Zelenszkij az eddigi legsúlyosabb fenyegetését küldte, ez lehet Moszkva válasza – exkluzív interjú

Újabb eszkaláció jöhet ősszel az orosz–ukrán háborúban, miközben az ukrán dróntámadások egyre nagyobb nyomást helyeznek Moszkvára. Andrej Vadimovics Kortunov, a nemzetközi kapcsolatok ismert orosz szakértője az Origónak adott exkluzív interjúban arról beszélt, hogy Oroszország igyekszik elkerülni a NATO-val való közvetlen összecsapást, egy rossz lépés azonban veszélyes következményekkel járhat. A szakértő szerint az ukrán drónok, a NATO-tagállamokban gyártott fegyverek és Washington moszkvai diplomáciai próbálkozásai is meghatározhatják a következő időszakot.

Kortunov több évtizedes pályafutása során az orosz külpolitika, valamint az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatainak egyik ismert elemzőjévé vált. Amerikai egyetemeken is tanított és kutatott, miközben az orosz külpolitikai gondolkodás egyik fontos intézményének, a Russian International Affairs Councilnak (RIAC) a vezetője volt. Jelenleg a Valdai Discussion Club szakértőjeként dolgozik, és rendszeresen elemzi az orosz–nyugati kapcsolatokat, az orosz–ukrán háborút és a posztszovjet térség geopolitikai folyamatait.

Kortunov: újabb eszkaláció jöhet ősszel, Oroszország és a Nyugat viszonya a hidegháborúhoz hasonlíthat 

– Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nemrég arról beszélt, hogy az orosz légteret veszélyessé akarják tenni, és emiatt a légitársaságokat is figyelmeztette. Orosz részről már érkezett erre reakció. Mit jelenthet ez a gyakorlatban?

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök arra figyelmeztette az orosz légteret használó légitársaságokat, biztosítókat és az orosz repülőtereket igénybe vevőket, hogy az ukrán dróntámadások miatt Oroszország légtere egyre veszélyesebbé válhat. Zelenszkij szerint Ukrajna nem jelent közvetlen veszélyt a polgári repülésre, ugyanakkor az ukrán drónok megjelenése miatt az orosz légtéret „de facto lezárják".

– Biztosak lehetünk abban, hogy az ukrán légicsapások intenzitása az orosz területek mélyén várhatóan növekedni fog. A drónháború fokozatos eszkalációjáról beszélhetünk, de Zelenszkij nemcsak drónokra gondolhat, hanem az új generációs rakétákra is. Állítólag már ősszel sor kerülhet arra, hogy Ukrajna új ballisztikus rakétákat használjon Oroszország ellen. Ezeknek viszonylag nagy a hatótávolságuk, és közben az Ukrajna és több európai ország közötti együttműködés is új szintre léphet.

Ez a különböző fegyvertípusok – helikopterek, drónok, cirkálórakéták, tüzérségi lövedékek és ballisztikus rakéták – gyártására és a technológia megosztására is vonatkozik.

Ezért ősszel egy újabb eszkalációs ciklust láthatunk. Zelenszkij egyelőre nem határozta meg egyértelműen, pontosan milyen célpontokra összpontosítanak majd. Az egyik aggodalom természetesen az, hogy a polgári légiforgalom is veszélybe kerülhet. Ugyanakkor jelenleg még túl korai lenne azt állítani, hogy Ukrajna szándékosan polgári repülőgépeket céloz. Legalábbis én nem hallottam semmilyen olyan információról, amely erre utalna. A következő hetek konkrét eseményei alapján kell majd megítélnünk a helyzetet.

– Ha Zelenszkij valóban megvalósítja ezeket a fenyegetéseket, milyen lehet az orosz válasz?

– Nem tudjuk. Ez ismét attól függ majd, hogy az ukrán fél milyen célpontokat választ. El tudom képzelni, hogy Oroszország válaszul az ukrán közlekedési infrastruktúrát, energetikai létesítményeket és egyéb infrastruktúrát támadja. Már láthattunk csapásokat ukrán kikötői létesítmények és az Ukrajna, illetve nyugati szomszédai közötti közlekedési kapcsolatok ellen. Ez ősszel is folytatódhat, legalább addig, amíg az időjárás nem akadályozza meg ezeket a műveleteket. Nem gondolom, hogy erre hamar sor kerülne.

– Fjodor Lukjanov egy korábbi interjúmban azt mondta, hogy nem lenne meglepő, ha Oroszország egy ponton Ukrajna dróngyártását külföldön is támadná. Ön szerint ez reális forgatókönyv?

– Ha az orosz fél megtenné ezt, az nagyon súlyos eszkalációs lépés lenne, amely akár Oroszország és a NATO közötti közvetlen katonai szembenállást is jelenthetné. Ezért úgy gondolom, hogy ez nem könnyű döntés. Akár az egyik végső lépés lehetne, ha semmi más nem működik. A jelenlegi orosz katonai helyzetből kiindulva azonban el tudom képzelni, hogy a politikai vezetés megpróbálja elkerülni ezt a lépést, és más eszközökkel igyekszik meggyőzni a Nyugatot arról, hogy ne fokozza tovább a konfliktusban való részvételét. Természetesen nehéz megmondani, hogy ezek az alternatív eszközök működnének-e a jelenlegi körülmények között.

– A CIA igazgatója nemrég Moszkvában járt, és sajtóértesülések szerint találkozott Bortnyikovval és Nariskinnal, de Vlagyimir Putyinnal nem. Mit tudhatunk arról, mi történhetett ezeken a megbeszéléseken?

– Többféle találgatás létezik a CIA igazgatójának moszkvai tárgyalásairól. Egyesek szerint figyelmeztette Oroszországot egy esetleges további eszkaláció veszélyére. Az is elképzelhető, hogy valamilyen ajánlatot tett cserébe: például azt, hogy tárgyal az amerikai és európai partnerekkel, és megpróbálja mérsékelni az Ukrajnának nyújtott katonai-technológiai támogatást. Arról is keringtek hírek, hogy az orosz–iráni együttműködésről tárgyaltak, és Washington figyelmeztette Oroszországot, hogy ne lépje át azokat a vörös vonalakat, amelyek a Teheránnal fenntartott katonai kapcsolatokat érintik.

Más, technikai és szakmai kérdésekről is szó lehetett. Egyértelmű azonban, hogy az amerikai fél szélesebb körben próbál kapcsolatokat kialakítani az orosz állami vezetés szereplőivel annak érdekében, hogy megtalálja azokat, akikkel aktívabban lehet tárgyalni a konfliktus lezárásáról.

Ezért találkozott Bortnyikovval, aki közel áll Putyin elnökhöz, és akinek közvetlen hozzáférése lehet az elnökhöz. Nariskinnal is tárgyalt.

Ez nem áttörés, de mindenképpen fontos, hogy ezeket a kommunikációs csatornákat – amennyire csak lehet – fenntartsák.

– Nem sokkal később az orosz pénzügyminiszter is találkozott amerikai kollégájával a G20-csúcson. Lehet kapcsolat a két esemény között?

– Ismét csak találgathatunk az amerikai fél szándékairól, de a legjobb feltételezésem szerint a Fehér Házban az a döntés született, hogy szélesebb körben kell megkeresni az orosz állam vezető tisztségviselőit annak érdekében, hogy meggyőzzék őket: jelenleg egy kompromisszumos megállapodás lehet Moszkva számára a legjobb lehetőség. Ha megnézzük az amerikai pénzügyminiszter és az orosz pénzügyminiszter találkozóját, az üzenet nagyon világos lehetett: készek vagyunk együtt dolgozni önökkel. Potenciálisan komoly gazdasági megállapodásokat is ajánlhatunk, és készek vagyunk legalább bizonyos szankciók feloldására. De csak akkor, ha látható előrelépést érünk el az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus rendezésében. 

Washington jelenleg nem tud segíteni Moszkvának, ha Oroszország nem mutat nagyobb rugalmasságot, mint eddig. Szerintem ez az üzenet lényege. Az Egyesült Államok egyszerre akarja használni a botot és a mézesmadzagot. Ha Oroszország makacs marad, és nem mutat rugalmasságot, az amerikai kormány újabb szankciókat vezethet be, és tovább növelheti a Moszkvára nehezedő gazdasági nyomást. Ha viszont Oroszország nagyobb rugalmasságot és valódi elkötelezettséget mutat a békemegállapodás iránt, akkor jöhetnek a kedvezmények: közös gazdasági projektek, szankcióenyhítés és Oroszország fokozatos visszaintegrálása a világgazdaságba.

– Oroszországot és az Egyesült Államokat gyakran eltérően ítélik meg a világ különböző konfliktusaiban. Mi magyarázza ezt az eltérő megítélést? Mennyiben befolyásolja ezt még ma is a hidegháború öröksége és az, ahogyan a Nyugat és Oroszország egymásra tekint?

– Szerintem keleten és nyugaton egyaránt hozzászoktunk a nemzetközi rendszer bináris szemléletéhez. Sokat beszélünk multipolaritásról, de a nemzetközi kapcsolatokban valójában továbbra is sok elemét látjuk a bipoláris gondolkodásnak: „mi” és „ők”, „jó” és „rossz”. Ez kényelmes módja annak, hogy rendszerezzük a gondolatainkat, de rendkívül leegyszerűsítő. Ha valaki „hozzánk” és a partnereinkhez tartozik, szinte bármit megbocsátunk neki. Moszkvában például nem találunk túl sok embert, aki kritizálná az észak-koreai vezetés emberi jogi teljesítményét. Hiszen partner, barát, szerződésünk van vele. Hasonló a helyzet Kínával is: nem sok kritikus írást látunk a kínai politikai rendszer autoriter tendenciáiról. De ugyanezt látjuk a másik oldalon is. A nyugati médiában kevés figyelem irányul az ukrán politikai rendszer autoriter tendenciáira. Az extrém jobboldali nacionalizmus különböző megnyilvánulásait is gyakran figyelmen kívül hagyják, mert Ukrajna úgymond „a történelem jó oldalán” áll.

Ugyanez vonatkozik a balti államokra és arra, ahogyan az orosz anyanyelvű kisebbségekkel bánnak. Erről sem esik túl sok szó, mert ezek az országok „a mi táborunkhoz” tartoznak. Ez problémát jelent, és komoly akadálya annak, hogy valóban érett multipoláris rendszer jöjjön létre. A világ ugyanis nem fekete-fehér, és soha nem is lesz az. Sokkal több szín létezik. Kevésbé dogmatikusan kellene értékelnünk azt, ami a másik oldalon történik. A jelenlegi geopolitikai helyzetben azonban nagyon könnyű visszacsúszni ebbe a bipoláris gondolkodásba, és nagyon nehéz onnan kijönni.

– A 2000-es években több olyan történelmi esemény történt, amely hozzájárult a mai helyzet kialakulásához. Hogyan emlékszik a 2003–2004-es színes forradalmakra? Hogyan látta ezeket Moszkva?

– Emlékszem arra az időszakra, amikor Oroszország a G7 tagja lett, és a G7-ből G8 lett. Ez a kilencvenes évek végén és a 2000-es évek elején történt. Az orosz félnek akkor két nagy elképzelése volt. Az első egy univerzális stratégiai energetikai partnerség volt Oroszország és a Nyugat között. A moszkvai elképzelés szerint Oroszország hozzáférést biztosított volna a kitermelési szektorához. A nyugati országok befektethettek volna, termelhettek volna, részesedést vásárolhattak volna az orosz olaj- és gázipari vállalatokban. Cserébe Oroszország hozzáférést szeretett volna a nyugati országok downstream szektorához, vagyis például benzinkutakhoz, szállítási rendszerekhez és vezetékekhez. Ezt az elképzelést azonban elutasították, és Oroszország soha nem kapott valódi hozzáférést az európai downstream piachoz. Ráadásul még a nyugati együttműködés csúcsán is sokan Moszkvában úgy érezték, hogy Oroszországot diszkriminálják. Már akkor beszéltek az európai orosz energiafüggőségről, diverzifikációról és alternatív energiaforrásokról.

