Őszinte, kőkemény és halott

"A magyar rock élő legendái" címmel kétnapos, múltidéző rockfesztivált tartanak a hétvégén a Papp László Budapest Sportarénában. Összesen tizenkét zenekart láthat a nagyérdemű, köztük olyan korszakos jelentőségű együtteseket, mint a Beatrice, a Bikini, az Edda vagy a P. Mobil. A fellépők nagyobbik része kötődik valamilyen formában a hetvenes-nyolcvanas évek "őszinte, kőkemény" rockzenéjéhez, mint ahogy az egykori "fekete bárányok" is hiánytalanul képviseltetik magukat, a névsorból talán csak a Piramis hiányzik, amely azonban néhány héttel ezelőtt már megtartotta a maga nosztalgiakoncertjét.

Az esemény borítékolhatóan nagy érdeklődést vált ki, hiszen ilyen komoly névsort még egyetlen hasonló kaliberű rendezvény sem tudott felmutatni az elmúlt években, és a zömmel a mai negyvenes-ötvenesekből kikerülő közönség remélhetőleg boldogan félredobja erre a két napra az utolsó 15-20 év valamennyi káros emlékét.

Mert úgy látszik, nálunk egyszerűen nem lehet még anélkül beszélni egy ilyen fesztiválról, hogy szóba ne kerülne valamelyik résztvevő vélt vagy valós ügynökmúltja, illetve politikai pályafutása. Hogy ez most se legyen másként, arról egy nyílt levél gondoskodott az Élet és Irodalom múlt heti számában, melyben az egyik legismertebb magyar rockzenei újságíró, Sebők János vonta felelősségre Hobót és Frenreisz Károlyt, amiért egy színpadra lép volt besúgókkal és más, vállalhatatlan politikai nézeteket valló vagy csak szimplán hiteltelenné váló zenészekkel.

"(...) A nyolcvanas évek közepére nemcsak kimentek a divatból, de időközben teljesen hiteltelenné váltak, s miután képtelenek voltak letenni a hangszert, a továbbiakban zeneileg is csaknem lenullázták magukat, s az úgymond "legendás" előadók közül többen emberileg és politikailag is felemás karriert futottak be" - írja többek között Sebők. Eleddig sem Hobo, sem pedig Frenreisz nem reagáltak a nyílt levélre, sőt kommentálni sem kívánták azt, ami az esetükben abszolút érthető.

Nemcsak azért nem, mert egy ilyen mamutkoncert előtt senkinek nem érdeke a régi sebek feltépése, hanem talán azért sem, mert ha Sebők következetes lenne a saját gondolatmenetéhez, akkor az alapján Frenreisz és Hobo is egyaránt "képtelen letenni a hangszert", és bizony mindketten kimentek a divatból, ráadásul biztosan vannak olyanok, akik számára hiteltelenné is váltak. Az már csak hab a tortán, hogy régebben Hobo sem riadt vissza a politikai szerepvállalástól, még ha a direkt, pártszintű politizálástól távol tartotta is magát. Éppen ezért nem igazán érthető, miért ezt a két zenészt tüntette ki bizalmával a szerző, hiszen a kirívó példákat (vagyis a bizonyított ügynököket és a szélsőséges politikai mozgalmakban szerepet vállaló zenészeket) kivéve a fellépők között nem igazán lehet objektív erkölcsi választóvonalat húzni.

De nem is ez a fontos, hiszen vannak Sebőknek olyan megállapításai is, melyekkel nehéz nem egyetérteni. Az annak idején fiatalok tízezrei számára példaképet jelentő zenészek túlnyomó többségének vélhetően nem úgy alakult a karrierjük folytatása, ahogy azt húsz-harmic éve talán elképzelték magukban: nemcsak az élet számos frontján kellett kompromisszumot kötniük, de sokan már pályafutásuk érdekében is kénytelenek voltak engedni az elveikből. Egyesek számára az jelentette a bukást, hogy ezek az egykori megalkuvásaik napvilágra kerültek, és ráadásul még ezt is igen szerencsétlenül kommunikálták. Mások radikális politikai nézeteik miatt lettek a többség számára vállalhatatlanok, a legtöbben pedig fokozatosan alacsonyabbra rakták maguknak a mércét, és főként egzisztenciális okokból elvállalják a legkínosabb médiaszereplési lehetőséget is.