A felkelő nap országa - de nem mindenkinek

A világ második legnagyobb lemezpiaca Japáné, és nem véletlenül próbálkozik sok külföldi előadó is azzal, hogy karriert csináljon ott. Ennek ellenére keveseknek adatik meg az igazi nagy siker, hiszen a japánok általában maradnak saját kedvenceiknél. Ez még akkor is igaz, ha van egy széles, mindenre nyitott réteg is a közönségben. Bemutatjuk röviden a japán popipart, különös tekintettel a nyugati befolyásra.

Miközben a világon mindenütt a zeneipar haláláról beszélnek, a japánok nem vesznek tudomást a vészharangról, és egyedülálló módon egyre több és több hanghordozót vásárolnak. (Köszönhetően főként a mobiltelefonokra letöltött daloknak, hiszen ott a fiatalok leginkább már a mobiljukról hallgatnak zenét.)

Ugyancsak új hír, hogy a Japánban eladott lemezek között nőtt a külföldi előadók hanghordozóinak aránya, ami cseppet sem lényegtelen, hiszen a japán lemezpiac a második legnagyobb a világon az amerikai után - tavaly a világon eladott lemezek mintegy 15 százaléka az ázsiai szigetországban kelt el. Nem csoda, hogy egyre többen célozzák meg Japánt a nyugati előadók közül - legutóbb éppen a brit független kiadók kezdtek tárgyalásokat arról, hogyan lehetne még szorosabbra fűzni kapcsolatukat a japán lemeziparral.

Mindkét fejlemény már önmagában is indokolná, hogy kicsit közelebbről vegyük szemügyre a japán zenei életet, de amúgy sem érdektelen, hogyan is működik ez az egzotikusnak tűnő, hatalmas piac, melyet nyugatabbra sokan gondolnak az ígéret földjének (néha nem is alaptalanul), de azért korántsem az a kiapadhatatlan kincsesbánya.

Ha valami jó közhelyet akarnánk keresni a japánokról, akkor az, hogy "lekoppintanak mindent, és megcsinálják kicsiben", megtalálható a méltán népszerű Közhelyszótárban is. Ezt a sablont rá lehet húzni a zeneiparra is, és nem is lenne nagy melléfogás. A japánok saját, nyugati mintára kiépített szórakoztatóipara ugyanis szinte a semmiből nőtt ki pár évtized alatt, hiszen a második világháború végéig a szigorúan hagyományőrző és militarista birodalmi vezetés tiltotta a nyugati zenét, mely így a jazzt, countryt és swinget hallgató amerikai katonák révén érkezett meg Japánba.

Az ötvenes években már komoly könnyűzenei élet alakult ki (ekkor terjedt el igazán a sajátosan japán könnyűzenei stílus, a nyugati hatást tradicionális japán zenei elemekkel ötvöző kayokyoku), és hamar betört a rock & roll is, melynek aztán gyorsan megtalálták a népszerűsítése módját: a japán nyelvre lefordított angol nyelvű slágereket helyi előadók énekelték el, és egyesek szerint ez a jelenség is szerepet játszott később a karaoke elterjedésében az országban. És míg a hatvanas-hetvenes években a nyugati előadók még könnyedén tarolhattak Japánban, a szigetországnak ezzel párhuzamosan kialakult a szórakoztatóipara, melyet (mint minden más, fontos nyugati vívmányt) rendkívül ügyesen emelt át a saját kultúrájába úgy, hogy teljesen függetleníteni lehetett az angolszász dominanciájú popmezőnytől.

A hetvenes évek elejétől kezdve már az eladott lemezek döntő többsége japán előadóktól származik, és - a legevidensebb világnagyságokat leszámítva - az igazi nagy sztárok már mind a J-popnak keresztelt hazai mezőnyt képviselő énekesek, együttesek. Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna rengeteg nyugati előadó, aki kisebb-nagyobb kultuszt kiépítve magának szert tett bizonyos fokú népszerűségre, de amikor arról hallunk, hogy kevésbé jelentős nyugati együttesek "nagy sztárok" Japánban, akkor azért ne gondoljuk, hogy az átlagembernek bármit is mond a nevük Tokióban. Sőt, még az igazi világsztárok közül is vannak, akikről a legtöbb japán tudomást sem hajlandó venni.