Queens Of The White Strokes - Tíz érv a mai rockzene mellett

2007.07.27. 18:26

2001 - The Strokes

A Strokes kapcsán sokáig csak a hype, a médiafelhajtás és a marketing voltak a kulcsszavak "az igazi" rockrajongók körében, pedig visszatekintve egyértelmű, ez a New York-i ötös megérdemelten került a magazinok címoldalaira. Amikor a rocksajtó új megmentőket keresett az ezredforduló idején, hamar kiderült, hogy mondjuk a Queens Of The Stone Age-et relatív népszerűsége ellenére nem lehet igazi közönségkedvencként eladni, ahhoz túl nyers volt, a banda image-e pedig nem volt alkalmas a tömegek meghódítására.

És bár egy viszonylag új műfaj, a nu-metal kitermelte a maga friss világsztárjait a Limp Bizkit, majd a Linkin Park személyében, esetükben nem lehetett elfelejteni, hogy igencsak behatárolható réteg volt a célcsoportjuk, melyet zömmel a baseballsapkás, rövidnadrágos tizenévesek alkottak. Hiányzott viszont mind a brit, mind pedig az amerikai piacról az új, friss hang, amely ráadásul nemcsak rétegműfajokon belül hódíthat.

Más volt a helyzet a Strokes-szal, amely olyan volt, mintha egy producer válogatta ki volna őket egy "indie boy band" castingján, ráadásul slágeres, könnyed, kimondottan táncolható zenéje eséllyel pályázhatott más stílusok kedvelőinél is. 2001-ben először a brit sajtó harapott rá a zenekarra, és nyomukban egy sor, addig undergroundnak számító tehetséges zenekar került hirtelen a felszínre. A faltörő kos szerepe viszont maradt a Strokes-é, amely első lemezével (Is This It?) villámgyorsan meghódította a listákat, de akkor még nem lehetett tudni, pünkösdi királyság az övék, vagy tényleg egy sokra hivatott rockzenekar született.

A választ a kérdésre eddig két újabb album adta meg - mindkettő a Top 5-ben kezdett Amerikában és Angliában egyaránt, sőt, utóbbi országban a tavalyi First Impressions Of Earth vezette is a listát. Bár a Strokes végül nem lett "akkora" sztár, mint amekkora a kezdeti hype alapján lehetett volna, ez egyáltalán nem is baj. "Csak" generációja egyik legjobb rockzenekara, karakteres hangzással és frontemberrel (Julian Casablancas), és amelynek a felhajtás elülésével már nincs más dolga, csak jó dalokat írni, néhány évente végigturnézni a világot, és minden egyes újonnan befutott gitárzenekar láttán megjegyezni, hogy "drága barátaink, ha mi annak idején nem írjuk meg a Last Nite-ot, akkor talán ti most még mindig harminc ember előtt játszanátok egy pincében".

KAPCSOLÓDÓ CIKK