Az ördög gitárosa

2006.03.08. 13:05

A világ második legjobb gitárosa című Woody Allen-filmben Django Reinhardt előzi meg a címszereplőt, mások valószínűleg inkább Jimi Hendrixet vagy Santanát jelölnék meg a hangszer legnagyobb virtuózaként. És mi a helyzet James Blood Ulmerrel? - kérdezhetik a vájtfülű kevesek. Tény, hogy Ulmert nem villámkeze miatt ismerjük - ha ugyan ismerjük egyáltalán -, kreativitásával, újszerű látásmódjával azonban kétségkívül bejátszotta magát a gitártörténelem legnagyobbjai közé. A Mediawave fesztiválokon való szereplései után most március 13-án a Művészetek Palotájában láthatjuk a művészt.

James Ulmer igen korán kezdett el zenélni: négyévesen kapta élete első gitárját apjától, aki egy dél-karolinai baptista gyülekezetet irányított. Az ajándék nem volt véletlen a papa részéről, azt szerette volna ugyanis, ha fia minél hamarabb a templomi kórus oszlopos tagjává válik. Ennek megvalósulása nem is váratott sokáig magára, a kis Ulmer alig három év múlva már a papa gospel-együttesében pengette a húrokat - nem is akárhogyan. A kamaszkorig működött is a szülői felügyelet az ifjú gitáros zenei világa felett, de a rádió által akkoriban sugárzott rock'n'roll, country és blues zenék nem maradhattak hatás nélkül. Bár hangzásában nem is volt olyan nagy a különbség a templomi gospel és a "világi" műfajok között, a testközeli szövegvilág miatt a papa az ördög zenéjének tartotta a fia által megkedvelt muzsikát.

Ulmer inkább a "mit csináltam szombat este?" típusú számokat részesítette előnyben a Jézust éltető dalokkal szemben, viszont a családi békét sem akarta megzavarni, ezért rövid úton lezárta az apja és közte kibontakozó vitát: tizenhét évesen otthagyta a szülői házat és Pittsburghbe ment, hogy szerencsét próbáljon az ottani zenei életben. Talán mondanunk sem kell, hogy itt olyan fellépésekkel kereste meg az albérletre valót, amelyeket apja erkölcstelennek tartott volna. Mindenféle műfajban kipróbálta magát, kezdetben doo-wap- és funkybandákban gitározott, majd Ernie Goldsmith és Hank Marr együtteseiben a dzsesszbe is belekóstolt. A klubba, ahol rendszeresen játszott, egy este betévedt példaképe, a gitárvirtuóz Wes Montgomery is, akit Ulmer azzal akart elkápráztatni, hogy pontosan, hiba nélkül eljátszotta pár dalát. Montgomery hozzá sem szólt az ifjú titánhoz, amiből hősünk azt szűrte le, hogy nem elég a biztos technikai tudás, a legfontosabb, hogy saját hangját megtalálja.

Pittsburghből továbbállva Ulmer és Focus Novii nevű csapata a detroiti 20 Grand Clubban kapott munkát, ahol olyan korszakalkotó együttesek zenéltek akkortájt, mint a Parliament vagy a Funkadelic. Ulmer új fókuszába a free dzsessz került, amivel sikerült annyira feltörnie, hogy hat hónap után maga a klub vezetője tanácsolta neki, menjen inkább New Yorkba, ahol a műfaj nagyjai - Miles Davis, Art Blakey és a többiek - csoportosulnak. És bár Ulmer később valóban játszott együtt például Art Blakey-vel is, a legnagyobb hatással Ornette Coleman volt rá. Vele együtt kísérletezték ki az ún. harmolodic hangzást, melynek elnevezése a "harmony" és "melody" szavakból lett összegyúrva. Ulmerék felfogásában ez azt jelentette, hogy a gitár saját ritmusát és más hangszerekkel való együtthangzását fontosabbnak tartották, mint a skálákat és akkordokat. Azt eszelték ki, hogy hangszerüknek mind a hat húrját ugyanúgy hangolják, így az egyes hangok közti eltérést csak a húrok különböző vastagsága okozza: a létrejött dallam így sokkal folyékonyabb, sokkal jobban alkalmazkodik a gitár felépítéséhez, mintsem holmi zenei szabályokhoz.

Az első album (Revealing, 1977) is ebben a felfogásban született, jóleső pluszként hozva a sok addig játszott műfaj elegyítését. A következő, Tales of Captain Black lemezzel az ekkor James Blood Band néven működő formáció végképp bebizonyította, hogy a feketék nemcsak dzsesszt és R&B-t tudnak játszani, tulajdonképpen ők voltak az első színes bőrűek, akik kis punkos beütésű funky-new wave zenéjükkel is be tudtak jutni a legmenőbb New York-i klubokba - ahol aztán olyan zenekarokkal játszhattak együtt, mint Captain Beefheart mágikus bandája vagy a Public Image. A nyolcvanas-kilencvenes évek során Ulmer számtalan formációval készített számtalan stílusú lemezt: a Blues Experience-szel, nem nehéz kitalálni, a blues műfajában szerzett tapasztalatokat, míg például a Music Revelation Ensemble és a Third Rail a kísérleti dzsessz vonalát erősítette.

Az utóbbi időben Ulmer figyelme egyre inkább az improvizatív alapú blues felé fordult. Jobban mondva arrafelé fordította a március 13-i koncerten is közreműködő Vernon Reid, akit annak idején a Living Colour frontembereként ismerhettünk meg, de Ulmerrel is játszott már együtt a nyolcvanas évek elején, a Decoding Societyben. Ő volt az, aki előhívta egykori "játszótársából" a látens blueszenészt, olyannyira, hogy ma már maga Ulmer is azt állítja, egyedül a blues az, amit hitelesen el tud énekelni - merthogy néha énekel is gitárjátéka mellé. Reiddel a 2001-es Memphis Blood albumon klasszikus bluesnótákat, többek között John Lee Hooker, Muddy Waters és Willie Dixon szerzeményeit dolgozták fel, majd két évvel később ugyanezt a vonalat folytatták a No Escape From The Blues-zal is.

Azóta elkészült a Birthright is, amely Ulmer egyetlen valódi szólólemeze: egy szál gitárral, teljesen lecsupaszítva immár saját bluesdalait adja elő. Bár a koncerten erről az albumról eredeti formájukban nem fogunk hallani dalokat, lévén, hogy Reid és a Memphis Blood zenekar is közreműködik, azért minden bizonnyal bensőséges hangulatra számíthatunk. A saját ízre formált fájdalmas dalok nagy bátorságot kívánnak az előadótól és a nézőktől egyaránt, kérdés, hogy ki mennyire meri átélni, amit hall - Ulmer részéről ebben biztosan nem lesz hiba. A koncert minőségére - az érzelmi töltet és a Nemzeti Hangversenyterem kiváló akusztikája mellett - garancia az is, hogy Ulmer valóban profi zenész: az albumain szereplő számokat is általában egyszer, de maximum kétszer játssza fel a stúdióban. A koncerttel most egyébként is szerencsés helyzetben vagyunk mi, magyarok: előttünk Svájc, utánunk Franciaország szerepel a turné útvonalában, a két legközelebbi koncertváros (Prága és Bécs) ezúttal nem kap semmit ebből a páratlan zenei élményből.

James Blood Ulmer - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem (IX., Komor Marcell u. 1.), március 13., 19.30. Jegyár: 3000 - 6900 Ft

Apats Gábor

KAPCSOLÓDÓ CIKK