Mit tart fontosnak kiemelni televíziós múltjából a jelenlegi kormányszóvivő? Milyen behatások érték az első médiamacát? Írhat egyáltalán jó könyvet Árpa Attila az ő múltjával? Milyen is egy kelet-európai playboy? Végigrágtuk magunkat a magyar sztárirodalom jelentősebb részén, és levontuk a következtetéseket. Ezt Ön is megteheti, hiszen a könyveket ki is sorsoljuk olvasóink között.

András beköszön:
"Jó estét kívánok! Sokszor köszöntem Önnek már eddig is ezzel a jól bevált közkeletűvel. Felesleges lenne számolgatni az elmúlt öt év vendégeskedéseit, az otthonában, kapásból tudom: több száz lenne a végeredmény. A látogatások valószínűleg nyomot is hagytak valamennyire, ha nem is feltétlenül pozitívat és maradandót, de hagyniuk kellett, mert ha más nem, hát a megszokás nagy úr; aki eleget jelentkezik, azt idővel elfogadják, tetszik, nem tetszik - ez  a televízió csodája."

Az egydimenzió határai:
Batiz András a tévés díszpinty mintapéldája. Decens riporter, aki a legjobbaktól vette át a a hangot, a közelítést, a viselkedést, gondolkodásmódot. Vitray egykori tanítványa, televíziózást azt a nagyon haladó, paradigmaváltottat az elsőként induló évfolyamban végezhette, karrierje egyben maga az élete is. Legalábbis a Fókuszban alapján. Képe, melyet a kötet sugall, a korrektség, a tüchtichség és egyáltalán, a felelős, de szerepével, társadalmi pozíciójával is tisztában levő sajtómunkásé, akit tehetsége és szerencséje magasra emelt.

Batiz András történeteinek nagyrésze látszólag nem a szerzőről szól, valójában mindig ott van ő is. Még annak árán is, hogy ha éppen a riport alanyának élményei kerülnének előtérbe, a mesélő hirtelen a saját szemével kezdi láttatni a történetet. Batiz az első néhány tucat oldalban lezavarja, hogyan, miként jutott el a Fókusz-ig, mellyel a könyv megjelenésének időpontjában, vagyis 2002-ben azonosították, aztán néhány kiemelten fontos és tanulságosnak nevezhető történet következik, melyek végén a szerző le is vonja a tanulságot. A kötet szövegezése leginkább egy magándetektíves tévéfilm főszereplőjének gondolatait kihangosító narrációhoz hasonlítható: egyértelmű, szándékoltan választékosnak és határozottnak mondható. Ugyanez igaz a közelítésre: amikor történetet mesél, moralizál és a főhős-riporter mindig magányos benne.

Ebben a környezetben esik szó a fogyatékos kislányról, aki először bizalmatlan volt, de a kocsiban már megfogta a riporter kezét (soha többé nem látták egymást, s hiába a könnyek, a profi szíve kemény). Itt jelenik meg a Két félidő a pokolban-t ihlető meccsen jobbszélső Schwartz Sándor (akinek lénye, jelene valahogy kimarad a történetből, még ha éppen ezen is tűnődik a szerző), vagy az elsőként egyszerre több szervet is befogadni kényszerülő magyar.

Meghatározhatatlan műfajú könyv ez, van benne száraz és tiszta riport, önéletrajz, töprengés és megmondás is, s ha jobban belegondolunk, egyetlen vezető szálra lehet csak felfűzni, s ez a szál maga a sztár. A többi csak ballaszt, kiszagolhatóan izzadtságtól sem mentes próbálkozás arra, hogy a kötetet értelmezhető-értékelhető tartalommal töltse meg - a sztárkultusz hajnalán született, vannak még gyermekbetegségei. Manapság ilyesmi eszébe sem jut már a szerkesztőknek, rég felcseperedett ez a gőgicsélő új kategória, a sztárkönyv.

Pál Attila