Presser Gábor: Nehezebb dalt írni, mint oratóriumot

A magyar zenei élet egyik legelismertebb szerzője, Presser Gábor zenekarain (Omega, LGT) kívül is írt már szinte mindenkinek dalt, aki számít, de első szólólemezét csak 1994-ben adta ki. Az októberben megjelenő Tizenkettő a negyedik albuma, amely hat év után folytatja a szólóalbumok sorát. Persze maga Presser nem tűnt el ez idő alatt sem: írt dalokat másoknak, komponált színházi kísérőzenét és filmzenét, továbbá sokat koncertezett is. Sőt, a Megasztár zsűritagjaként a legifjabb generáció is megismerhette "Pici bácsit", aki hiába híresség, meglehetősen ritkán szerepel a bulvárlapokban, és magánéletét azóta is sikerrel védi a külvilágtól. Aki ugyanis tényleg kíváncsi Presser Gáborra, az a dalain keresztül ismerheti meg továbbra is.

Lassan hat éve már annak, hogy az eddigi utolsó szólólemeze, az Angyalok és emberek megjelent, ugyanakkor mégsem mondható, hogy ez alatt a hat év alatt pihent volna, ezt színházi produkciók, meselemez vagy koncertsorozatok is bizonyítják. A Tizenkettő-n ténylegesen mennyi ideig dolgozott?
- Én soha nem úgy dolgozom, hogy pusztán eleget teszek egy határidős feladatnak. Nekem egyetlen folyamatos időtöltésem vagy szenvedélyem van, és ez a dalokkal való bíbelődés. Függetlenül attól, hogy megrendelt munkát végzek-e, akár csak a magam szórakoztatására csinálom, én, ha lehet, ott ülök a hangszernél, és dalokkal foglalkozom. Aztán, ha összegyűlt jó sok vázlat, lassan körvonalazódni kezd a egy lemez. A legnehezebb ilyenkor az, hogy túl sok dal van, és ezeket kell megfelelően összeállítani, rendszerint kétségeim is vannak, hogy biztos a legjobb dalokat választottam-e ki, de ez nem panasz. Közben persze kizökkenek, és írok másféle dalokat, jólesik hallgatni magamban valaki más hangját, elképzelni őt a színpadon, szóval a dalírás sem nem misztikus, sem nem valami emberfeletti dolog, bizony nem az. Ha írok egy filmzenét, amiben egyáltalán nincsenek dalok, és már nagyon hiányoznak, akkor kikapcsolódásként játszom egy-két dalvázlatot. Így kezdődik. Aztán majd egyszer eldöntöm, hogy több-e, mint vázlat. Számomra mindig is a dal volt a legtökéletesebb kifejezésforma, és az emberekhez is ez áll hagyományosan a legközelebb. Egy háromperces dalt megírni - még ha nem is kell hozzá annyi idő - sokkal nehezebb, mint egy egyórás oratóriumot. Az egy nehezen ellenőrizhető műfaj, de már a méret is hatalmas teljesítményt sejtet - és hát nyilván százból kilencvenkilencen azt hiszik, hogy például operákat szerezni valami hatalmas rettenet, pedig abban óriási segítség, hogy van dráma, hogy van szituáció, hogy vannak jellemek. Egy jó Schubert-dalban több van, mint egy gyenge operában.

Többször is elmondta, hogy mennyire vonzódik a dalformához, pedig a közvélemény Presser Gábort talán inkább tekinti zeneszerzőnek, mintsem klasszikus dalszerzőnek, már csak a zenei tanulmányai miatt is.
- Szeretek filmzenét, színházi kísérőzenét írni, de balettet is, nagy kihívásnak tartom ezeket, de a szerző igazi mércéje a dalszerzés. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, a fenti műfajokban sem vagyok túl sikertelen, de a dalírástól sehogy sem lehet engem eltéríteni, a végén mindig oda lyukadok ki. Én magamat csak egy zeneszerzőnek tartom, aki néha elénekli a dalait, angolul bevett kifejezés erre a singer-songwriter. Azért gondolom így, mert én zenésznek készültem, nekem nem okoz gondot a partitúraírás vagy a nagyzenekari hangszerelés sem, de nálam a zeneszerzés mégiscsak ösztönös dolog, pont azt soha nem is tanultam. Látogattam ugyan előadásokat, mert Huzella Elek tanította, aki olyan fantasztikus ember volt, hogy mágnesként húzott be az óráira, de csak "megtűrt" vendéghallgató voltam. És nem is csak a zenei oldalról érkeztem, hanem néha szöveget is írok.

Ha valaki ennyire termékeny dalszerző, akkor biztosan lappang számos el nem készült vagy ki nem adott dal is...
- Persze, vannak befejezetlen dalok is, van, hogy reggel korán felébredek, odaülök a zongorához, próbálgatom ezeket, olyasmi, mint régi naplót olvasni, az ember csak hümmög, mit is akarhatott... Olyan viszont nincs, hogy nekem ez nem kell, na nem baj, majd odaadom mondjuk Zoránnak, és ha esetleg neki sem kell, akkor majd felajánlom másnak. Egy dalt mindig egy előadóra gondolva jó megírni, aztán a sors majd megsúgja, nem volt-e tévedés.

Megfigyelhető, hogy fokozatosan hosszabb idő telik el a szólólemezek megjelenése között: először kettő, utána négy, majd most hat év. A munkatempó változott meg?
- Nem, az mindig ugyanilyen volt, csak most több szabadságot tudtam kiharcolni magamnak a kiadónál. Régen még úgy ment, hogy például az LGT-vel a Bummm! lemez idején hat napot kaptunk a hanglemezgyártól, és meglehetősen kezdetleges körülmények között kellett befejeznünk, ráadásul folyamatosan siettettek is bennünket. Később volt, hogy kettő, esetleg három hetünk is volt egy lemez felvételére, de annál soha nem több, gyakran a saját pénzünkből fejeztük be a stúdióban. Most már viszont a felvételeket a saját pénzemből finanszírozom, és a kiadó a szerződés szerint támogat ebben. Van otthon egy kicsi házi stúdióm, ahol a dalok vázát összerakom, de a lemezt aztán már rendes stúdióban veszem fel. Én ott a saját pénzemből szórakozhatok, de hát nincs is annál jobb, pepecselni a dalokkal. Persze azért képes vagyok időre dolgozni, sőt, nagyon is megbízható vagyok, az évek során profi lettem. De ha lehet, mindig a szabad variációkat választom. A Csak dalok-nál megtörtént, hogy a kiadó közölte, lesz, ami lesz, másnap elviszik az anyagot, erre két nap alatt be is fejeztem. Ha rajtam múlik, talán sosem fejezném be, hiszen ennél jobb állapot számomra nincs. Az ember egyébként is azért csinálja a következő lemezét, hogy azzal javíthassa az előzőt.