Az irodalmi Nobel befutói

2006.10.05. 9:08

Várhatóan október 12-e előtt nem lesz meg az irodalmi Nobel idei győztese - a Svéd Királyi Akadémia tizenkét örökös tagja idén is zárt ajtók mögött, a díjra esélyesek megnevezése nélkül tanácskozik arról, hogy ki kapja végül a legrangosabb irodalmi elismerést. Az utolsó pillanatig tartó bizonytalanság, a favoritok elleni vagy éppen melletti nyilvános érvelés, a várható nyertes személyének megtippelése egyben felvezetése is a hivatalos bejelentésnek - összeállításunkban mi is megpróbáltunk egyfajta rangsort felállítani, hátha eltaláljuk a nyertest.

Orhan Pamuk - Rushdie szellemi örököse

Korunk legismertebb török íróját már tavaly is a kiemelten esélyesek között emlegették - kritikusai szerint Pamuk is azon szerzők közé tartozik, akik tudatosan a Nobel-díjra készülve építik karrierjüket (irodalmi körökben ez valóban létező skatulya, a legismertebb példák között Norman Mailer ugyanúgy szerepel, mint Philip Roth, John Updike vagy Pablo Neruda, aki végül meg is kapta az elismerést). Mint ismeretes, Pamuk a tavalyi év során több alkalommal is nyíltan felszólalt a török állam ellen, mondván, hogy hazája még mindig nem ismerte el hivatalosan az örmény és a kurd népirtást. Kijelentéseiért a török hatóságok bírósági eljárást indítottak a szerző ellen, akit csak az Európai Unió közbenjárása és több világhírű szerző (köztük három korábbi Nobel-díjas) kiáltványa mentett meg a börtönbüntetéstől. Pamuk ellenségei szerint mindez - a felszólalások, azaz a török kormány provokálása - csak egy jól megtervezett kampány volt a tavalyi Nobelért, melyet végül mégis Harold Pinter kapott meg.

Pamuk irodalmi megítélésekor azonban lényegtelen, hogy politikai szerepvállalása tudatos vagy inkább őszinte emberi felháborodásból fakad, hiszen munkássága alapján mindenképpen a Nobelre esélyes élmezőnybe tartozik. Hazájában már húsz éve elismert írónak számított, mikor 1990-ben megjelent Kara Kitap (magyarul: A fekete könyv) című regényével egyszerre a nemzetközi színtéren is ismertté vált. Ezzel a regényével egyben az addigi műveit jellemző naturalista ábrázolásmóddal is szakított, és inkább a posztmodern szövegalkotás útvesztője felé vette az irányt.

Következő nagy dobása a 2000-ben megjelent Benim Adim Kirmizi volt (magyarul: A nevem Vörös): a tizenhatodik századi Isztambulban játszódó regény furfangos módon elegyíti a misztériumregény, a történelmi munka és a filozófiai okfejtés elemeit úgy, hogy a háttérben szerelmi szálak is szövődnek. Pamuk ezt a regény már szinte teljes egészében élete fő témájának szenteli: szinte mindegy, hogy korábbi naturalista műveiről (magyar fordításban ebből a periódusból A fehér kastély jelent meg) vagy a későbbi posztmodern kísérletezésről (legutóbbi regénye címmel magyarul is olvasható) van szó, Pamukot szinte mindig a Nyugat és a Kelet, az iszlám és az európai kultúra szembenállása, illetve lehetséges együttélése érdekli. Nem csoda, hogy személyében egyre többen az irodalmilag egyre laposodó munkákat megjelentető Salman Rushdie szellemi örökösét vélik megtalálni - akit egyébként szintén évek óta a legesélyesebbek között tartanak számon. Abban tehát biztosak lehetünk, hogy ha Pamuk idén nem is kapja meg az irodalmi Nobelt, a következő évtizedben okkal számíthat az elismerésre.

Ali Ahmed Said - elismerés az arab világnak?

Az Adonis álnéven alkotó szíriai-libanoni Ali Ahmed Saidet az utóbbi pár évben szintén mint az egyik legesélyesebb Nobel-várományost tartják számon - tavaly például a brit fogadóirodák rá adták a legalacsonyabb oddsot, idén csak Orhan Pamuk előzte meg a bukmékerek listáján. A szóbeszéd szerint az arab költő az akadémia titkárának, Horace Engdahlnak a kedvenc versírója, esélyeit pedig javítja az is, hogy líráért utoljára 1996-ban járt irodalmi Nobel - akkor a lengyel költőnő, Wislawa Szymborska részesült az elismerésben.

Ugyanakkor Adonis kitüntetése egyben az arab világ irodalmi hagyományainak elismerése is lenne - az arab országokban neve egyet jelent a nyelv megújításával, a modernizmussal és  haladó gondolkodással. Költőként és gondolkodóként egyaránt hihetetlen népszerűségnek örvend, ez a fajta vezető szerep azonban hátrányára is válhat, hiszen az akadémia köztudottan tartózkodik attól, hogy a díjazással politikai kérdésekben foglaljon állást, ez pedig díjazása esetén - az elmúlt évek nemzetközi helyzetét figyelembe véve - akaratlanul is felmerülne.

Ryszard Kapuscinski - tudósítóból lett szépíró

A lengyel újságírás vezéralakja idén meglepő módon szintén feltűnt a legesélyesebbek mezőnyében (ami önmagában persze semmit nem jelent, hiszen egyesek szerint Bob Dylan, Umberto Eco és Paul Auster is megérdemelne egy-egy Nobelt), noha az utóbbi években kiemelkedő nemzetközi sikereket elért könyvet nem olvashattunk tőle. A kora hatvanas évektől kezdve Kapuscinski rendre felbukkant a fejlődő világ háborús gócpontjaiban, és az ott szerzett élményeiből írt könyvei valóban sokkal inkább a szépirodalom, mint a riportregény műfaja felé közelítenek.

Leghíresebb alkotása, a magyarul A császár címmel megjelent regény például látszólag az etióp uralkodó, Hailé Szelasszié birodalmának végnapjairól számol be, valójában azonban egy összetett szövetű irodalmi mű, melyben a szereplők pszichológiai motivációinak ábrázolása ugyanolyan fontos szerepet kap, mint a tapasztalatok, érzékelés által megismerhető - vagy megismerhetetlen - világ jellemzése. Kapuscinski főbb művei közül magyarul megjelent még A birodalom (melyben a Szovjetunió felbomlását örökíti meg), A sahinsah (az iráni Pahlavi rendszer bukásáról), illetve a Golyózáporban Angola földjén.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK