Láthatatlan zenekarok címmel közölt cikket néhány napja a Guardian, amely az utca emberét kérdezte meg, felismeri-e fényképről napjaink legnépszerűbb előadóit. A közvélemény-kutatás apropója az volt, hogy a Mercury zenei díj zsűrijének tagja, Simon Frith kijelentette: a legtöbb mai előadót meg sem ismerné senki az utcán. Ha abból indulunk ki, hogy mely három előadó adta el a legtöbb lemezt az elmúlt tíz évben az Egyesült Királyságban, akkor valóban nehéz elképzelni, hogy James Blunt, David Gray, vagy Dido hatalmas feltűnést okozna egy szupermarketben, dacára annak, hogy milliószámra fogynak a lemezeik. Ennek kapcsán egy rövid áttekintés, hogy jutottunk a rock and roll és a beat hőskorszakától az MTV-korszak exhibicionizmusán át a hétköznapi külsejű sztárokig.

Bár a Buggles Video Killed The Radio Star című slágere alapján éppen gondolhatnánk az ellenkezőjét is, de a külső megjelenésnek már a rock and roll kezdetétől fogva jelentősége volt egy adott előadó népszerűségében. Hogy a legismertebb példával kezdjük, Elvis Presley karrierjében hatalmas szerepe volt szuggesztív, szexuálisan túlfűtöttnek bélyegzett előadásmódjának, és igazán akkor sikerült betörnie az amerikai köztudatba, amikor 1956-ban először az NBC televízióban, majd a híres Ed Sullivan Show-ban lépett fel, utóbbi szerepléseit a becslések szerint 60 millió amerikai követte figyelemmel.

Elvis volt az első pop-ikon, akinek a jelentősége jóval túlterjedt a zenén, és védjegyszerű "kacsafarok-frizuráját" milliók utánozták Amerikában, majd Európában is. A rock and roll egyik legnagyobb legendája azonban ezeken felül rendelkezett azzal az előnnyel is, hogy a műfaj akkoriban alkotó más előadókkal szemben fehér bőrű volt, és ezzel egyrészt nemcsak az olyan fekete előadók előtt nyitotta ki a sikerhez vezető ajtót, mint Little Richard vagy Chuck Berry, de az addig "négerzenének" csúfolt rock and roll villámgyorsan létjogosultságot nyert a fehér amerikai tinédzserek körében, és a többit már ismerjük.

Elvis Presley sikereinek csúcsán, 1957-ben bevonult katonának, és ezzel nemcsak a saját karrierjét akasztotta meg, de vákuumot kreált az addigra már üzletként is elsőrangú rock and rollban, amely új tinédzser-bálványokra szomjazott. A szóba jöhető előadók közül Little Richard és Chuck Berry eleve hátránnyal indultak a bőrszínük és a koruk miatt, de aztán ők is megnehezítették a dolgukat: Richard azzal, hogy hirtelen megtért, és csak gospelt játszott, Berry pedig azzal, hogy szexuális bűncselekmények miatt börtönbe került. Jerry Lee Lewisnak a bőrszínével ugyan nem volt gond, ám amikor saját kiskorú unokahúgát vette feleségül, az ő neve is eltűnt a listákról. Maradt a színen a legnagyobb nevek közül Buddy Holly, aki a szolid, jófiús image mellett azzal is hírnevet szerzett, hogy elsőként lépett fel csak fekete közönség előtt a híres Apollo Theatre-ben. Holly valóban a legnagyobb sztárnak számított, amikor 22 éves korában, 1959 februárjában repülő-szerencsétlenségben meghalt.

Ekkor léptek a színre a gondosan megkreált tinibálványok, akik már a szülők szerint sem jelentettek fenyegetést az amerikai fiatalokra. Náluk már kivétel nélkül fontos volt a külső, melynek révén egyrészt felléphettek a nagy nézettségű tévéshow-kban, másrészt Hollywood is lecsaphatott rájuk: Frankie Avalon, Fabian vagy Bobby Vinton kivétel nélkül a kor ideáljának megfelelő jóképű, középosztálybeli fehér fiatalok voltak, és több közös volt bennük az előző generáció kedvenceivel (például Frank Sinatrával), mint a rock and roll lázadóival. Ezzel egy időben megjelentek a lányok is: Brenda Lee, Lesley Gore vagy Connie Francis futószalagon szállították a slágereket és a filmeket, mellesleg pedig a lányoknak is példaképül szolgáltak.

Forrás: www.bobbyvinton.com

Bobby Vinton


Azért időztünk el hosszabban az ötvenes-hatvanas évek fordulójánál, mert ekkorra alakultak ki a rockbiznisz lényegében máig is működő struktúrái és törvényszerűségei: ez volt az első alkalom, hogy egy kezdetben felforgató, lázadó műfajnak a fékezett habzású verzióját csinálta meg a zeneipar, és ez hasonlóan működött a későbbiekben is.