Mindig a saját úton

2006.04.04. 17:23

Hancock saját bevallása szerint, ha nem a dzsessztől kezdi karrierjét, soha nem tudott volna ilyen sokféle zenei stílust elegyíteni. A dzsessz ugyanis annyira folyékony és formálható műfaj, amibe gyakorlatilag bármit bele lehet - persze finoman - passzírozni. Ehhez jön még az a szemlélet is, amit a nagy előd, Miles Davis adott át neki: a zenében mindig előre kell nézni, nem szabad leragadni a kialakult formáknál. Sőt, Hancock, a buddhizmus több évtizednyi gyakorlása után azt is megtanulta, hogy egyáltalán ne érdekelje, mit írnak róla az újságok - tegyük hozzá, hogy emiatt azért sosem kellett igazán aggódnia. Így tehát, minden kötöttségtől mentesen, járja a saját útját, amely néha Gershwin-feldolgozásokba fut ki (Gershwin's World, 1998), néha pedig - mint legutóbbi albumán, a tavaly megjelent Possibilities-en - egészen popos zenébe. Hancock, bár zseniális zeneszerző, nem zárkózik el az általa tehetségesnek tartott más zenészek számainak feldolgozásától sem: az említett "poplemezen" például a Stevie Wonder-, Sting- és Santana-feldolgozások mellett hallhatunk egy számot Christina Aguilera repertoárjából is - amit ráadásul maga a művésznő énekelt fel Hancock kérésére.        

A fentiekből is kitűnik, hogy Hancock milyen sokoldalú művész, és ez nemcsak a zenére vonatkozik, a filmhez is komoly kötődése van. A hatvanas évek kedveztek is ennek a vonzalomnak, hiszen az akkortájt elindult új hullám szívesen alkalmazott dzsesszt filmzeneként - gondoljunk csak például Louis Malle Felvonó a vérpadra című korszakalkotó filmjére, amelyhez Miles Davis szolgáltatta a hibátlan muzsikát. Hancock maga 1966-ban írta első filmzenéjét Antonioni Nagyítás című mozijához, amely a maga idejében nemcsak formai újszerűsége miatt kavart nagy vihart: ebben a filmben láthatjuk a filmtörténelem első hármas szexjelenetét is. Hancock kapcsolata a filmmel a későbbiekben sem szakadt meg: írt zenéket például Bill Cosby televíziós showműsoraihoz, de az ő dallamait hallhatjuk a Dennis Hopper rendezte Színek-ben vagy az Eddie Murphy főszereplésével készült Harlemi éjszakák-ban is. Azt a bizonyos Oscar-díjat az Éjféltájban című Tavernier-filmért kapta a legjobb filmzene kategóriában. Ebben a műben egyébként szerepet is kapott - igaz, hogy a legtöbb jelenetben "csak" zenélnie kellett, hiszen a film a dzsesszkorszak történetének egy darabját dolgozza fel.

A júliusi koncertre Hancock egy olyan kvintettel (pontosabban kvartettel, mert ő maga az ötödik tag) érkezik, amelyben sikerült igazán remek zenészeket összehoznia. Gitáron a benini születésű Lionel Loueke kíséri, aki a mester mellett már Charlie Hadennek is besegített egy-két lemezen. Maga Hancock azt mondta róla, hogy nem hallott még olyan zenészt, aki nála szívből jövőbben játszott volna hangszerén. A basszista Matthew Garrison, úgy tűnik, örökölte apja tehetségét, aki egykor John Coltrane bandájában töltötte be ugyanezt a posztot - de máshonnan is kaphatott a vénájába egy jó adag dzsesszt, keresztapja ugyanis a Chick Corea Trio tagjaként elhíresült Jack DeJohnette volt. A dobokat a Klezmaticsszal is együtt játszó Richie Barshay püföli. A zenekar legérdekesebb tagja azonban kétségkívül a hegedűn játszó és az énekes(nő)i szerepet is betöltő Lili Haydn, akinek nemcsak vezetékneve utal egyedülálló zenei tehetségre: a funky-guru George Clinton a hegedű Jimi Hendrixének nevezte őt, de már csak az ékes névsor is magáért beszél, akikkel valaha együtt dolgozott - a Rolling Stones, B. B. King, Tom Petty, a No Doubt, a Bush és még sorolhatnánk. Egyszóval virtuóz zenészek találkozásának nézünk elébe, amire azért nem árt, ha már most elkezdünk spórolni, a legolcsóbb jegy ugyanis hétezer-ötszáz forintba kerül.

Herbie Hancock Quintet - Margitsziget Szabadtéri Színpad, július 3., 19.30
Jegyár: 7500-15 000 Ft

Apats Gábor

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK