Táncparkettre penderülő punkok és emósok

2007.03.22. 12:28

Modest Mouse: We Were Dead Before The Ship Even Sank

Várakozások: A Modest Mouse az amerikai indie-rock egyik legsikeresebb mai formációja, legutóbbi lemezéből, a 2004-es keltezésű Good News for People Who Love Bad News-ból több mint másfél millió példány fogyott az utóbbi években. Míg a független színtér többi, szintén a lemezeladási listák élbolyában szereplő zenekarai - mint a Death Cab for Cutie vagy legújabban a Shins és az Arcade Fire - kezdettől fogva a szélesebb közönség számára is befogadható zenét játszottak, addig a Seattle-ben székelő, már a kilencvenes évek eleje óta aktív Szerény Egér a klasszikus indie-rock fésületlenebb hagyományait idéző lemezekkel kezdte pályáját, és sokan hasonlították a korai Pavementhez vagy a Pixieshez. A meglepő váltásokra és jellegzetes hangzású gitárokra épülő dalokat az egzaltált énekes, a hol tébolyultan üvöltő, hol panaszosan dünnyögő Isaac Brock tette végképp kiszámíthatatlanná; az egyéni megszólaláshoz pedig szellemes, ám mélyen depresszív dalszövegek társultak. Amikor az ezredfordulón a zenekar nagykiadóhoz szerződőtt, a rajongók joggal féltek attól, hogy a nagyobb népszerűségnek az eredetiség fogja kárát látni, ám a befelé forduló Moon and Antarctica és a felszabadultan eklektikus Good News... (amelynek óriási sikerű kislemeze, a Float On már az amerikai Megasztár-ban, az American Idol-ban is szerepelt) érdekes módon úgy hozta meg a Modest Mouse számára a sztárstátuszt, hogy közben nem kényszerültek számmottevő kompromisszumokra. Sőt, inkább megújult és kiérlelt, ám frissességéből mit sem veszítő zenekar benyomását keltették, mintsem hogy egy beékezett, a piaci igényeknek megfelelő bandának tűntek volna.

Eredmény: A szokásoknak megfelelően terjengős című We Were Dead Before The Ship Even Sank tovább folytatja a megkezdett utat, azaz polírozottabb hangzású a korábbi lemezeknél, mégsem mondható túlzottan populárisnak, mivel Brock ideges énekstílusa még mindig elidegenítő hatású, másrészt egy ambíciózus, aprólékosan megmunkált albumról van szó, ami minden könnyed dallama ellenére is többszöri hallgatást igényel. Nemcsak a korai lemezek megkapó törékenysége, de a Good News... lenyűgőző sokszínűsége is a múlté, cserébe viszont egy sűrűbb, koncentráltabb, profibb megszólalású lemezt kapunk, hosszabb, összetett számokkal, igényes hangszereléssel és minden szertelenség nélkül - a frissen rekrutált zenekartag, a legendás Smiths-gitáros, Johnny Marr feszes témái is ebbe az irányba mozdítják el a hangzást. A rádióbarát, slágeresebb dalok - melyektől vélhetően a Float On sikerét reméli zenekar és kiadó egyaránt - nem mindig meggyőzőek, és a Shins énekese, James Mercer közreműködése is csak a Floridá-ban igazán termékeny csupán, ahol vokáljai szerencsésen egészíti ki Brock vibráló énekbeszédjét. A lemez kiemelkedő pillanatai inkább azokhoz a darabokhoz kötődnek, amelyek a szilárdabb dalszerkezetekbe is belecsempészik a régi Modest Mouse felforgató szellemét (mint például a Steam Engenius, vagy a Fly Trapped in Jar), illetve a komplikált struktúrájú, nagyszabású dalokhoz, mint a Spitting Venom. Bár összességében elmarad az elődöktől, a We Were Dead Before... azért erős, színvonalas lemez, ami ügyesen egyensúlyozik a fülbemászó, fősodorbeli gitárzene és egy szuverén zenei világ között.

Kinek ajánlható: Mindazoknak, akik élvezettel hallgatják a manapság elburjánzott, neurotikus énekesek vezette gitárzenekarok produkcióit (a Clap Your Hands Say Yeah-től a Wolf Parade-ig)

Olyan, mint: Mintha egy kokainnal hízlalt Tom Waits énekelne fel egy dobozban maradt Franz Ferdinand-lemezt, de ezt mi sem gondoltuk komolyan.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK