Megismerni Van Gogh-ot

2006.12.02. 22:02

Szombaton a nagyközönség előtt is megnyílt a Van Gogh-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, s a hétvége folyamán csaknem 10 ezer látogatója volt a kiállításnak. Mi is kíváncsian vártuk, hiszen egyrészt a mester műveiből Magyarországon még soha nem láthattunk ilyen átfogó bemutatót, másrészt a tárlat rendezői azt ígérték, hogy nem csak a festményekből kapunk jókora merítést, hanem a mögöttük lévő alkotói folyamat, illetve művészi tudatosság is kirajzolódik a kiállítás vonalából.

Röviden szólva: a vállalás sikerült. Annak, aki becsülettel végigjárja a kiállítást, minden bizonnyal árnyaltabbá válik a Van Gogh-ról alkotott képe. Annak, aki végigjárja a kiállítást, hiszen elsőre, valljuk be, kicsit színtelennek tűnik az összeállítás. Ahogy belépünk, Van Gogh-nak testvéréhez, Theóhoz írt levelei fogadnak, egyszerű, barnás kartonpapíron - majd azt látjuk, hogy minden egyes kép ugyanígy, igen fantáziátlanul, egy barnás tábla közepén van elhelyezve. Persze, a szegénységet, egyszerűséget szeretnék érzékeltetni - gondolja az ember, csakhogy ez szöges ellentétben áll a kiállításnak helyet adó oszlopcsarnok hatalmas, durva bájával. Szóval kicsit finnyásak vagyunk, amikor belépünk, valahogy, mintha eltűnt volna Van Gogh; de ez az érzés igen hamar elmúlik: elég az első idézetet átélni, vagy az első képbe mélyen belenézni, és rájövünk, hogy végül is magunk tűntünk el, hiszen itt minden a mesterről szól. A képek mögötti, hatalmas barna tábla is arra szolgál, hogy minél jobban el tudjunk merülni egy-egy festmény világában, ne zavarjanak benne a külső tényezők.

Különös, kétszínű ez a kiállítás, hiszen egyrészt látjuk a képekben is a szenvedést, a mögöttük élt nehéz életet, de ugyanakkor, egyfajta fájó hiány is támadhat bennünk, hogy mi magunk, miért is nem vagyunk művészek. "Kóborolni hajógyárak udvarán, sikátorokban és utcákon át és kórházakban, várótermekben, sőt kocsmákban egyáltalán nem kellemes hivatás. Hacsak nem művész valaki" - írja Van Gogh Theónak, és nem is kell több, hogy magunk is így lássuk a képeket. A korai tájképek, csendéletek ugyan nem nagyon mondanak semmit (csak a fejlődés elejét mutató funkciójuk van), de a viszonylag korai képek közül is kitűnik egy-két mestermű. Roppant nagyhatású például a Bánat című kép, 1882-ből, mely Van Gogh élettársát, Sien Hoorwikot ábrázolja: bár az asszony csontos karjaival, lógó melleivel, nagy, puha hasával cseppet sem mondható vonzónak, mégis valahogy szeretnénk mellette ülni az ágyon, vigasztalni őt. Ugyanez a kettős érzés tör magának utat Az öreg templomtorony Nuenenben (1884) című kép láttán is: mintha nem is Isten lakhelye lenne a templom, körülötte a vörös homok és a fekete föld, mintha hús ömlene és kéz kapna fogódzó után - mégis, szeretnénk magunk is látni Nuenent.

Az öreg templomtorony Nuenenben,1884, Kröller-Müller Museum, Otterlo (részlet)

Elsőre furcsának tűnhet, hogy az önmagát is előszeretettel rajzoló Van Gogh-ról,  miért csak egyetlen önarckép szerepel a kiállításon (legalábbis emlékezetem szerint) - főleg, ha jártunk már a párizsi Orsay Múzeumban, és tudjuk, milyen hatást kelt egy kis sarok, melyben ugyanannak az arcnak több változata is össze van zsúfolva. Ráadásul ez a Van Gogh, akit itt, a Szépművészetiben láthatunk (Önarckép pipával, 1886), még inkább csak tiszta, szépvonalú művésztanonc, nem az a kusza zseni, akit jól ismerünk. De, ha jobban megnézzük a portrékat, valahogy mindegyik arc hasonlít egymásra (egy, a nueneni parasztsorozatot nézegető nő meg is jegyzi: "Olyan egyformák. Biztosan egy család.") - mindegyik Van Gogh arca kicsit, még A csecsemő Marcelle Roulin-é is. Nem csak az énközpontúság van jelen a tárlaton, de - ezt kitágítva kissé - azt is megfigyelhetjük, hogy a művész mennyire közel állt a földhöz, nem csak átvitt értelemben: nem véletlenül ábrázol rengeteg földművest (egyetlen értelmiségi modellje talán Dr. Gachet), és hazájának, Hollandiának jellegzetes ételeit, például a füstölt heringet vagy a krumplit is szívesen vonultatja fel csendéletein.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK