2007 a sípcsontok éve lehet

2007.01.24. 16:09

Egyelőre csak az indie vagy alternatív előadók mozgolódnak, de az e heti új albumok között több potenciális sikerlemez is lappang. Damon Albarn például a Blur és a Gorillaz után egy harmadik formációval is albumot ad ki, és a The Good, The Bad & The Queen újra a zenész jobbik arcát mutatja. Akár még milliós eladásszámot is produkálhat az amerikai független rock újabb ígérete, a Shins, amelynek harmadik albumát komoly várakozás előzte meg. A briteknél a sokadik Libertines-klón kerülhet a listákra (ezúttal The View néven), míg a Cooper Temple Clause hosszabb szünet után jelentkezik új anyaggal. Lemezajánló.

The Good, The Bad & The Queen: The Good, The Bad & The Queen

Várakozások: A Blur késői, tanácstalanságot eláruló produkciói és Damon Albarn szólóprojektjei után egyre többen írták le a kritikusok közül az egykor a Britpop kabalafigurájának számító zenészt az első Gorillaz lemez utáni időszakban. Aztán a második, a 2005-ös Demon Days nemcsak meglepően erősre sikerült, de felvillantott valamit Albarn nagyszerű dalszerzői képességeiből is. Azóta hol megerősített, hol megcáfolt hírek röppentek fel a Blur jövőjével, elsősorban a gitáros Graham Coxon visszatérésével kapcsolatban, ám a zenekar egyelőre tovább pihen, és Albarn bejelentette egy új szupergrupp megalakulását. A nevek sokat ígérők voltak: Paul Simonon (a Clash volt basszgitárosa, aki már régóta kivonult a rockzenéből), Tony Allen (a nigériai afrobeat klasszikus Fela Kuti zenekarának dobosa) és  (gitáros a Verve-ből). A producer pedig az a Danger Mouse, akivel Albarn a Gorillazban is nagyszerűen működött együtt, és aki nem mellesleg a Gnarls Barkley tagjaként az elmúlt év legnagyobb slágeréért, a Crazy-ért volt felelős.

Eredmény: Az egyik fő kérdés az volt, hogy a közismerten egocentrikus Albarn mekkora mozgásteret enged sztárvendégeinek. Nos, nem sokat, Allen például alig néhány számban mutathatja csak meg, miért tartják a világ egyik legjobb dobosának, és a többiek sincsenek nagyon a reflektorfényben (noha Simonon védjegyszerű, dubos basszusa cseppet sem elhanyagolható közreműködés), ám ez csak az ínyenceknek lehet probléma. A produkció ugyanis működik, Albarn legszebb napjait idéző szerzeményei kapnak helyet a lemez első felében, szinte mindegyik ugyanazt a nagyvárosi melankóliát jeleníti meg, a szövegek kifogyhatatlanak a háborús utalásokból (Irak, természetesen), nagy hangsúlyt kapnak a billentyűsök és a különböző pszichedelikus effektek, sőt, vonósok is. Kár, hogy az album második felére kicsit egysíkúvá válik mindez, mert így marad az emberben némi hiányérzet az első pár dal ismeretében.

Kiknek ajánlható: Akik a Gorillaz második lemezének hiphop-mentes, szomorkás dalait is szerették, feltétlenül, mint ahogy a Blur esetleg már kiábrándult rajongói is tehetnek egy próbát. Rajtuk kívül mindenki, aki kíváncsi, mi jöhet ki a fehér és fekete zenéket egybeolvasztó Londonból (Albarn maga szerint is speciálisan londoni albumot készített).

Olyan, mint: A Demon Days a sztár közreműködők nélkül vagy a Specials Ghost Town című számának hangulata a szeptember 11. utáni Londonra kivetítve, és némi nosztalgiával a kilencvenes évek vidámabb napjai után.


The Shins: Wincing The Night Away

Várakozások: Nem túlzás ettől a lemeztől azt remélni, hogy ezt az amerikai zenekart végleg a legnépszerűbbek közé repítse. Igaz, a dalokon kívül ebben komoly szerepe lenne Natalie Portmannek is. A színésznő ugyanis egy kultuszfilmmé lett, az amerikai fiatalok egyes köreiben népszerű alkotás, a Garden State című film szereplőjeként vitte be a filmtörténetbe a Shinst, amikor a főszereplő fejére tett egy fülhallgatót, és azzal kecsegtette, hogy megváltoztatja az életét (a zenekar New Slang című daláról van szó egyébként). Az addig csak indie körökben elismert New Mexicó-i együttes számai egyre több mozi- és tévéfilmben tűntek fel, és bár új lemezt 2003 óta nem készített a zenekar, az azóta eltelt három évben megtöbbszöröződött a rajongói bázisa. Most már konkrétan ott tartunk, hogy a Shinstől (magyarul Sípcsontoktól) várják a következő független sikersztorit Amerikában (olyan zenekarok nyomában, mint a Death Cab For Cutie vagy a Modest Mouse), míg a kevésbé visszafogottak még egy R.E.M.-kaliberű karriert sem tartanak kizártnak. A James Mercer gitáros-énekes által vezetett zenekar a hatvanas éveket idézően dallamos, gyakran akusztikus, intelligens gitárpopja eddig két, főleg kritikailag sikeres albumon volt hallható, most itt az idő, hogy a nagyközönséget is végleg meghódítsa.

Eredmény: A Shins - melynek tagjai egyébként már több mint egy évtizede zenélnek különböző formációkban - egyértelműen felvette a kesztyűt, és felkészült arra, hogy felsőbb ligába lépjen. A korábban intim, bukolikus hangulatú, többségében álomszerű hangulatú dalok inkább otthon hallgatandó szobazeneként működtek, a Wincing The Night Away viszont már sokkal inkább szól úgy, mint egy teljes zenekar, komplexebb hangzással és megelőlegezve azt, hogy nagyobb koncerttermekben is jól megszólalhassanak. Arról nem is beszélve, hogy most már nyilvánvaló, a ma sikeres amerikai előadók közül James Mercer írja a legjobb popdalokat, melyek úgy lesznek rádióbarát szerzemények, hogy elkerülik a közhelyességet és az ilyenkor szokásos kompromisszumokat (így tesz például a nagyszerű kislemezdal Phantom Limbs). Tipikusan több hallgatás után beérő lemez.

Kiknek ajánlható: Viszonylag széles skála, az introvertált kamaszoktól kezdve a rádióból a kellemes és szép zenéket hiányoló harmincasokig nagyon sokan szeretik a Shinst, és ez után a lemez után még többen lesznek.

Olyan, mint: Az amerikai rock legszebb hagyományai (Byrds, Beach Boys, Big Star), a szintén a hatvanas évekre visszakacsintó brit XTC, vagy a klasszikus folk előadók öröksége éppúgy fellelhető a lemezen, mint a nyolcvanas évek "csilingelő" indie gitárpopja.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK