Che Guevara és a cybergótok

2005.02.18. 18:50

Tartalom:
Új-Crobuzon hatalmas, erjedő katlan, ahol fajok keverednek, mindent betölt a fortyogó, de izzadságszagú mágia és az olaj bűze. Városállam, ahol tömegek élnek, minden hatalmas léptékben zajlik és ahol az életet emberek irányítják, hát virágzik a korrupció. Nyüzsögnek a fajok égen, vízen, levegőben, kaktusz-, madár- és békaemberek, újraformáltak, misztikus életformák töltenek be milliónyi talpalatnyi helyet. Virágzik az alvilág, a drogkereskedelem, igazi gőz-punk világ ez, vagy még inkább a watsoni cybergót világ fordítása, afféle gót cyber.

Mégis, mindez borzasztóan reálisnak tűnik, mert minden annyira antropomorf. Mert semmi sem fekete-fehér vagy éppen lángolóvörös, mint a tucatfantasyk világában. És mert annyi nyelvi és formai leleménnyel van megírva - olyan remek szavakkal és a dramaturgiával, amire csak a legnagyobb mesemondók képesek. Dickensi már-már, mondanánk, ha nem ordítana A Gyűrűk Ura-metafora felhasználás után, ami viszont azért rossz példának, mert talán túl konkrétan értelmezhető. Nos, ötven éve még az is borzasztóan előremutatónak számított. Az azóta eltelt ötven évet pedig behozta China Miéville. Mert végre valaki rájött, hogy amikor

a lélegzet elakad,

az ilyen sortöréssel is megjelenhet akár egy fantasy kötetben is.

Legyünk kicsit profánabbak, maradjunk a történetnél: adva van egy léha, elhízott, hatalmas termetű tudósember (nem, nem gondolkozunk sémákban), meg az ő összetett szemű, de embertestű, titkolt szeretője. Emellett a nyár szabad szárnyalása és egy szárnyaitól megfosztatott, de újra repülni vágyó nemes és vad megrendelő. Elindul a kutatás, hogy a garuda újra a levegőbe emelkedhessék, s az adatgyűjtés melléktermékéből újabb főszereplő születik: egy színpompás hernyó, mely szokatlanul értelmesnek tűnik, és nem eszik mást, csak az utcákat nemrégiben elöntő hallucinogént, az álombogyót. Elszabadul egy lény, melynek már a létezése is obszcén, s miközben hőseink a túléléssel próbálkoznak, kiderül, milyen erők mozgatják valójában a nyugodt város társadalmát.

Misztikus és hatalmas a Perdido pályaudvar, végállomás. Sokat akar, hatalmas ívet rajzol, végig egyenest, remegés nélkül, sémák nélkül is jól megragadott, könnyen befogadható karakterekkel, hiteles dialógokkal, tapinthatóan érzékletes képekkel. Moorcocki univerzum egyetlen városállamba sűrítve.


Miért ajánljuk?
Hiába a fene nagy alkotói szabadság, jó fantasyt írni problémás - az alapoktól kezdve egy teljesen ismeretlen világot felépíteni a maga önálló logikájával komoly munka. Mert az olvasó otthonosan kell hogy mozogjon benne, elfogadja, kell hogy érezzen benne viszonyítási rendszereket. Minél több elemet zsúfolunk bele, annál inkább.

A Perdido pályaudvar, végállomás könnyed és izgalmas szórakozás, érdemes kipróbálni, milyen is az, amikor nem kell a könyvet bosszankodva letenni a bugyután egyszerű párbeszédek vagy az oldalon hatodikként kiszúrt elütés miatt. Külön meg kell említenünk a fordító, Juhász Viktor nevét, aki rengeteg leleménnyel ültette át magyarra az eredeti sokszor csöppet sem könnyed nyelvezetét. Ha pedig egyszer rákaptunk az ízére, az olyan remekül eltalált nevek, mint az oltmoly, Cseprőgomoly, Bujjaliget vagy a Bordák hamarabb hangulatba ringatnak minket, mint a húszsornyi körülírás és részletezés.

Megjelent:
Az Ulpius-ház gondozásában

Ára:
3480 Ft

Hasonlóan igényes fantasy:
Raymond E. Feist: Az érzőszívű mágus
Stephen Donaldson: A Kárhozat Urának átka
Michael Moorcock: Corum kardjai

Hangulatban közel:
Ian Watson: Űrgárdista
Clive Barker: Korbács

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK