Veszélyességi pótlékot a lemezszerződés mellé

Sajnos nem lehet tudni, mennyi pénzt és energiát ölt egy brit kutatócsoport abba, hogy kiderítse, a rocksztárok általában korábban halnak meg, mint az átlagember. Mindenesetre a tanulmánnyal mindenütt foglalkozott a világsajtó, engedelmesen leközölve a tanulmány "tudományos felfedezéseit", és csak inkább fórumokon és blogokban lehetett olvasni, hogy azért voltak olyanok is, akik feltették az örök kérdést: szükséges ez? Mi is közéjük tartozunk.

A rock & roll és az önpusztítás tulajdonképpen kezdettől fogva kéz a kézben járnak.

Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a műfaj emblematikus egyéniségei közül sokan az életútjuknak köszönhetően kerültek be a legendáriumba. Vajon mekkora kultusza lenne most Janis Joplinnak, ha most becsületben megőszült 64 éves rockveterán lenne? Hozzá hasonlóan Jim Morrison vagy Jimi Hendrix súlyát is megnövelte, hogy a rock & roll hősi halottai között tartják nyilván őket. És hát Elvis mindenféleképpen a Király, de rejtélyes halála még három évtizeddel később is sokakat foglalkoztat, majdnem annyira, mint Presley régi slágerei. Talán Elvisnek köszönhető, talán a fentebb említett triónak, de már jó harminc éve klisészámba megy, hogy a rocksztárok bizony élik az életet, méghozzá elég intenzíven, és ebbe gondoljon bele mindenki, amit akar.

Ma viszont már a rock & roll önpusztító jellege sem az igazi. Legalábbis erről tanúskodik az a brit tanulmány, melyet a liverpooli John Moores egyetem kutatócsoportja készített, és amely komoly sajtóvisszhangot kapott a napokban. A Mark Bellis vezette tudóscsoport elsősorban a legsikeresebb popzenei előadók halálozási okait és statisztikáit vizsgálta, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy egy rocksztárnak két és félszer nagyobb az esélye a korai halálra, mint egy átlag európainak vagy amerikainak. Elsősorban sikerük első öt évében vannak kitéve különösen nagy veszélynek, de az amerikai rocksztárok még 25 évvel később is jóval könnyebben halnak, mint az átlagember.

Ezekben az adatokban végül is sok meglepő nincsen, mint abban a mondatban sem, miszerint "a zeneiparban olyan tényezők, mint a stressz, a népszerűség múlandósága, az olyan környezet, amelyben könnyen lehet hozzájutni alkoholhoz és droghoz, mind hozzájárulhatnak az önpusztító életmódhoz".

Bellis egyébként a tanulmány fő céljának azt jelölte meg, hogy felhívja a figyelmet a "sex & drugs & rock & roll" életforma veszélyeire, és hogy bemutassa a szélesebb közvélemény számára az iparág veszélyeit.

Az pedig, hogy a tanulmány ilyen széles nyilvánosságot kapott pont most, egyáltalán nem véletlen, hiszen a szigetország az utóbbi hetekben egy emberként aggódott Amy Winehouse állapota miatt, és évek óta sokan kísérik figyelemmel Pete Doherty kálváriáját is.

Kurt Cobain

Mindezek ellenére van egy igen beszédes adat a tanulmányban, amely szerint 1980 óta nagymértékben csökkent a rocksztárok halandósági esélye. A csoport által vizsgált, 1980 előtt befutott előadók közül kétszer annyian haltak meg karrierjük első öt évében, mint az utóbbi negyedszázad sztárjai közül.

Éppen ezért merül fel a kérdés, hogy vajon tényleg létező problémát jelentenek-e 2007-ben is a rock & roll életforma kétségtelen veszélyei. Igen, Doherty és Winehouse nagy publicitást kapott esetei ugyan ezt támaszthatnák alá, de ha megnézzük, hogy valójában hányan haltak meg idejekorán az utóbbi tizenöt év rock ikonjai közül, akkor az egy szem Kurt Cobainen kívül nem találnánk senki mást.

Illetve de, ott van a rapperek közül Tupac Shakur és Notorious B.I.G., akikkel azonban nem a drogozás vagy az alkohol végzett, hanem a csak a mainstream hiphopra jellemző kapcsolat a bűnözéssel, mely életforma azonban korántsem azonosítható a popműfaj egészével.