A második elképzelés a posztszovjet térséghez kapcsolódott. Putyin azt javasolta, hogy Oroszország és a Nyugat működjön együtt ezeknek az országoknak a stabilizálásában és fejlesztésében. Moszkva azonban vezető partnerként képzelte el magát, arra hivatkozva, hogy Oroszország ismeri ezeket az országokat, hiszen együtt éltünk velük a Szovjetunióban. Azt szerették volna, hogy a Nyugat fogadja el Oroszország vezető szerepét a posztszovjet térségben.

Ez azonban nem működött. 

A Nyugat a posztszovjet térség bármilyen orosz integrációs projektjét gyanakvással, sőt félelemmel fogadta, mert azokat a Szovjetunió újjáépítésére tett kísérletként értelmezték. Ezért a nyugati fővárosokban világossá vált, hogy még akkor is, ha Moszkva és a Nyugat között jó kapcsolat van, a posztszovjet térség továbbra is a versengés terepe marad. Szerintem ez már az első ukrajnai narancsos forradalom idején is megmutatkozott. Moszkvából nézve az ukrajnai események azt a következtetést engedték meg, hogy a választási folyamat megzavarását jelentős részben Ukrajna nyugati partnereinek erőfeszítései váltották ki, amelyek Viktor Janukovics megválasztását akarták megakadályozni, és egy nyugatbarát, NATO- és EU-párti vezetést akartak hatalomra juttatni. Ez fontos fordulópont volt, mert megmutatta az orosz–nyugati partnerség korlátait. Nem jelentette a történet végét, továbbra is voltak közös érdekek. De az első repedés már ekkor megjelent – jóval Putyin 2007-es müncheni beszéde és jóval a dél-kaukázusi háború előtt.

– Hogyan emlékszik a 2013–2014-es Euromajdanra, a tüntetésekre és az azt követő eseményekre?

– 2013-ban konferenciát rendeztünk, amelyen José Manuel Barroso, az Európai Bizottság akkori elnöke is részt vett Moszkvában. Lehetőségem volt együtt dolgozni az előkészítő csapatával.

Akkor már az Európai Unió vilniusi csúcstalálkozójának programján dolgoztak, amelyen Ukrajna társulási megállapodást írt volna alá Brüsszellel. Megpróbáltam meggyőzni a partnereimet arról, hogy a Kijev és Brüsszel közötti megállapodásnak közvetlen és jelentős hatása lesz Oroszországra. Hatással lehet az orosz–ukrán kereskedelemre, a beruházásokra, a tranzitra és sok más területre. Ezért egy meglehetősen egyszerű javaslatom volt: kezdjünk háromoldalú konzultációkat arról, hogyan lehetne biztosítani, hogy a megállapodás aláírása ne veszélyeztesse az orosz–ukrán együttműködést.

A válasz nagyon egyértelmű volt: nem. 

Azt mondták, hogy ez vétójogot adna Oroszországnak az ukrán állam döntései felett. Ukrajna szuverén ország, ezért nem függhet Moszkva álláspontjától. A megállapodást először aláírják, és majd utána megvizsgálják, milyen hatással lesz az orosz–ukrán kapcsolatokra, és hogyan lehet korlátozni az esetleges károkat. Én erre olyan korábbi példákat hoztam fel, mint Finnország EU-csatlakozása vagy a visegrádi országok integrációja, amelyek esetében voltak többoldalú konzultációk arról, hogyan lehet fenntartani az orosz gazdasági együttműködés pozitív elemeit.

A válasz az volt, hogy azok más idők és más országok voltak, Ukrajna esetében viszont nem adnak ilyen lehetőséget Oroszországnak. Ekkor már világos volt, hogy nem álltak készen arra, hogy bármilyen fokú empátiát vagy rugalmasságot mutassanak Oroszországgal szemben. Janukovics végül úgy döntött, hogy nem írja alá a megállapodást. Ez váltotta ki a kijevi tüntetéseket, amelyek a 2013–2014-es Majdanhoz vezettek. Moszkvában ezt puccsként értelmezték, és a Nyugatot azzal vádolták, hogy ösztönözte az ellenzéket a hatalom átvételére, megszegve a 2014 januárjában létrejött kompromisszum feltételeit.

Oroszországban ez a nyugati képmutatás egyértelmű megnyilvánulásának számított, illetve annak, hogy a Nyugat nem tartotta tiszteletben azt az alkotmányos keretet, amelynek garantálásában maga is részt vett. Úgy gondolom, hogy ez hatással volt az orosz vezetés döntésére a krími népszavazással kapcsolatban is.

– Ha egyszer véget ér a háború, normalizálódhat valaha a kapcsolat Ukrajna és Oroszország között, vagy az már örökre tönkrement?

– Nem gondolom, hogy a politikában létezik olyan, hogy „örökre”. Az azonban egyértelmű, hogy hosszú időbe telik, mire a kapcsolat akár részben is helyreállítható, mert túl sok vér folyt, és mindkét fél számára rendkívül érzelmes kérdéssé vált. Nagyon sok múlik azon, hogyan ér véget a konfliktus, mert ez határozza majd meg a kapcsolat újjáépítésének kiindulópontját. A folyamat fokozatos, lassú és fájdalmas lesz mindkét fél számára. Ezt nem lehet egy év alatt megoldani, de még öt év alatt sem. Ennél több időre lesz szükség.

– Oroszország és a Nyugat kapcsolatában is vannak olyan országok, amelyek gyorsabban szeretnének normalizálni, miközben például Lengyelország és a balti államok sokkal keményebb álláspontot képviselnek. Ez megnehezítheti a rendezést?

– Nem könnyű a jövőről spekulálni, mert figyelembe kell vennünk mind a nyugati, mind a keleti politikai folyamatokat. Nem tudjuk, milyen lesz az Európai Unió öt vagy tíz év múlva. Azt sem tudjuk, milyen politikai rendszer lesz Oroszországban öt év múlva. Mindkét oldal folyamatosan változik. Attól függően, hogy milyen irányba változnak, több vagy kevesebb lehetőségünk lehet majd a stabil együttműködésre.

Ha abból indulunk ki, hogy egyik oldalon sem történik drámai politikai változás, és a jelenlegi rendszerek fennmaradnak Moszkvában és Brüsszelben, akkor feltételezhetjük, hogy a konfliktus lezárása után Európa továbbra is megosztott marad. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat bizonyos szempontból a hidegháborúhoz hasonló lehet. Ez természetesen szigorú korlátokat szabna az együttműködésnek, de ettől még lehetőség lenne a kockázatok csökkentésére és a stabilitás fenntartására. Végül akár valamilyen európai fegyverzetellenőrzési rendszerhez vagy legalább bizalomépítő intézkedésekhez is eljuthatunk.

A kérdés inkább az, hogy a hidegháború melyik korszakát tekintjük majd mintának. 

A hidegháború ugyanis hosszú történelmi korszak volt. Fontos lenne, hogy valami a hetvenes és nyolcvanas évek érettebb hidegháborús időszakához hasonlítson. Akkor már sűrű kapcsolati infrastruktúra létezett a felek között, beleértve a katonai kommunikációt, a hagyományos fegyverzetek ellenőrzéséről folytatott tárgyalásokat és a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos egyeztetéseket. Most viszont sokkal inkább az ötvenes évek eleji hidegháborúhoz hasonló helyzetben vagyunk, amikor egyik fél sem tudta pontosan meghatározni a vörös vonalakat, és nagyon is valós volt a közvetlen katonai összecsapás veszélye az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Európa között. Közös érdekünk, hogy ez a bizonytalansággal és magas kockázatokkal jellemezhető kezdeti időszak minél rövidebb legyen.