Eladott lelkek - pop és reklám

Talán már fel sem tűnik, de akár csak a 10-15 évvel ezelőtti helyzethez képest is iszonyú mennyiségű zene dől az emberre. Amíg ez régen a rádiók privilégiuma volt, addig ma már gyakran reklámokból ismerhetünk meg felkapott popdalokat, és inkább kötjük őket brandekhez, mintsem zenekarokhoz. Igaz, így olyan előadók is eljuttathatják zenéiket a nagyközönséghez, akiknek máskülönben esélyük sem lenne erre. Pedig ez nem volt mindig így - könnyűzene és reklám viszonya a kezdetektől mostanáig.

Amióta létezik elektronikus tömegmédia, azóta szoros a kapcsolat a hirdetések és a populáris zene között, ám ez a folyton változó viszony az elmúlt két-három évtizedben különösen átalakult. A rádiózás hőskorszakában például mind a hirdetők, mind a hallgatók számára szokatlan volt még a direkt reklámozás, ezért a húszas években kialakult, hogy egyes cégek szponzoráltak zenekarokat, melyek felvették a reklámozandó cég nevét. Így aztán feltűnt az amerikai rádiókban a Royal Typewriter Salon Orchestra, az A&P Gypsies és a valamennyi közül talán leghíresebb Lucky Strike Orchestra. Utóbbi Benny Adolphus Rolfe zenekara volt, és 1928 és 1931 között játszott tánczenét a hasonlóan a cigarettagyárról elnevezett műsor keretében. A hirdetésekkel szembeni ellenkezést azonban hamar leküzdötte a nagy gazdasági világválság, amelynek következtében hazafias kötelesség lett vásárolni, és meg is szűnt a nem sokkal korábban bevezetett tilalom a hirdetésekre, melyeket csak egy bizonyos időpontban (este 7 és 11 között) volt szabad akkor sugározni.

Ekkorra már polgárjogot nyernek a szövegükben reklámcélt szolgáló dalocskák ("jingle"), melyek a negyvenes évekre már valósággal elárasztják az amerikai rádiókat, és közülük a nyertes a Chiquita Banana dala lett, mely több százszor csendült fel egy nap, és különböző előadók tolmácsolásában nagy siker volt a wurlitzerekben is. A jingle igazi aranykora azonban a televízió elterjedésével köszöntött be az ötvenes években, amikor is a háború után felfutó amerikai gazdaság dübörgésével párhuzamosan a fogyasztók egyre dagadó pénztárcáját ismét érdemes volt megcélozni.

A rock and roll térnyerése természetesen a reklámipart sem hagyta hidegen, és az ötvenes évek második felétől már egyre több ilyen stílusú jingle készült, melyek néha a slágerlistára is feljutottak. Ez főleg olyan szerzeményeknek sikerült, amelyek eleve a tinédzsereknek készülő termékek dicsőségét énekelték meg. Így például 1964-ben az új Pontiacról szóló Little GTO című számmal jutott be a Top 40-be a Ronny & The Daytonas nevű surf rock csapat, míg a Coca-Cola már sztárokkal vetette fel zenés hirdetéseit, így például a Troggs, Marvin Gaye vagy a Supremes is reklámozta az üdítőt akkoriban. A mérföldkő viszont az ausztrál New Seekers akciója lett, miután egy népszerű kólareklámot új szöveggel (a reklám-utalások nélkül) dobta piacra az I'd Like To Teach The World To Sing című dalt, mely minden idők egyik legsikeresebb kislemeze lett Nagy-Britanniában (az Oasis például egy az egyben le is lopta a melódiát a Shakermaker című dalához, a New Seekers később sikerrel is perelt).

A reklámügynökségek ezután még sokáig nem engedhették meg maguknak, hogy korábbi popdalokat használjanak a kampányaikban, maximum stúdiózenészekkel vették fel néha a slágerek új verzióit. Amikor viszont 1981-ben elindul a Music Television, új szakaszába lép a pop és a reklám kapcsolata. Az MTV terjedésével ugyanis alaposan átalakul a televízió és a tévéreklámok nyelvezete és megjelenése, még fontosabbá teszi a megjelenés és az image szerepét a popzenében, és nem utolsósorban lecsökkenti a zenefogyasztók átlagéletkorát is, ennek következtében egy teljesen új generáció jelenik meg a színen, amely szüleivel ellentétben már fogékony volt az árukapcsolással megjelenő rockzenére is.

Megjelennek az átírt régi slágerek: így az Oh Boy! (Buddy Holly) autóreklám lesz (Oh Buick!), a Whole Lotta Shakin' Goin' On (Jerry Lee Lewis) pedig a Burger Kingnek esik áldozatul (Whole Lotta Breakfast Goin' On). Aztán az óriáscégek mozdulnak rá a popsztárokra (először a Pepsi Michael Jacksonra), az évtized közepén pedig megjelentek a popslágerek a reklámokban: először a Burger King használta fel Aretha Franklin Freeway Of Love című dalát, majd az igazi forradalmat a Beatles Revolution-ja indukálta, miután 1987-ben egy Nike reklámban tűnt föl: a sportszergyártó cég 250 ezer dollárt fizetett a használatért. A lépés természetesen felháborodást okoz a Beatles-táborban, de később a cég a kampányt sikeresnek minősíti (csak 200 tiltakozó levelet kapott), és ez végleg megnyitja az utat a rockdalok előtt, a jingle pedig hanyatlásnak indul.