A billentyűk varázslója

2006.07.04. 13:55

Keith Emersont, ha másképp nem is, az Emerson, Lake & Palmer Emersonjaként biztosan ismeri a közönség. Érdemes azonban megismerkednünk nem kevésbé sokszínű, szólóban készített munkáival is, hiszen Emerson, olykor már az ELP-n belül is egymaga döntötte le a közönséget a lábáról. A legendás billentyűs játékának július 5-én, a Jövő Háza Központban (a volt Millenárison) lehetünk szem- és fültanúi - valószínűleg egyik érzékszervünk sem fog rosszul járni, hiszen Emerson színpadi produkciói látványnak sem utolsók. 

Ha létezik igazi art rock, akkor Keith Emerson zenéjét mindenképp ide kell sorolnunk, de nála az art jelző nemcsak a zenei stílusok keveredésére, a rock komolyzenével való megtöltésére vonatkozik, hanem az egész munkára, amit a színpadon és a zenéjében csinál. Nála egy előadás valóban művészetté válik, már ha a művészet önmagunk kiteljesítését, illetve a létrehozott anyag teljes átélését jelenti: Emerson szinte eggyé válik hangszerével, néha szerelmesen magára rántja orgonáját, máskor meg, mintha önmagát sanyargatná, korbáccsal veri a billentyűket. Az elektromos orgona pedig szinte emberi jellegűnek tűnik, mindenhonnan lógó huzalaival, számtalan gombjával egy anatómiai szobor hatását kelti - valahogy túl összetett is ahhoz, hogy gépnek lássa az ember. Emerson csak a zongoránál szelídül meg, talán az egyszerű mechanikájú, szemmel látható logika alapján működő hangszer, nem engedi meg az azonosulást. 

Persze Emerson is a zongorával kezdte, afféle csodagyerekként robbant be szűkebb hazája, az angliai Worthing zenei életébe: már tizennégy évesen elkápráztatott mindenkit szenzációs játékával. Később - még mindig tinédzserként - Londonba költözött, hogy szélesebb réteg előtt is kipróbálja magát. Kezdetben olyan, mára már jobbára elfeledett zenekarokban játszott, mint a V.I.P.'s vagy a Garry Farr and the T-Bones. Az utóbbi zenekar mentora, T-Bone Walker ugyan a modern blues egyik úttörő gitárosa volt, előnevéről mégis inkább T-Bone Burnett jut már az ember eszébe - őt A világ végéig című Wenders-filmben hallhattuk, de ő hangszerelte át Johnny Cash egyes számait is A nyughatatlan című mozihoz. 

Emerson első, máig emlékezetes szereplése a The Nice nevű zenekarhoz kötődik. A banda kezdetben az Ike és Tina Turnerrel (illetve a köréjük kerekített formációval, a The Ikettesszel) startolt P.P. Arnoldot kísérte, de aztán hamar önállósította magát. Bár a The Nice mindössze három évig létezett, mégis az angolszász zene fontos összekötőjévé vált a hatvanas és a hetvenes évek között: azzal, hogy a rockba bluesos és klasszikus zenei elemeket csepegtetett, gyakorlatilag lerakta a híd alapjait a hatvanas évek elnyújtott, pszichedelikus hippirockja és a következő évtized progresszív rockzenéje közé.

Aztán - 1970-ben - következett az igazán nagy dobás, az Emerson, Lake & Palmer. A zenekar neve nemes egyszerűséggel a tagok vezetéknevéből adódott össze, ami azt az érzést kelti, mintha ideiglenes, jam session-jellegű formációról volna szó. Kitágítva a dolgot, valahogy így is indult az egész, hiszen a The Nice és a King Crimson (ahol addig a másik tag, Greg Lake működött) már korábban találkozott egymással. A duóhoz csatlakozott az Atomic Rooster korábbi dobosa, Charles Palmer is - így alakult ki egy zenekar, amely úgy vált nemcsak hogy működőképessé, de később korszakalkotóvá is, hogy nem szerepeltetett a zenéjében szólógitárt. Amíg Emerson a billentyűs hangszereket működtette, Palmer pedig a dobokat püfölte, addig Lake az énekesi és a basszusgitárosi szerepet töltötte be az együttesben.

Az ELP kezdetben - a tagok előéletének megfelelően - The Nice-, illetve King Crimson-számok feldolgozásával próbálkozott, de aztán sokkal visszább nyúlt az időben, és ezzel együtt zenei stílusok tekintetében is. Felfedezték maguknak a klasszikus (értsd: komolyzenei) szerzőket, akiknek zenéje remek talaj volt a kísérletező kedvű művészek számára. Az ELP első, ilyen profilú (és tegyük hozzá, lenyűgöző) produkcióként az Egy kiállítás képei-t állította színpadra Muszorgszkijtól, majd jött Csajkovszkij Diótörő-je, de első lemezükön szerepel például Bartók Allegro Barbaro című művének feldolgozása is (a The Barbarian címet kapott nyitószámról van szó).

A Keith Emerson Band, Emersonnal a bal szélen

Az ELP a szimfonikus zene és a rock elegyítésével végül olyan mély színt kevert ki a palettán, ami addig nem is igen létezett, egyszerre található meg benne az impozáns, gótikus sötétség és ugyanennek a gótikának a könnyed felfelé törése is.  Még ennél is többet jelent azonban, hogy ezzel nemcsak a kritkusok, de a hallgatóság kegyét is elnyerték: végülis a Jethro Tull és a Yes zenéjét emelték magasabb szférába, úgy, hogy közben a közönség számára is többé-kevésbé érthető, de mindenképpen élvezetes maradt, amit csináltak. A tagok virtuóz hangszer-kezelésével és a precíz szerkesztéssel az ELP-nek még egy olyan műfajban is sikerült helyt állnia, amelyben tényleg nagyon profinak kell lenni, ha el akarjuk kerülni a gyermetekség és a közhelyszerűség csapdáját: a mesejáték műfajáról van szó, amelyre az ELP második lemezével, az 1971-ben megjelent Tarkus-szal mutatott egy jó példát.

Emerson aztán az ELP felbomlása után is megmaradt annak, aki mindig is volt: kísérletező kedvű, a zenét minden idegszálával érző, de a többi művészeti ágtól sem teljesen idegenkedő művésznek. A filmzenéken kívüli, első szólólemezét, a Honky címet kapott korongot a Karib-szigetek világa ihlette, de készült olyan albuma is, amelyen klasszikus karácsonyi dalokat dolgozott fel, a maga sajátos módján. Említettük filmzeneírói munkásságát, ő jegyzi például az olasz kulthorror, az Inferno és a Sylvester Stallone főszereplésével készült Fantom az éjszakában zenéjét is. De ami talán érdekesebb, az Emerson szembetűnő vonzódása a comic, illetve az anime műfajához: ő volt a zeneszerzője a Harmagedon című japán animációs filmnek, de az ő dallamait hallhatjuk az Iron Man című rajzfilmsorozatban is. 

A zenész nemrég elektronikus zenei fejlesztéséért kapott díjat, de többszörös (szinte már rendszeres) nyertese a Keybord Magazine olvasói által tartott, a legjobb billentyűst megválasztó szavazásnak is. Emerson kísérlezető kedve - és ezzel együtt életkedve - még így, hatvan fölött sem kopott el, épp első lemezét készíti a Keith Emerson Banddel, 2005-ös világkörüli turnéja után pedig idén, újabba kezdett, amelynek egyik állomása a Jövő Háza-béli koncert, de a szerencsések korábban a paksi Gastroblues Fesztiválon is már láthatták a művészt.

Keith Emerson - Jövő Háza Központ, Teátrum (II., Fény u. 20-22.), július 5., 20.00. Jegyár: 7900 / 8500 Ft. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK