Elégetett és betiltott lemezek

Július 31-én múlt 40 éve annak, hogy derék amerikai polgárok Beatles-lemezeket égettek az alabamai Birmingham városában, miután John Lennonnak volt mersze kijelenteni, hogy zenekara népszerűbb Jézus Krisztusnál. Ez manapság furcsa, anakronisztikus barbarizmusnak tűnhet, pedig a könnyűzene története a mai napig tele van betiltott, elégetett, cenzúrázott lemezekkel és dalokkal. Az elégetett Beatles-lemezek apropóján teszünk egy rövid időutazást a könnyűzene és a politikai vagy társadalmi ingerküszöb viszonyáról, a rock and roll hajnalától, egészen a punkkorszakig.

Bár igazából a rock and roll kialakulása és az azóta eltelt időszak hozta a generációs különbségeket kiélező igazi botrányokat, azért a könnyűzene már korábban is a cenzúra célkeresztjében volt. Ismert, hogy Hollywoodban milyen szigorú szabályokkal szűrték ki az illetlennek vélt motívumokat a filmekből, és ez a zenében sem volt másként. Akárcsak korábban a keringő, a tangó, vagy a ragtime korszakában, az aktuálisan új tánc és a hozzá kapcsolódó zenét sokszor bélyegezték erkölcstelennek. Így például a zenei cenzúra egyik legelismertebb kutatója, Eric Nuzum szerint már az 1940-es években, az amerikai NBC rádió összesen 147 dalt tett indexre, obszcénnak bélyegezve azokat, köztük például Cole Porter Love For Sale című standardját, amit Billie Holiday énekelt a legnagyobb sikerrel. De nem ment át a cenzúrán Billie Holiday Strange Fruit című dala sem, ezt akkor arra való hivatkozással tiltották be, hogy nyugtalanságot idézhet elő a fekete lakosság körében.

Ezek után el lehet képzelni, hogy az ötvenes évek hidegháborús hisztériájában, milyen felfordulást okozott Amerikában a rock and roll megjelenése, hiszen még egy olyan varietésztár, mint Dean Martin is kicsapta a biztosítékot, mert a kor erkölcseihez képest szabadosnak tűnő dalt énekelt (a Wham Bam, Thank You Ma'am című számot, 1951-ben). Három évvel később a country énekes, Webb Pierce legnagyobb slágere, a There Stands The Glass tűnt el egy időre a rádiók műsorából, mivel az alkoholfogyasztást népszerűsítette (tény, hogy minden idők egyik legnépszerűbb kocsmadala lett). 1954-ben, maga a Billboard magazin buzdított az R&B-dalok "sikamlós kétértelműsége" ellen, és a cikk nyomán a rendőrség országszerte számos wurlitzert elkobzott, a tulajdonosokat pedig pénzbüntetéssel sújtotta. Ugyanebben az évben még az is előfordulhatott, hogy Rosemary Clooney mai napig népszerű slágerét, a Mambo Italiano-t tiltotta le az ABC, mondván, hogy sérti a jó ízlést. 1956 áprilisában, az alabamai Birminghamben (ez már akkor is veszélyes helynek minősült) egy helyi polgári védelmi szervezet tagjai támadták meg koncertje közben Nat King Cole-t, látván, hogy milyen hatással van a fehér lányokra.

Mindez még semmi nem volt ahhoz a riadalomhoz képest, amit a rock and roll és vele Elvis Presley felbukkanása jelentett. Alig tűnt fel a tévében, jellegzetesen "kihívó" csípőmozgásával, máris botrányok özönét zúdította magára, és számos rádióállomás tagadta meg, hogy "az ördög zenéjét" játssza. 1956 augusztusában például egy jacksonville-i bíróság, csak azzal a feltétellel engedte fellépni, ha nem rázza a testét koncert közben, mivel a zenéje aláássa a fiatal amerikaiak erkölcsét, míg a nagy nézettségű, Ed Sullivan Show-ban csak deréktól felfelé merték mutatni Elvist. De hiába az ellenkezés országszerte a felforgató új zenével szemben, az ötvenes évek végére a rock and roll megnyeri a háborút Amerikában.