 2005-ben Oroszország és az Európai Unió a négy közös térről szóló megállapodás ütemtervét is elfogadta. Ezt követően – és ez jelentette a legnagyobb problémát – a Nyugat azt hitte, hogy Oroszországnak nincs más választása, csak az európai integráció. Hogy finoman fogalmazzak, ez rendkívül arrogáns gondolat volt.

– George W. Bush elnöksége elején, főleg a szeptember 11-i merénylet után úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok és Oroszország együtt tud működni. Mikor változott meg mindez?

George W Bush (2001 és 2009 között az Egyesült Államok elnöke) első ciklusának kezdetén Szlovéniában még arról beszélt: amint belenézett Putyin szemébe, máris megértette őt. A két elnök személyes kapcsolata jól indult,  a szeptember 11-én bekövetkezett terrortámadás után Oroszország volt az első, amely felajánlotta a segítséget Bush-nak a terror elleni küzdelemben. A Kreml azon az állásponton volt, hogy a Washingtonnal kialakított jó viszony javítaná és megerősítené Oroszország nemzetközi megítélését is.

– Az egyik ilyen tényező a szabadság agenda volt, de van egy másik olyan esemény is, amely fordulópontnak tekinthető, méghozzá az Egyesült Államok kilépése a ballisztikusrakéta-elhárító rendszerek korlátozásáról szóló ABM-egyezményből (2001 december 13.), amely nagy szerepet játszott a hidegháború végének stratégiai stabilitásában. Ahhoz képest, hogy a döntés mekkora horderejű, Oroszország meglehetősen langyosan reagált. Putyin ugyan hibának vélte a döntést, ám a nyilvánosság előtt alig beszélt erről. Később tudtuk csak meg, hogy a Kreml az akkori kommunikációjával szemben igenis komolyan vette az amerikai döntést és a háttérben megkezdődött a nukleáris arzenál modernizálása és növelése. 

Az Egyesült Államok ebben az időszakban ideológiai és katonai agressziót használt egyszerre, és nem csak Oroszországgal szemben. Ez csupán a saját mindenhatóságukba vetett hit megnyilvánulása volt. Egyre több jel utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem lát maga előtt semmilyen korlátot a külpolitikai céljai elérésében, ez pedig, ahogyan telt az idő, egyre látványosabb lett. Az első figyelmeztetés a 2008-as grúz rózsás forradalom, valamint Ukrajna és Grúzia NATO-csatalakozási törekvéseinek nyílt támogatása volt. Az arab tavasz azt bizonyította, hogy az Egyesült Államok nem veszi figyelembe a szuverén államokat, és képes figyelmen kívül hagyni minden hivatalos határt. Végezetül a 2014-es Euromajdan volt a vízválasztó a Kreml számára, ezt követően alakult ki a hidegháborús mentalitás, ami aztán valós háborúba torkollott.

– Lát bármilyen hasonlóságot a George W. Bush, illetve a Donald Trump alatt folytatott külpolitika között? Az Egyesült Államok az elmúlt időszakban rendkívül agresszíven lép fel, és korábban elképzelhetetlennek gondolt lépéseket tesz.

Donald Trump második elnöki ciklusában az Egyesült Államok több olyan külpolitikai lépést is tett, amelyek jelentős nemzetközi visszhangot váltottak ki. Washington stratégiai és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva többször felvetette Grönland megszerzését, Trump pedig azt sem zárta ki, hogy az Egyesült Államok gazdasági vagy akár katonai nyomást gyakoroljon Dánia autonóm területének megszerzése érdekében. 2025 júniusában az amerikai haderő légicsapásokat hajtott végre iráni nukleáris létesítmények ellen, azzal az indokkal, hogy megakadályozza Teherán nukleáris fegyverhez jutását. 2026 januárjában az Egyesült Államok különleges műveletet hajtott végre Venezuelában, amelynek során elfogták Nicolás Maduro elnököt és feleségét, majd az Egyesült Államokba szállították őket büntetőeljárás céljából.

Mindkét időszak tükrözi az Egyesült Államok általános stratégiai elképzeléseit, ugyanakkor különbséget kell tenni Trump és George W. Bush politikája között. Utóbbi esetében az ideológiai szempontok a döntéshozásban jelentősek voltak, az olyan kormánytagok, mint Donald Rumsfeld, Dick Cheney, Paul Wolfowitz és Condoleezza Rice pedig elkötelezett neokonzervatívak voltak. Mondhatnánk, hogy kit érdekel, minek nevezik magunkat, azonban ez fontos részlet. Trumpot a merkantilista megközelítés jellemzi, így lépései még ha nem is jók, van mögöttük racionalitás. Érzi, hogy vannak határok, amiket nem lehet átlépni. Ezzel szemben George W. Bush és a kormány irányítása alatt ezek a határok elhomályosodtak. Meggyőzték magukat arról, hogy bármi legyen is, nekik a demokráciát kell olyan helyeken terjeszteniük, ahol egyébként az nem tud létezni. 

– Az úgynevezett ukrán kérdés régóta foglalkoztatja az orosz politika szereplőit. Van rá bármilyen esély, hogy a helyzet rendeződni fog? Hogyan látja az orosz-ukrán kapcsolatok jövőjét és a jelenlegi helyzetet?

– Nincs más választásunk, mint együtt élni, mert a földrajzot, a történelmet, a kultúrát és legfőképpen a nyelvet nem lehet megváltoztatni. Most még nem látjuk, hogy miként fog alakulni a háború, hol lesznek az országok határai, milyen politikai rendszer fog működni Moszkvában és Kijevben, mivel Ukrajna sebezhető és Oroszország sem monolitikus. Történelmi távlatokba tekintve úgy látom, hogy két ország lesz, két nemzet fog létezni egymás mellett, amelyek továbbra is számos elemben össze lesznek kapcsolva. Jelenleg semmilyen megoldást nem látok a konfliktus rendezésére a katonain kívül, noha ezt is rossz eszköznek tartom. Nem tűnik reálisnak, hogy bármelyik oldal el fog tudni érni átütő győzelmet. Az ukránok egészen biztosan nem, de afelől is kétségeim vannak, hogy Moszkva el fogja érni minden célját. 

A Nyugat egyrészt a háború dinamikájának megváltozása, másrészt a kifejezetten hatékony ukrán információs hadviselésnek okán úgy döntött, hogy felfejleszti Ukrajna azon katonai képességeit, amelyek segítségével mélyen orosz területeken képesek csapásokat mérni. Nem csak az európaiak, hanem az Egyesült Államok is elkezdett hinni abban, hogy a háború végkimenetele eltérő lehet a korábbi várakozásaiktól. Amikor Trump és Putyin tavaly Anchorage-ban tárgyaltak, akkor az amerikai elnök egyértelműnek látta a háború végkimenetelét és az orosz győzelmet, emiatt azt gondolta, hogy Ukrajnának minél hamarabb el kell fogadnia a békemegállapodást, így elkerülvén a legrosszabb forgatókönyvet. Trump megpróbálta az ukránokat és az európaikat is meggyőzni erről. Nem hiszem, hogy túl nagy vehemenciával győzködte őket, de az biztos, hogy megpróbálta. De végső soron kudarcot vallott és nem mellesleg megtapasztalta saját hatalmának korlátait is. Most viszont már Trump azt gondolhatja, hogy az anchorage-i találkozót követő egy évben nem sok minden változott, ha pedig az ukránok ki tudnak tartani, akkor hadd próbálkozzanak.

Az egész háború legrémisztőbb hozadéka egyértelműen a közös európai-ukrán katonai komplexum kialakításának folyamata, amely a következő szintre emelheti a konfliktust. Míg néhány éve még Európában komoly viták folytak minden egyes Ukrajnának megítélt támogatásról, ezen belül is egyes lépések kockázatáról, addig mostanra ez megváltozott. Már nem veszik figyelembe, hogy egyes döntésekre miként reagálhat Oroszország, mert egyfajta euforikus érzés kerítette hatalmába az európai vezetőket, akik úgy érzik, hogy mindent meg kell tenni Ukrajnáért. Oroszország már az első nyugati fegyverszállítmányok óta figyelmezteti arra az európaiakat, hogy súlyos következményekkel kell számolniuk. 2026-ban viszont ott tartunk, hogy Ukrajna gyakorlatilag minden modern nyugati technológiával rendelkezik, a megfelelő orosz válasz pedig elmaradt. Emiatt sajnos Európa úgy érzi, hogy mindent megtehetnek, hiszen Moszkva csak a retorikát használja ellenük.

Oroszország viszont nem fog örökké csak beszélni, de ahhoz, hogy ezt a trendet megváltoztassuk, nagyon erős orosz üzenetre lesz szükség. Tegyük félre a nukleáris opciót, remélem arra nem kerül sor, hiába vannak egyre nagyobb számban olyan oroszok, akik ezt a megoldást látják célszerűnek.  Azt viszont nem lehet kizárni, sőt nagyon reális forgatókönyv, hogy Oroszország olyan nyugati létesítmények és gyárak ellen hajt végre támadásokat, amelyek az ukránokat fegyverzik fel. A védelmi minisztérium már bejelentette, hogy ismert előttük, hol vannak ezek a létesítmények és már egy listát is összeállítottak a célpontokról. 

– Amennyiben a háború véget ér – akár egy békemegállapodással, akár csak tűzszünettel vagy a frontvonalak befagyásával – előbb-utóbb elnökválasztást kell tartani Ukrajnában. Milyen forgatókönyveket lát, hogyan alakul majd az ukrán belpolitika?

– Ukrajnában nem számíthatunk olyan politikai erő megjelenésére, amely az Oroszországgal való kapcsolatok normalizálását támogatná. Ezek az erők részben eltűntek, részben külföldre kényszerültek, részben pedig megváltoztatták az álláspontjukat. A háború ugyanis nagyon sokat tett az ukrán nemzeti identitás kialakításáért és megerősítéséért. Nem építhetünk arra a feltételezésre sem, hogy Ukrajnában újra megjelenhet egy olyan oroszbarát politikai erő, mint amilyet a 2000-es vagy akár a 2010-es években láthattunk, amikor Viktor Janukovics volt az elnök, vagy még korábban Leonyid Kucsma idején. Ezek az illúziók mára eltűntek.

Ha azt nézzük, ki okozta a legnagyobb kárt az ukrán–orosz kapcsolatokban, akkor szerintem ennek a folyamatnak a bajnoka éppen Viktor Janukovics. Teljesen alkalmatlan és korrupt vezető volt, aki ugyan nem önmaga okozta az összes problémát, de döntéseivel felgyorsította az eseményeket, amelyek 2014-re már gyakorlatilag visszafordíthatatlanná váltak. Amit elképzelhetőnek tartok Ukrajnában, az egy pragmatikus politikai erő megjelenése. Ez azonban valószínűleg erősen nacionalista és határozottan ukránbarát lesz, ugyanakkor felismerné, hogy az ország megsemmisült, és új kezdetre van szüksége. Nem tudom, hogy ezek az erők technokratákból, nacionalistákból vagy katonai vezetőkből – például Valerij Zaluzsnijhoz hasonló személyekből – kerülnek-e ki, és azt sem, hogy ennek megvannak-e már az előfeltételei, de elképzelhetőnek tartom. Egyébként paradox módon úgy gondolom, hogy Oroszország érdekei szempontjából egy határozottan nacionalista ukrán vezető akár kedvezőbb is lehetne, mint egy nyugatos, liberális politikus, aki azt hangsúlyozza, hogy Ukrajna a liberális Európa része. Egy nacionalista vezető ugyanis nagyobb hangsúlyt fektethetne a nemzeti érdekek védelmére, nem csupán a nyugati érdekek képviseletére. Másrészt ezek az erők elkerülhetetlenül konfliktusokba kerülnének a szomszédos országokkal, például Lengyelországgal vagy Magyarországgal, ami Oroszország számára akár kedvező fejlemény is lehetne.

Oroszország is hatalmas árat fizetett ezért a háborúért, és a konfliktus lezárása után már nem térhet vissza ahhoz az állapothoz, amelyben előtte volt. Ennek ellenére továbbra is ugyanarról az országról beszélünk. Ukrajna viszont alapvető átalakuláson ment keresztül: a háború olyan mély változásokat indított el benne, amelyek miatt nem lehet majd a háború előtti államként tekinteni rá.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás önmagában nem oldaná meg ezeket a problémákat. Ukrajna uniós tagsága az Európai Unió számára is komoly kihívást jelentene, mert Ukrajna nem olyan lenne, mint például Albánia, Montenegró vagy akár Bulgária, amelyek kisebb országokként csatlakoztak és alkalmazkodtak az uniós szabályokhoz. Ukrajna egy erős identitással rendelkező, karizmatikus nemzet, amely óriási veszteségeket szenvedett el ebben a háborúban. Ráadásul az európaiak folyamatosan azt mondták nekik: „értünk harcoltok az oroszok ellen, ez a küldetésetek, ez az értéketek, ez a becsületetek”. Erkölcsi értelemben ezért az ukránok joggal mondhatják majd: „igen, megtettük, és most nektek kell viselnetek a következményeket, mert óriási szenvedést vállaltunk értetek, ahogy ti kértétek tőlünk”. Nem hiszem, hogy az európai országok készen állnának ennek minden következményét elfogadni. De ha Ukrajnát nem fogadják be, az szintén súlyos válságot okozhat.

Jelenleg nagyon nehéz megjósolni a háború utáni Ukrajna és az egész régió jövőjét. Már a háború elején, 2022-ben és 2023-ban is írtam arról, hogy ez a konfliktus – amely kétségtelenül mindkét nemzet, mindkét ország és az emberek számára tragédia – számos korábbi provokáció, hiba és rossz döntés következménye. Ugyanakkor ez a háború minden kétséget kizáróan az önmeghatározásért folytatott küzdelem is, mert Ukrajna ebben a háborúban formálódik nemzetté. Oroszország számára pedig szintén meghatározó jelentőségű, mert először kell igazán meghatároznia, hogy hol húzódnak majd a saját határai. Ennél is fontosabb azonban, hogy ez a Szovjetunió összeomlása és a háború kezdete közötti teljes korszak újragondolását jelenti Oroszország számára.

– Ha egyetlen történelmi pillanatot kellene megneveznie, amely elindította azt a folyamatot, amely végül a mostani háborúhoz vezetett, melyik eseményt emelné ki? A gyökerek még a Szovjetunió időszakára, például Hruscsov döntéseire vezethetők vissza, vagy inkább későbbi eseményekhez, például Viktor Janukovics elnökségéhez köthetők? 

– A történelemben szinte lehetetlen egyetlen konkrét pillanatot kijelölni, amely egy hosszú folyamat kezdetét jelentené, hiszen az események általában több évtized alatt formálódnak. Ha mégis keresnünk kell néhány meghatározó fordulópontot, akkor Hruscsov szerepét mindenképpen érdemes megemlíteni, ahogy ön is utalt rá. Mai szemmel nézve ugyanis rendkívül káros döntést hozott azzal, hogy a második világháború után amnesztiában részesítette azokat a nyugat-ukrajnai náci kollaboránsokat, akiket a második világháború utáni időszakban bebörtönöztek, de ő lehetővé tette számukra, hogy visszatérjenek otthonaikba. Nagyságrendileg csaknem 200 ezer emberről volt szó. Később ezek az emberek, illetve a leszármazottaik fontos szerepet játszottak a független Ukrajna új nemzeti identitásának kialakulásában.

Ha azonban mégis egyetlen eseményt kellene megneveznem, amely meghatározó fordulatot jelentett, talán paradox módon Németország újraegyesítését mondanám. Nem maga az újraegyesítés volt a kulcsfontosságú, hanem az, ahogyan végbement. Oroszországban máig erősen él az a meggyőződés, hogy Mihail Gorbacsovot a nyugati vezetők félrevezették azzal kapcsolatban, milyen következményei lesznek annak, hogy a Szovjetunió elfogadta az újraegyesített Németország NATO-tagságát. Akkoriban komoly vita zajlott arról, hogy milyen státuszt kapjon az egyesült Németország: semleges ország legyen, vagy a NATO része maradjon. Gorbacsov végül az utóbbi megoldás mellett döntött, részben azért, mert az amerikai érvelés szerint ez szolgálta leginkább Európa stabilitását.

