Tébláboló fejlődésregény - röviden így jellemezhetnénk Gerlóczy Márton új, Váróterem című könyvét. Az Igazolt hiányzás kamaszos kirohanását, dühödt iróniáját hátrahagyva a szerző új csapásirányt választott: a becketti, sőt, viani abszurd felé mozdult el, s végre teljesen lerázta magáról az elsőkönyves szerzők paralízisét, az önéletrajzi vallomást. A regény egy fiatal író belépése a fikció birodalmába, mely a szándékoltan szegényes díszletei ellenére is szédületesen tág. Játsszon velünk, és nyerjen egy dedikált példányt a Váróteremből!

A regény főhőse, Valdemars nagy irodalmi elődök nyomdokán lépked: akárcsak Hamlet, Lucky vagy Pozzo, nem mozdul, vár. A lakása, barátja könyvesboltja (mely inkább semmittevésből fakadó sikertelenség fellegvára, mintsem a kultúráé) és a sarki kocsma háromszögében ingázó Valdemars hivatásszerűen űzi a tétlenséget: legszebb esztendőit, a húszas évek fiatalságát folyatja ki kezei közül. Persze ez így nem igaz, hiszen csak korunk eszményképével, az önmegvalósító, kapcsolatokat építő, karriert betonozó nemzedékkel szemben igyekszik behozhatatlan lemaradást felhalmozni.

Ilyen értelemben a Váróterem hasonlítható az Igazolt hiányzás-hoz: míg utóbbi egy jól körülhatárolható intézményrendszer, a középiskola ellen intézett tiltakozás volt, addig Gerlóczy új regénye egy nagyobb léptékű valóságot utasít vissza: a pályakezdők nagybetűs életét.

Persze a kapunyitás tünetegyüttesén a főhős sem tud úrrá lenni: a bizonytalanság, a korai reményvesztettség, a kapkodó útkeresés, illetve az ebből fakadó határozatlanság ugyanúgy megkísérti, mint azokat az - egyébként a regényen kívül érzékelhető - kortársait, akik tervezéssel és hosszú távú hitelekkel próbálják megalapozni a jövőjüket.

Bármilyen előkelő gondolat a konzumkultúra elutasítása, pusztán ebből a törekvésből még nem születik jó regény, hiszen minden felnövekvő generáció lázad a rá erőltetett társadalmi elvárások ellen, azaz csupán a forma változik, a mögötte meghúzódó erőfeszítés rendszerint ugyanaz.  

Azt az időtöbbletet, amit jövőtlensége következtében nyer, Valdemars gondolkodásra, szellemi építkezésre fordítja. A regény ezen a ponton kapcsolódik az abszurd műfajához: a cselekmény nagyrészt azokból a paradigmákból és elméletekből nyert meggyőződésekből áll, melyeket a szereplők pöckölgetnek egymás között, hátha így értelmezni tudják azt a valóságot, melyen kívül rekesztették magukat. Az abszurd hagyományainak megfelelően tehát a képlet hirtelen kihúzza a lábunk alól a talajt, és a feje tetejére állítja a valóság és fikció közötti kapcsolatot: észrevétlen a regény megcsonkított, torz világa válik logikussá, racionálissá, de legalábbis emberivé, a megtagadott környezet pedig követhetetlen, kigobozhatatlan lesz, nem csoda hát, ha a szereplőket nyomorgatja, nyugtalanítja a kinti lét.

Ha a regény működik, valami átragad ebből a paranoiából az olvasóra is, a karakterek által létrehozott önkényes börtön pedig kezd barátságos, biztonságos, mi több, tágas helynek tűnni. Mintha lenne értelme annak, hogy a szereplők tulajdonképpen csak csökkentett üzemmódban élnek, mintha ezzel a vegetálással valóban nyernének valamilyen sehonnan máshonnan megszerezhető többletet.

A szerző íróvá érését érzékelteti, hogy a balkézen közben végigfuttat egy szálat, mely szervesen egyáltalán nem illeszkedik ebbe a feszültség nélküli, de szorongással súlyosbított kamaradrámába: a főhős nagyapja haldoklik. S mire az olvasó elkezdene belehelyezkedni ebbe a fordított valóságba, mire elkezdené érteni a szereplők igazságát, nihiljük értelmét, a nagypapát elviszi a mentő. A háttérben tartott, mégis szeretett öregember halála szétzúzza, értelmetlenné teszi az abszurdot és a valósat is, a Váróterem pedig üvöltő gyászregénnyé lesz.

Ha mindenképpen ciklusokban akarunk gondolkodni, akkor a regény az Igazolt hiányzás utáni kötelező továbblépés. A Váróterem azonban nem Gerlóczy első regényének viszonylatában teljesedik ki: minden szempontból önálló, lezárt és teljes irodalmi alkotás egy fiatalemberről, aki a korszellemmel kel birokra, és akit épp a legnagyobb küzdelemben csap meg a halál szele, azaz erőfeszítéseinek értelmetlensége. Ez pedig kétségkívül egy olyan történet, melyre magának a Zeitgeist-nek is érdemes odafigyelnie.

Krich Balázs