Halász Péter meg fog halni

2006.02.07. 13:10

Nehéz lenne megmondani, hogy Halász Péter - Mark Twain egyszeri hőse után szabadon - a saját temetésén szeretett volna részt venni vagy élete utolsó performanszában Drakula szerepében kívánt közönség elé lépni: életműve - számtalan másik mellett - mindkét értelmezést lehetővé teszi. A Műcsarnokban kapkodva búcsúzott a szakma a magyar rivaldafényen kívüli színház avatarjától - az esemény ravatalnak bántóan érzelem nélküli, előadásnak fájóan összecsapott volt.

Az este egyik tanulsága, hogy ha sok ember jön el a temetésünkre, akkor a megjelentek jó eséllyel nem gyászolókként, hanem tömegként fognak viselkedni. Halász Péter élő felravatalozása színházi esemény volt, bizonyos értelemben produkció, mégis hiányzott belőle a színház bensőségessége - a szakma sokat kritizált belterjessége viszont még a szokottnál is jobban előtérbe került.

Egymást lapogató, intimpistáskodó, a kötelező megjelenés kűrjeit letudó félhírességek - mindebben nem az a megrázó, hogy Halász Péter közben tényleg haldoklik, hiszen az is hamis lenne, ha két órára vigyázzba vágnánk a lelkünket egy olyan nagynak ismert színészért, akinek a munkássága csak kevesek számára volt elérhető. Mindebben a megrázó az, hogy a halott kisajátítása már életében megkezdődött: a ravatalnál felszólalók egy része saját halottjaként gyászolja a nyitott koporsóban fekvő, láthatóan beteg embert - gyászolják, de megszólítani nem tudják, pedig most még megtehetnék.

Már most látható, hogy Halász Péter munkássága csak halálával nyeri majd el méltó helyét - ismerve művészetét ez talán így helyénvaló, hiszen alkotásaiban folyamatosan kísértette a halált -, nyilvános temetésével ebből a posztumusz hírnévből csippentett le egy keveset a művész.

Abból a hírnévből, amely a vonatkozó warholi definíció szerint az ismertség azon foka, mikor olyan emberek is rajonganak érted, akikkel sohasem találkoztál. Ezek közül az emberek közül a legtöbben tiszteletüket jöttek leróni Halász Péter előtt, néhányan pedig úgy tettek, mintha bejárásuk lett volna a híres Dohány utcai lakásszínházba - mindez nyilván a ravatal főszereplőjének legnagyobb örömére szolgált.

A ravatali műsorban láthattuk Bozsik Yvette-et, aki bohócmaskarában röhögött a halál arcába - ezzel a performansz messze legkidolgozottabb és legjobb alakítását nyújtva -, hallhattuk David Yengibarjan harmonikán előadott siratóját, a Korai Öröm dobosainak előadását, Sugár János, Kari Györgyi, Konrád György és Szentgyörgyi Tamás búcsúbeszédét, a legemlékezetesebb azonban mégis az a pillanat volt, mikor Halász végigjátszatta Stevie Wonder átvezetőnek betett Pasttime Paradise című slágerét, s közben nem szólt semmit, csak merengett, nézte az egybegyűlteket. Aki akart, elbúcsúzhatott tőle.

Krich Balázs

KAPCSOLÓDÓ CIKK