Miután a Szovjetunió elfogadta ezt a megközelítést, a NATO keleti bővítése is erre az elvre épült: minden ország maga döntheti el, csatlakozni akar-e a szövetséghez. Ennek következtében azonban kialakult az a felfogás, hogy az európai biztonság egyenlő a NATO bővítésével – vagyis minél nagyobb a NATO, annál nagyobb a biztonság. Oroszország ezt a logikát soha nem fogadta el teljes mértékben, még a kilencvenes években, Borisz Jelcin elnöksége alatt sem. Bár Jelcin a belpolitikai nehézségek miatt úgy érezte, nincs valódi lehetősége megakadályozni a folyamatot, személyesen határozottan ellenezte a NATO keleti terjeszkedését, és elnöksége végén már nyíltan, kemény hangon is bírálta azt. Véleményem szerint végső soron ez a folyamat vezetett el a mai háborúhoz. Természetesen Oroszország is számos hibát követett el az elmúlt évtizedekben – Ukrajnával és Európával kapcsolatban egyaránt –, de stratégiai szempontból a konfliktus egyik alapvető oka az volt, hogy az Egyesült Államok és a NATO folyamatosan kelet felé terjesztette befolyási övezetét, figyelmen kívül hagyva a történelmi határokat és az orosz biztonsági szempontokat. Ez a folyamat vezetett el a jelenlegi helyzethez.

– Még két országra szeretnék kitérni. Az egyik Örményország, ahol a választások után újraválasztották Nikol Pasinjánt, aki már a voksolás előtt is egyértelművé tette, hogy az európai integráció az egyik legfontosabb prioritása. Vlagyimir Putyin elnök erre meglehetősen keményen reagált, és azt mondta, hogy Örményországnak érdemes elkerülnie az „ukrajnai forgatókönyvet”. Ön szerint reális veszély, hogy Örményországban is egy Ukrajnához hasonló helyzet alakulhat ki, vagy ez inkább csak politikai fenyegetés Moszkva részéről?

Örményország és Oroszország kapcsolata az elmúlt időszakban súlyos válságba került. Jereván többször bírálta Moszkvát amiatt, hogy szerinte nem teljesítette biztonsági kötelezettségeit, miközben Örményország egyre közelebb került a Nyugathoz, és gyakorlatilag befagyasztotta részvételét az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében (KBSZSZ). Vlagyimir Putyin 2026 májusában arra figyelmeztetett, hogy Örményország az európai integrációs törekvései miatt az „ukrajnai forgatókönyv” veszélyével nézhet szembe, és azt sürgette, hogy Jereván népszavazáson döntsön az Európai Unióhoz vagy az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz való közeledésről. Nikol Pasinján miniszterelnök és kormánypártja, a Polgári Szerződés a 2026. június 7-i parlamenti választáson ismét győzelmet aratott, így harmadik ciklusát kezdhette meg.

– Az ukrajnai forgatókönyv szerencsére teljesen egyedi. Nincs még egy olyan ország, nemzet vagy nép, amellyel Oroszországot ennyire szorosan összeköti a közös történelem, a vallás, a nyelv, a gazdaság, a geopolitika – tulajdonképpen minden. Ukrajna Oroszország szempontjából egy teljesen különleges eset, ahol az érdekek, a történelmi kötődések, az ellentmondások, a külső befolyások és számos más tényező egyedülálló módon találkoznak. Éppen ezért sem lehet Ukrajnát más országokkal összehasonlítani. Orosz szempontból sajnálatos, hogy éppen ott robbant ki a nagy konfliktus Oroszország és a Nyugat között.

Ami Örményországot és esetleg más országokat illeti, az az elképzelés, miszerint Örményország csatlakozhatna a Nyugathoz vagy Európához, inkább egyfajta vicc. Már pusztán földrajzi szempontból is kérdéses, hiszen Örményország számára az egyetlen ténylegesen elérhető „Nyugat” az Törökország. Ha az örmény társadalom készen áll arra, hogy Törökország felé forduljon, és a török gazdasági és geopolitikai térség részévé váljon, az földrajzi, gazdasági és számos más szempontból akár logikus döntés is lehetne. Természetesen Örményország szuverén joga, hogy ilyen döntést hozzon. A történelmi előzmények ismeretében azonban nehéz elképzelni, hogy ezt az örmény társadalom többsége elfogadná. De ki tudja?

Amikor Pasinján az Európai Unióról beszél, maga is elismeri: belátható időn belül nincs valódi esély arra, hogy Örményország uniós tagjelölt országgá váljon. Inkább arról van szó, hogy Pasinján új jövőképet, új irányt próbál felvázolni az ország számára. Érdekes módon Pasinján úgy látja, hogy Örményországnak szakítania kell a múltjával, mert szerinte éppen a múlt akadályozza az örmény államot és nemzetet abban, hogy előre lépjen. Racionális szempontból értem, mire gondol. A kérdés azonban az, hogy működhet-e egy nemzeti identitás és történelmi emlékezet úgy, hogy egyszerűen eltöröljük vagy elfelejtjük azt, ami évszázadokon keresztül meghatározott minket, és egyfajta „tiszta lappal” indulunk tovább. Nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban működőképes, de majd meglátjuk.

Ami Oroszország politikáját illeti, őszintén szólva nem vagyok biztos abban, hogy Moszkva jelenlegi Örményországgal szembeni politikája a leghatékonyabb megközelítés. A történelem és még a közelmúlt tapasztalatai is azt mutatják, hogy amikor egy ország nyíltan nyomást gyakorol egy másikra annak érdekében, hogy valamilyen irányba terelje, az általában nem működik. Minden nemzet – még a kisebb és gyengébb országok is – büszke a saját függetlenségére, és nem szereti, ha kívülről próbálják megmondani neki, mit tegyen. Más módszerekkel lehet befolyást gyakorolni, de a nyílt nyomásgyakorlás általában ellenkező hatást vált ki. 

Oroszországnak szüksége van Örményországra. A jelenlegi körülmények között Örményország fontos szerepet játszik Oroszország számára abban, hogy különleges megállapodásokon keresztül fenntartsa gazdasági kapcsolatait a külvilággal. Hosszabb távon azonban hasonló a helyzet, mint Ukrajna esetében: Örményország nem fog egyszerűen „átkerülni” Európába, Ázsiába vagy a Közel-Keletre, hanem ott marad, ahol van. Oroszországnak továbbra is alapvető érdeke lesz a Kaukázus stabilitása. Az örmények és az oroszok közötti kapcsolatok ugyanis nagyon mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek. Végső soron egy új együttélési formát, egy új modus vivendit kell kialakítani. Pasinján nem lesz örökké hatalmon, ahogy más vezetők sem maradnak örökké hivatalban. Amikor azt hallom a sajtóban, hogy „Oroszország elvesztette Örményországot” vagy „Oroszország elvesztette Ukrajnát” – ahogy például azt is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok elvesztette Mexikót –, szerintem ez egy alapvetően téves megközelítés. Egy szomszédos országot ugyanis nem lehet egyszerűen elveszíteni. A földrajzi közelség, a történelmi kapcsolatok és a kölcsönös függőségek akkor is megmaradnak, ha a politikai viszonyok jelentősen megváltoznak.

– Azerbajdzsán esetében is látható egyfajta távolodás Moszkvától. A két ország között az elmúlt időszakban több konfliktusforrás is megjelent, a diplomáciai vitáktól kezdve az orosz állampolgárokat érintő intézkedésekig. Ön szerint ez egy mélyebb geopolitikai átrendeződés jele, amely Oroszország befolyásának csökkenését mutatja a Dél-Kaukázusban, vagy Moszkva és Baku képes lesz újra megtalálni az együttműködés egyensúlyát?

Azerbajdzsán és Oroszország kapcsolata az elmúlt időszakban jelentősen megromlott. A feszültséget növelte a 2024 decemberében történt repülőgép-katasztrófa, amikor az Azerbaijan Airlines egyik járata lezuhant Kazahsztánban, és Baku szerint a gépet orosz légvédelem találta el. Ezt követően a két ország között diplomáciai konfliktus alakult ki: orosz és azeri állampolgárok letartóztatására is sor került mindkét oldalon, valamint olyan hírek jelentek meg, hogy az azerbajdzsáni hatóságok fokozottan figyelik az országban élő orosz állampolgárokat.

– Igen, ez egy nagyon komoly helyzet, ugyanakkor nem látok közvetlen veszélyt egy Oroszország és Azerbajdzsán közötti katonai konfliktusra vagy fegyveres összecsapásra. Azerbajdzsán esete azonban Oroszország számára bizonyos szempontból még összetettebb kérdés, mint Örményországé. Azerbajdzsán ugyanis stabilabb és ellenállóbb gazdasággal rendelkezik a természeti erőforrásainak köszönhetően, rendkívül szoros kapcsolatokat ápol Törökországgal, és egyre aktívabb szerepet játszik Közép-Ázsiában is. Emiatt Baku egyre magabiztosabban lép fel Moszkvával szemben. Ha megnézzük az azerbajdzsáni retorikát – nemcsak Alijev elnök nyilatkozatait, hanem különösen a nem hivatalos megszólalásokat és az ottani sajtó hangvételét –, akkor azt látjuk, hogy nagyon kevés ország engedheti meg magának a világon, hogy ilyen nyíltan fogalmazzon meg kritikákat Oroszországról és az orosz vezetőkről. Ez arra utal, hogy a két ország között egy mélyebb eltávolodási folyamat zajlik.

Mindez annak ellenére történik, hogy Azerbajdzsán továbbra is nagyrészt orosz nyelvű ország, és az azeri közösség fontos szerepet tölt be Oroszországban, többek között az üzleti életben és más területeken is. Azerbajdzsán esetében is egy új együttélési forma, egy új modus vivendi kialakítása felé haladunk Oroszország és a szomszédos országok között. Ez azonban Azerbajdzsánnal nehezebb lesz, mint Örményországgal. Az a benyomásom, hogy Recep Tayyip Erdoğan befolyása a szövetségesére korlátozott. Ez nem egy alá-fölérendeltségi viszony. Törökország természetesen nagyobb és erősebb ország, de Azerbajdzsán bizonyos kérdésekben nagyon is önállóan cselekszik. Erre jó példa, hogy körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt Törökország és Örményország megpróbálta normalizálni a kapcsolatait. Erdoğan és az akkori örmény elnök, Szerzs Szargszján egy megbékélési folyamat elindításán dolgozott, ezt Azerbajdzsán nagyon hatékonyan akadályozta meg és hiúsította meg. Erdoğan sok tekintetben támogatja azt, amit Alijev tesz. De még abban az esetben is, ha bizonyos kérdésekben nem ért vele teljesen egyet, nem hiszem, hogy képes lenne egyszerűen utasítani vagy irányítani Azerbajdzsánt.

Fjodor Lukjanov, az orosz külpolitikai gondolkodás egyik meghatározó alakja

Fjodor Lukjanov az orosz külpolitikai elit egyik legismertebb elemzője, aki évtizedek óta foglalkozik Oroszország és a világpolitika kapcsolataival. A nemzetközi kapcsolatok egyik legbefolyásosabb orosz szakértőjeként rendszeresen idézik a világ vezető lapjai és elemzőközpontjai, véleményét pedig gyakran az orosz külpolitikai gondolkodás egyik fontos lenyomataként értelmezik.

Lukjanov a Russia in Global Affairs című folyóirat főszerkesztője, valamint az Oroszországi Kül- és Védelmi Politikai Tanács (SVOP) elnöke. Emellett a Valdaj Nemzetközi Vitaklub tudományos igazgatója, amely az elmúlt évtizedekben az orosz külpolitikai gondolkodás egyik legismertebb nemzetközi fóruma lett. A Valdaj évente megrendezett konferenciáin rendszeresen részt vesz Vlagyimir Putyin orosz elnök is, aki több alkalommal ott ismertette Oroszország külpolitikai elképzeléseit és a világrendről alkotott nézeteit.

Bár Lukjanov nem tölt be hivatalos állami tisztséget, a moszkvai döntéshozói körökhöz közel álló értelmiség egyik fontos szereplőjének számít. Elemzései gyakran tükrözik az orosz külpolitikai elit azon álláspontját, amely szerint a hidegháború utáni európai biztonsági rendszer alapvető átalakításra szorul. Ugyanakkor rendszeresen hangsúlyozza a nagyhatalmi érdekek, a geopolitikai folyamatok és a történelmi tényezők szerepét a nemzetközi konfliktusok kialakulásában.

Lukjanov különösen ismert az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatának, a NATO bővítésének, a posztszovjet térség átalakulásának, valamint az ukrajnai háború geopolitikai következményeinek elemzéséről. Interjúiban és írásaiban gyakran az orosz biztonságpolitikai szempontokat vizsgálja, ezért megszólalásai fontos betekintést nyújtanak abba, hogyan értelmezi az orosz külpolitikai gondolkodás egy része a jelenlegi nemzetközi folyamatokat.