noname

2007.06.21. 19:15

Eddigi talán legsúlyosabb lemezével bizonyít ismét a White Stripes, amelyen Jack White a korábbi gitárhangzáshoz tér vissza, viszont a legutóbbi albumon tapasztalt kísérletező hajlam sem veszett el. Suzanne Vega gond nélkül veszi fel a fonalat több mint fél évtizedes szünet után, és majdnem egy időben jelenteti meg bemutatkozó lemezét a két legfelkapottabb tánczenei produkció, a Justice és a Simian Mobile Disco. Továbbá Mandy Moore megkomolyodik, míg a Polyphonic Spree harciasabbá válik.

The White Stripes: Icky Thump

Várakozások: Mára kezd már feledésbe merülni, hogy jó öt évvel ezelőtt a popsajtóban a White Stripes is egy volt az "új rockforradalom" rohamcsapatai közül a Hives és a Strokes mellett, míg mára teljesen elfogadott, önálló entitás lett, pontosabban Jack White öntörvényű géniuszát már senki sem próbálja meg belegyömöszölni valamely skatulyába. Jack és a nővére 1997-ben alakították meg zenekarukat, és kezdettől fogva egyszerű, nyers rockzenét akartak játszani, egyszerű eszközökkel: Jack gitározott és énekelt, Meg pedig dobolt. A minimál-felállás ellenére a White Stripes egyáltalán nem hangzott anakronisztikusan, hanem rövid idő alatt hírnevet szereztek az amerikai független zenei színtéren. A dalok amellett, hogy nyersen és dögösen szóltak, elég ügyesen voltak hangszerelve ahhoz, hogy a hallgató ne hiányolja a basszust, és az is hamar kiderült, hogy Jack egyaránt elsőrangú szövegíró és énekes, Meg pedig senkihez sem hasonlítható dobos. A duó harmadik albuma, a White Blood Cells jelentette az igazi áttörést 2001-ben, a zenét ügyes marketinghúzásokkal és Michel Gondry ötletes klipjeivel is megtámogatva a White Stripes az új évezred egyik legnépszerűbb zenekara lett világszerte. Ennek gyümölcsét a két évvel későbbi folytatás, az Elephant aratta le, melyet a kereskedelmi sikerek mellett több szaklapban az év legjobb albumává választották. 2005-ben a Get Behind Me Satan című albumon már a kísérletezést is megengedhették maguknak - a lemez így is menthetetlenül a lemezlisták Top 10-be került. Azóta Jack tavaly Raconteurs néven csinált egy rendkívül sikeres side-projectet, melyet még folytatni tervez a jövőben is - szerencsére azonban nem a White Stripes rovására.

Eredmény: Kezdjük a legfontosabb újdonsággal a Get Behind My Satan-hez képest: Jack White újra gitárt ragad. Ráadásul, ha már így történt, keményen a húrok közé is csap és rálép a torzítóra is, ami azt jelenti, hogy az Icky Thump olyan szigorúan szól, mint utoljára a duó a 6-7 évvel ezelőtti lemezein. Miután Jack elköltözött Detroitból Nashville-be, sokan azt gondolták, ez lesz a White Stripes country albuma, de tévedtek. Már a nyitó, címadó szám is egy elég bizarr darab, az meg főleg, hogy ez hivatott kislemezdalként beharangozni az új albumot. Más kérdés, hogy a duó nem árul zsákbamacskát: ilyen az egész lemez, vagyis az előző lemez kísérletező alaphangulata megmaradt. Kicsit széteső, eklektikus és persze bluesos, és míg egyszerre játékos, ugyanakkor igen mély érzelmi töltettel is bírnak a dalok (ne felejtsük, Jack meg is házasodott az elmúlt két évben). A lemez az együttestől megszokottakhoz képest meglepően hosszú (48 perc), és tartalmaz néhány olyan számot ugyan, amit az ember túl sokszor nem biztos, hogy végig fog hallgatni, de ezekért bőségesen kárpótolnak az olyan hibátlan dalok, mint a You Don't Know What Love Is (You Just Do As You're Told), az I'm Slowly Turning Into You vagy az A Martyr For My Love For You. Utóbbi ismét egy szívmelengető ballada abból a fajtából, amit a White Stripes nagyon tud, és amilyen nagyon hiányzott például az előző lemezről. A lemez minden zavaró hatása ellenére a remekművekben eddig nem túl erős 2007-es év egyik emlékezetes darabja.

Kiknek ajánlható: A korai és az újabb White Stripes lemezek kedvelői egyaránt találhatnak maguknak jó dolgokat a lemezen.

Olyan, mint: Korunk egyik leginvenciózusabb gitárosa és dalszerzője ezúttal a Led Zeppelin stílusában nyúl a blues örökségéhez.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK