Philip Marlowe Magyarországon II.: Költők - Márló utolsó kalandja

2007.09.16. 15:12

Hercule Poirot, Miss Marple, Sherlock Holmes, Philip Marlowe - az irodalom kulcsfigurái ők, és bár egyelőre krimi-hősök nem szerepelnek az iskolai tanmenetben, a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest Transzfer nevet viselő irodalmi fesztiváljának idén mégis ők lesznek a főszereplői. A bűn és rejtély körében mozgó ötnapos programsorozathoz kapcsolódik egy novellapályázat is: a történetek beküldőinek Chandler örök figuráját, Humphrey Bogart arcvonásait viselő Philip Marlowe-t kellett Magyarországra idézniük. Az [origo] olvasói most láthatják az eredményt, egybegyűjtöttük a legjobb irományokat, itt következik az egyik. Philip Marlowe Magyarországon és az [origo] hasábjain.

- Találja meg a férjem gyilkosát! - búgta a nő a telefonba. Nagy példaképem unottan nyugtázná, esetleg agyoncigarettázott, szőke vadgalambhanghoz hasonlítaná ezt a búgást, de nekem megremegett a lábam tőle. Ezernyi dologban nem érek fel a mesterem bokájáig sem, egy az ezerből a szőke búgások férfias kezelése. A whiskyt is utálom, ez már kettő. A bankszámlámat viszont nem cserélném el a mesterével.

Bár az utóbbi időkben a bankszámlámra sem lehetek büszke. Hogy hetekig ne kapjon új megbízást egy magánnyomozó, ez sajnálatos, de megszokott és érthető. De hogy kocsmákban, elhagyott utcákon, postahivatalban, jártában-keltében, langyos hétköznapjain ne botoljon friss, gőzölgő hullába, pisztollyal hadonászó, ökölbe szorult fejű nagyfiúba, vagy hogy ajtók mögött álltában ne legyen zsarolás, megvesztegetés, életveszélyes fenyegetés akaratlan fültanúja, nos, ez a detektívtörténetek szerelmesei számára hihetetlennek tűnhet. Mégis, ez a szomorú valóság. Egy kezemen meg tudom számolni, működésem alatt hányszor kellett megtorpannom belépvén egy szobába azzal, hogy "Hoppá, egy hulla!". Egy ujjamon is meg tudnám. A búgó nő telefonja úgy jött most tehát, mint egy falat kenyér.

- Segítsen, Smárló úr, kérem!

Ez egy keserű falat lett. Máris gyűlöltem a nőt, a Smárló miatt. Nála jobban csak azt a marketingest utáltam a tévénél, aki ezt a nevet kitalálta. Márai Fülöpnek hívnak, de mióta bizonyos népszerűségre tettem szert a MegaCrime showműsorban, előbb Márló Fülöpként kezdtek emlegetni, majd jött a kreatív szakember nagy, kacsintós ötlete: S. Márló Fülöp. Hogy én amellett, hogy okos és ügyes nyomozó vagyok, egy csókos legény is volnék, afféle szex-szimbólum. A tévécsatornának állítólag milliókat hozott ez az S-betű. Szégyellem, de nekem is.

Rengeteg kérdésem volt. Mikor halt meg a férje? Hogyan? Miért gondolja, hogy gyilkosság történt? Kivel beszélek egyáltalán?

A nő Nagy Saroltaként mutatkozott be, de nem árult el többet a telefonban. Egy belvárosi kávéházba hívott, beszéljük meg a részleteket személyesen.

- Honnan fogom megismerni?

- Én leszek ott a legjobb nő - búgta.

***

Tényleg ő volt. Tíz évvel korábban még akkor is ő lett volna, ha nem kong a kávéház az ürességtől. Nem szeretnék igazságtalan lenni, tényleg szép volt, egy, csak alig észrevehetően túlkoros Barbie-baba. Szőke haj, tűzpiros kosztüm és színben hozzá illő körmök. A lábak és keblek mérete, formája és állaga kifogástalan, számuk kettő, épp ahogy szeretem. Ezt talán híres példaképem mondta volna így, de nekem is nagy önbizalmat adott, hogy én vagyok itt a legjobb nyomozó. A démoni nő és a zseniális nyomozó, igen kedvemre volt ez a szereposztás.

- Whiskyt rendeltem magának, Smárló úr.

- Annyi baj legyen - feleltem, mert nem akartam a kapcsolatunkat rögtön ellenkezéssel kezdeni. - Majd megissza.

Nevetett, üres és őszintétlen nevetéssel, amely nem jelentette azt, hogy ellenállhatatlannak tartja a humoromat, csak annyit, hogy egyelőre még nem döntötte el, szeretni vagy gyűlölni fog-e. Nem képzeltem, hogy ismerne más lehetőségeket is.

- Hallgatom, asszonyom.

- Szólítson csak Saroltának. Ha nem bánja.

- Ellenkezőleg. Maga pedig engem Fülöpnek. Sőt, magának legyen csak Fül.

Megütközve nézett rám, nem tudta, komolyan vehet-e. Találd ki, babám, nem segítek.

- Hallgatom, Sarolta.

Éreztem, hogy eljött a pillanat, amikor keresztbe fogja tenni a lábait és cigarettára gyújt. Mégis lenyűgözött mindkét mozdulat, amikor tényleg így is történt. A nők ismerete nem mentesít a következmények alól. Mondaná a mester.

- Három évvel ezelőtt halt meg a férjem. Ő volt a legismertebb...

- Hé, álljunk meg egy pillanatra! Három éve meggyilkolták a férjét, és ön most fordul magánnyomozóhoz? Ilyen reflexekkel ne vezessen autót!

Bizonyos természeti törvények szerint ilyenkor két dolog következhet. Az egyik, hogy a szőke démon felkapja a kistáskáját és sértetten elviharzik, én pedig újból megfogadom, hogy szőke démonokkal nem viccelődünk. A másik, hogy a démon nagy, csillogó szemekkel felnéz, majd folytatja, mintha mi sem történt volna. Most egy harmadik lehetőség következett be. Szép, lassú kortyokban megitta a whiskymet, majd így szólt.

- A türelem erényét, Fül, érdemes gyakorolnunk minennapjainkban is, de különösen hasznos egy új kapcsolat kezdetekor, amíg nem tudjuk, hogy a másik mozdulatait, tetteit, szavait mennyiben értékelhetjük az ő jellemvonásairól szóló üzenetnek, és mennyiben a saját előítéleteink igazolásának. Beszélhetnék még hosszasan, Fül, a tapintatról, odafigyelésről, de ez magát, szakemberként, biztos untatná. És csukja be a száját, Fül, ez így nagyon előnytelen.

Vissza kellett vonjak mindent, amit a nők és a természeti törvények ismeretéről valaha is gondoltam.

- Bocsásson meg, igaza van. Csupa fül vagyok. Azazhogy hallgatom.

- Köszönöm. Három évvel ezelőtt halt meg a férjem, talán említettem már - mondta mosolyogva. Rögtön gyakoroltam is a türelem erényét, még csak annyit sem mondtam, hogy cseszd meg a férjedet. Hűvösen bólintottam ehelyett.

- Ő volt a legismertebb magyar költő akkoriban - folytatta, majd mondott egy nevet. Tényleg nagy költő lehetett, mert még nekem is derengett a név. Költőfejedelemként tekintett rá az ország, mint megtudtam a nőtől. Otthon érte a halál, szívinfarktust állapítottak meg. Gyilkosságra nem gyanakodott senki, egészen addig, amíg egy évre rá az egyik irodalmi lapban meg nem jelent egy novella.

- Tessék, olvassa el - vett elő egy újságot a nő. - Figyelmesen, türelmesen. Hozok addig még egy italt. Tényleg nem iszik?

***

Utókor

... s akkor már nem értem az újak verseit,
nem társ leszek többé, hanem a Nagy Öreg,
Félrenéztek, Ifjak, vagy megmosolyogtok?
Akkor kell igazán, hogy szeressetek!

A felügyelő részvétét fejezte ki, és biztosított bennünket arról, hogy csak a legszükségesebb kérdéseket teszi fel, igyekszik rövid és szakszerű lenni, mert - mint mondta - az a fontosabb, hogy a nekrológ, amit szerkesztünk, szép legyen és méltó ahhoz, aki most itthagyott bennünket, és akinek mi, négyen, a legszűkebb belső, baráti köréhez tartoztunk, akit mi a legjobban tiszteltünk és szerettünk. Finoman és tapintatosan beszélt, mint aki maga is mélyen megrendült a minket ért csapástól, és őszinteségében nem is kételkedtünk, tudtuk, hogy a fájdalom nemcsak a miénk, hanem az egész nemzeté, vagy ahogy a beszédben mi is megfogalmaztuk, annál sokkal súlyosabb, magát az anyanyelvet érte történetének egyik legnagyobb vesztesége a mester halálával. Bólintottunk, megköszönve részvétét és a munkánknak szóló figyelmességet, de jeleztük, hogy a gyászbeszéddel éppen elkészültünk, és ha nem is szívesen, de készséggel állunk rendelkezésére, megértjük, hogy a mester gyilkosát mihamarabb utol szeretné érni. A felügyelő elismerően nyugtázta készségességünket és azt is figyelemreméltónak és példamutatónak találta, hogy a beszédet ilyen kevéssel a haláleset bejelentése után már meg is írtuk, véleménye szerint ebben a költőfejedelemmel való kapcsolatunk erőssége és bensőséges volta nyilvánul meg. Ezt mi mosolyogtatónak tartottuk, de nem szóltunk. Honnan tudjuk egyébként - fordult egyikünkhöz -, hogy gyilkosság történt. Mi voltunk az elsők - felelte társunk -, akiket az özvegy értesített. Nemcsak maga a mester, hanem az egész családja barátként tekint és tekintett mindig is ránk. A haláleset órákkal a hivatalos bejelentés előtt a tudomásunkra jutott. A felügyelő elnézést kért, ezt maga is kitalálhatta volna.

Tudunk-e valakiről, akinek érdekében állhatott a költő halála? Nem, nem hisszük, hogy lett volna ilyen. Többeket ismerünk ugyan, akikre jellemző lehet, sőt, akik esetében akár indokolt is lehet a szakmai féltékenység, harag, bosszúvágy. Igen, bosszúvágy, az öreg sokakat megbántott tetteiben is, írásaiban is, különösen régebben, pályája csúcsán. Készülő, vagy tán már el is készült kötetéről, bár nagyon keveset tudni, annyi sejthető, hogy legjobbnak tartott kortársaink közül többeket fog nevetségessé tenni, szakmailag és erkölcsileg megsemmisíteni. Csinos és fiatal felesége is könnyen lehetett titkos drámák hősnője. Tudnánk-e neveket is mondani. Ezt a jó ízlésre és tapintatra hivatkozva először elhárítottuk, de miután a felügyelő közölte, hogy ezt a kérdést másoknak is fel fogja tenni, valamint biztosított bennünket teljes diszkréciójáról, beláttuk, hogy kötelességünk válaszolni, és igyekeztünk adatokkal segíteni a munkáját.

Elnézést kér, és ezt tekinthetjük pusztán formaságnak, de meg kell kérdeznie, hol és mivel töltöttük az elmúlt éjszakát. Elmondtuk, hogy együtt dolgoztunk közös kötetünkön az egyikünk lakásán, terveink szerint az utolsó szerkesztői munkákat végeztük volna, de valami miatt nem haladtunk úgy, ahogy szerettük volna, van ilyen, így inkább átsétáltunk az Akácosba, ahol hajnali háromkor ért minket az özvegy telefonja. Azóta a gyászbeszéden dolgoztunk, szintén közösen, záróráig az Akácosban, majd itt.

Egyelőre ennyit akart tudni, majd jelentkezik még, és lehet, hogy egyenként is beszélni szeretne velünk - mondta a felügyelő, és indulni készült. Azaz, ha megengedjük, egy szakmai jellegű kérdése mégiscsak volna még, bár nem szeretne feltartani bennünket, és kicsit szégyelli is szóba hozni. Bátorítottuk. Arról van szó, kezdte szabadkozva, hogy fiatalkorában ő maga is írt verseket. Elnézően mosolyogtunk, ki ne írt volna? De hogy ő komolyan is gondolta, sokat és elmélyülten foglalkozott a költészet elméletével is, a mester volt a példaképe. Melyikünknek ne ő lett volna? Kívülről tudta a mester korai életművét, egyes verseire még ma is emlékszik. Később aztán pályája másfelé kanyarodott, de a mester későbbi munkásságát valamelyest követte így is, és éppen ezzel kapcsolatos a kérdése is. Tessék, hallgatjuk. Nem úgy látjuk-e, hogy az utolsó kötete, a Bálnám szamara már, hogy is mondja csak, kevésbé erős, mint a korábbi munkái. Tudja, hogy nagyon bizonytalan és elmosódott a határ bölcsesség és közhelyek, képek és képzavarok, szépség és giccs között, és - itt szemlátomást zavarban volt - nem is tudja, honnan veszi a bátorságot az ítélethez, de mintha a mester itt már sokszor a határ túlsó oldalára került volna.

Hallgattunk. Bocsássanak meg, ha tévedek - folytatta a felügyelő -, nem is hoztam volna szóba, ha nem mutat ma hajnalban az özvegy néhány lapot a készülő kötetből. Mit látott? - kaptuk fel a fejünket, a mester új kötete előttünk is titok volt, egy-két szilánkot ismertünk csak egyik társunk jóvoltából, aki közülünk a mester feleségével, mostanra özvegyével, a legjobb kapcsolatban volt. - Magam sem tudom, nem vagyok biztos benne, hogy jól gondolom, éppen ezért kértem az önök tanácsát. De? - türelmetlenkedtünk. De mintha az, amit láttam, nem költészet lett volna. Üres stílusbravúrokat láttam, szóvicceket, kecskerímeket, homályos, érthetetlen tartalmat, lapos bölcsességet. Nyilván tévedek. Nyilván csak felületes a benyomásom, sokszor el kell majd olvasnom az új kötetet, de amit olvastam, az egy süllyedő lélek kétségbeesett kapaszkodása a szépségbe, vagy inkább már csak a formába. Maga valóban költő - nevettünk.

Nehéz dolog ez - mondtuk -, és nem is állítjuk, hogy elfogulatlanul meg tudjuk ítélni a mester újabb műveit. De tény, hogy olykor mi is bizonytalanok vagyunk, és azt is tudjuk, hogy neki magának is voltak kétségei. Magával és velünk kapcsolatban is. Ezt hogy értjük? Fájó most erről beszélnünk, talán majd máskor, később. Nem is aludtunk az éjjel, fáradtak vagyunk.

A felügyelő nem erőltette a választ, magunkban hálásak voltunk ezért. Reggel óta motoszkál bennem egy korai verse - mondta hosszú hallgatás után -, biztos vagyok benne, hogy ismerik. Az Utókor. Természetesen ismertük. Több mint ötven éve írta - mondtuk -, és nem tartozik a jobb versei közé. A témája is közhelyes, a megformálás sem különleges. És mégis - mondta a felügyelő -, valami miatt nem megy ki a fejemből. A hangulata miatt, a szavakra már alig emlékszem. Van valami az utolsó versszakában, ami... Segítenének felidézni?

Ehhez nem volt kedvünk. Kezdtünk volna szabódni, kifogásokat keresni, amikor egyik társunk, aki talán a leggyorsabban értette meg, hogy nincs más választásunk, hogy ezen már semmi nem múlik, belekezdett.

"S akkor már nem értem az újak verseit" - mondta.

Valamelyikünk folytatta. "Nem társ leszek többé, hanem a nagy öreg."

Szünet, majd elhangzott a harmadik sor is. "Félrenéztek, ifjak, vagy megmosolyogtok?"

Én következtem, az utolsó sorral. Akkor kell, kezdtem nagy sokára, de a hangok megakadtak. Kezdtem megint. "Akkor kell igazán, hogy segítsetek."

Nem pontos - mondta a felügyelő, keze a kilincsen. - Nem segítsetek, hanem szeressetek, emlékszem már. Köszönöm, mindenesetre. Költőnek neveztek az előbb, ezt most köszönöm, de ha kilépek ezen az ajtón, el fogom felejteni, önök is ezt tegyék. Hamarosan megjelenik az új kötet, meglátjuk, tényleg olyan lesz-e, mint féljük. Ha nem, isten irgalmazzon mindannyiunknak!

***

- Szép történet - mondtam, mikor befejeztem az olvasást. - Nem értek hozzá, jó novella ez?

Vállat vont.

- Ezt nem tudom kívülállóként megítélni - mondta.

- Úgy érti, mint irodalmon kívül álló, vagy mint aki maga is érintett a történetben?

- Ez két jó értelmezés.

- És mennyi igaz a sztoriból?

- Éppen ezt szeretném, ha kiderítené.

- Ki a szerző?

- Ez is része a feladványnak.

- Fog majd használható válaszokat is adni nekem?

- Attól függ, mit kérdez - felelte, majd ismét rágyújtott. - Ha azt kérdi, ki a gyilkos, nem tudom. Ha azt, ki ez a négy ember, azt elmondhatom.

Mondott négy nevet, állítólag ma is alkotó, jelentős kortárs költők. Egyikről sem hallottam, mint ahogy jelentős kortárs táncosokat vagy labdarúgókat sem tudnék sorolni. Jelentős kortárs kasszafúrókat viszont hosszasan.

Végigmentünk még egyszer a történeten. Szinte semmi nem felelt meg a valóságnak. Nem volt nyomozás, nem volt felügyelő, nem volt igaz a baljós utolsó kötet, sőt, a Bálnám szamara kötet sem létezik, és nincs Utókor című vers sem. Nem szerkesztettek gyászbeszédet a költőtársak, a temetés szűk, családi körben zajlott.

- Csinos és fiatal felesége is könnyen lehetett titkos drámák hősnője - olvastam. - Ehhez mit szól?

- Erre nem kívánok válaszolni.

- Rendben. Kit kérdezzek meg erről?

Nem válaszolt, az italát kortyolgatta.

- Mondhatná ilyenkor, hogy szép időnk van. Persze az is ugyanolyan közhelyes lenne, mint nem kívánni válaszolni. Tudja mit, kezdjen el verset szavalni, ha olyat kérdezek, amihez semmi közöm.

Nem felelt. Szép mosolyának tudatában szépen mosolygott. Nagyon könnyen el tudtam őt képzelni titkos drámák hősnőjeként ezzel a szép mosollyal. És magamat is szívesen odaképzeltem a titkos drámák hősének. Na, dolgozzunk inkább.

- Az írás gyilkosságról beszél - mondtam. - Nem vagyok biztos benne, hogy jól értem az indítékot. Egyrészt félnek a költők az új kötettől, amely talán őket is be fogja sározni. Másrészt viszont lehet, hogy az új kötet olyan pocsék lesz, hogy az méltatlan a mesterhez, és ők annyira szeretik az öreget, hogy inkább megölik pályája csúcsán, mint hogy megérje ezt a szégyent. Itt van ráadásul a felügyelő, aki szintén titkos költő, mindezt egy pillanat alatt átlátja, szemet huny a kegyes halál felett és csak bízni tud benne, hogy helyesen cselekszenek. Jól értettem?

- Bravó, felügyelő, bravó! Első olvasásra nagyon jó.

- Nem felügyelő, magánhekus. Felügyelők csak a másodosztályú detektívregényekben léteznek.

- Ezek szerint magának nem tetszett a novella.

- Nem életszerű. Az emberek nem így működnek.

- Meséljen, Fül, hogy működnek az emberek? - kérdezte. A búgás fokozódott, ha ez egyáltalán lehetséges. Mintha a nő torkában fészkelő szőke vadgalamb most ráadásul Karády Katalint is maga mellé ültette volna. Arra gondoltam, hogy ilyen nők is csak a detektívregényekben élnek, és hátradőltem, mielőtt még, ahogy az várható volt, a nő megérintette volna a kezem. Nagy példaképem ezt is máshogy csinálta volna, de hát nagy példaképem is csak a detektívregényekben létezik.

- Az még rendben van, hogy dugjuk a főnökünk feleségét. Előfordul, nem tétel a mai világban - mondtam. Vártam, hogy méltatlankodni kezd, de el sem pirult. - Még csak titkos drámának sem nevezném. De hogy tiszta szeretetből megöljük? Ráadásul négyen együtt?

- Az írók különös, érzékeny emberek. A szeretet és a félelem is jelen van a történetben, ahogy azt maga is helyesen látta. Ki tudja, mit tesz egy érzékeny ember egy ilyen helyzetben?

- Ne vicceljen! Hogy kell ezt elképzelni? Fiúk, figyeljetek csak, szegény öreg nem olyan már, mint régen, szeretjük ugyan nagyon, de tisztesség ne essék szólván, igazából már tök ciki az irodalomra nézve, magából is hülyét csinál, meg kicsit már belőlünk is. Nincs valami jó ötletetek?

- Nem tudom, hogy történt. Én könnyen el tudom hinni, hogy akár úgy is lehetett, ahogy olvastuk.

- Látja, ez a leghihetetlenebb az egészben. Tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg így történt. Akkor fogom magam, megírom és közzéteszem. Ez hihető maga szerint?

- Látszik, hogy maga nem látott még írót közelről. Perverz magamutogató mindegyik. Bármiről írnak, magukról írnak. És nincs is nagyobb élvezet számukra, mint kitárni a világnak pucér lelküket. Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban. A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

- Most hazudik vagy idéz? Petőfi?

- Jéghideg. Babits. Úgy képzelem, hogy ha egy költő gyilkol, előbb-utóbb megírja. Nem tudja nem megírni. Egy ekkora témát nem hagy veszni. Lehet, hogy nem fogunk majd ráismerni az eredeti élményre, de valahogy egyszer csak kijön belőle. Szakmai ártalom. Hihető?

- Marhaság.

- Mondja maga, a tévésztár. Amikor a kamerákba néz, az milyen érzés? Kellemes, csiklandós dolog mutogatni magát, nem?

- Én ezt pénzért csinálom, nem élvezetből. És nagyon szégyellem magam miatta.

- El fog múlni, higgye el. Fogunk mi még ámulni a maga kis bűnein a tévék előtt.

Láthatóan jobban élvezte a beszélgetést, mint én. Az ő terepén mozogtunk. Igyekeztem visszatérni a sajátomra.

- Az én kis bűnöm most az, hogy nem hiszek magának. Nem hiszem például, hogy megjelenik egy novella, de nem ismerjük a szerzőt. A lap szerkesztőségében tudniuk kellett, ki írta.

- Megoldható, hogy csak egyvalaki tudja. Az pedig nem fogja elárulni. Ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, mindenki tartozik egy szívességgel mindenkinek. De próbálja meg, derítse ki.

- Ha hivatalos nyomozás indul, nem maradhat titokban a szerző. De maga nem tesz feljelentést, nem akar hivatalos nyomozást. Miért nem?

Ezen kicsit elgondolkozott.

- Hálót fon az est, a nagy, barna pók. Nem mozdulnak a tiszai hajók.

- Oké, kérdezek mást. Volt-e valami visszhangja az írásnak? A kedves, kicsi szakmán belül mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy kikről is van itt szó, és hogy itt valaki gyilkossággal vádol valakit.

- Igaza van. És mégsem történt semmi. Talán nem vették komolyan, senki sem hitte el, hogy igaz, ami le van írva.

- Mint ahogy nem is igaz. Nem igaz a nyomozás, a vers, a kötetek, miért pont a gyilkosság lenne az? Lehet, hogy egyszerűen rossz az írás, senkit sem érdekelt. Vagy el sem olvasták. Ha elolvasták, nem értették.

- Igen, ez is lehet - mondta. Elnyomta a cigarettáját, és már gyújtott is a következőre. - Nem volt visszhang, és én sem tettem semmit. Én sem hittem el, hogy gyilkosság történt volna. Otthon halt meg a férjem, a második infarktusa vitte el. Lehetett volna pereskedni, de minek? Aztán, pont egy évre rá, férjem halálának második évfordulóján megjelent egy újabb írás.

- Nocsak. A gyilkos visszatér. Talán ő is nagyobb visszhangra számított?

- Tessék. Olvassa. Jó mulatást.

***

Egy fejedelem halálára

- Szart a mákra? Hogyhogy szart a mákra? Egy hattyúdalban? - hüledezett József Attila. József Attila igazi neve nem József Attila volt, nevezzük mégis így a költőt, hisz szép, komoly, nagy feje, dús bajsza és okosan csillogó szemei voltak neki is, valamint hajlama, hogy ihlettelen óráiban dinnyével a hóna alatt a Dunához siessen.

- Megígértétek, hogy nem szóltok közbe - sértődött meg Petőfi Sándor. Most még jelezzük, bár talán már sejthető, neki sem ez volt a valódi neve. Ő is költő volt, lánglelkű, de költészete nem emlékeztetett a hajdanvolt Petőfire, ő szabad, rímtelen verseket írt, eljutott előbb a központozás, majd egy másik korszakában a helyesírás mellőzéséig, és még voltak tervei. - Miért kell belepofázni? Ezért most elölről kezdem. Tessék. A magyarok története kecskehéjban.

Ugor sámán varázsszert főz, zsírt ken csontra, szart a mákra,

jól jöhet a vándorláskor, gondoljunk a szarmatákra.

- Kecskerím? Hogyhogy kecskerím? Egy hattyúdalban? - kapkodta a levegőt József Attila. - Sosem írt a mester korábban kecskerímet!

- Cöcöcö - mondta majdnem Kosztolányi Dezső, cigarettája mögül. Eszébe jutott a mester egy régi verse, a "Mereng a képen Sziveri" kezdetű, aztán egy másik, amelyik róla, Kosztolányiról szólt. Inkább csendben maradt.

- Tessék, abbahagytam - csapta az asztalra a lapokat Petőfi. - Olvassátok el. Nem igaz, hogy nem bírtok nyugton maradni.

- Gyerekek, ne veszekedjetek. Nem lehet így - mondta Berzsenyi Dani. Önmagában is különös, ebben a történetben kiváltképp az: őt valóban így hívták. Törékeny, finom fiatalember volt, törékeny, finom és légies verseket szeretett volna írni, tollát egy alábástromfehér pillangó képzetétől óhajtotta vezettetni, amely ha tejszínhabra száll is le, nyomot azon nem hagy, csak az értő lelkekben. De nem ment. Iszonyodva látta, hogy keze alatt a papírt gigászi, dübörgő hatalmak rianása, ércbuzogányos roppant seregek jambikus áradása önti el. Nomen est omen, röhögték gyakran a társak. - Olvassam talán inkább én? - kérdezte szelíden.

- Nem! - kapta fel gyorsan a lapokat Petőfi Sándor. Mégiscsak ő az, akihez az özvegy ejuttatta az írást. Ez az eljuttatás nagyon fájt mindenkinek. Előző este hunyt el a mester és Petőfi máris büszkén lobogtatja a hattyúdalt, az utolsó művet, ami a temetésen kell hogy elhangozzék, és ami köré a gyászbeszédet szervezni is célszerűnek látszik. Meséltek persze régóta sokmindent Petőfiről és Saroltáról, de az ember remél, hogy csak mesék a mesék. A mester, a Társaság örökös elnöke, a babérkoszorús költőfejedelem, kora, tekintélye és versei mellett Saroltának is köszönhette népszerűségét. Szép dolog a költészet, de egy gyönyörű asszony is szép dolog. Fájó ez a büszke lobogtatás. - Mondom tovább, de nyughassatok addig.

- De egy percet, Sándor! Hogyhogy magyarok története? Hogy jön ez ide? Hogyhogy kecskehéj?

- Attilánk! Szeretném, ha vadalmafa lennél! - intette mostmár csendre Kosztolányi is. - Hallgatunk, Sándor. Olvassad.

- Nézzétek, én sem tudok többet. Én sem olvastam ezt még. - Ez nem volt igaz, nem is hitte el senki, talán csak Berzsenyi. - Végighallgatjátok, aztán majd megbeszéljük.

Kumisz környék, álljunk odébb! Törzsünk legott megvédi a

Don vize, az Ural hegye. Ni, az meg ott Levédia!

József Attila felhorkant. Szólt volna. Aki ismeri őt és szereti, ki is találhatná, mit. De Kosztolányi pillantására megadóan emelte fel kezeit. Kosztolányi Petőfinek is odavillantott a sűrű cigarettafüstön át: tovább.

Tovább fiúk, turul-kölkek, újra üt a kaland-óra,

ázsiai tűzhelyünket váltsuk modern kandallóra.

Ó, kandalló, mélázott el Kosztolányi Dezső. Mennyire szereti ezt a szót maga is. Noha rímelni igen nehéz rá. Vitáztak egyszer a mesterrel a rímekről a Társaság nagytermében, künn hullt a hó, benn gomolygott a pipafüst, pattogtak a szikrák a kandallóban. Nem szerette a mester az erős rímeket. Persze ez régen volt, még a Feszül az érdek, jó pajtásim előtt, hogy a legújabb kötetről ne is essék szó. Ne essék, a többiek nem is tudnak róla. Ő is csak egy-két verset látott belőle tegnap, de az elég volt arra, hogy megkérje a mestert, mutatná meg az egészet, mielőtt nyomdába adja. Hátha lenne néhány apró megjegyzése, talán még hasznosak is. Ezt nemcsak mint barát, hanem mint a Társaság titkára is mondja. Nem szólt erre semmit a mester.

Régebben, a kandallós vita idején, még lehetett beszélni az öreggel. De már sokasodtak a jelek, hogy ha szépen, a pályája csúcsán szeretne leköszönni, akkor talán holnap már késő lesz. Akkor kellett volna beszélni vele. De hoppá, a lánglelkű már versszakokkal arrébb jár.

Kalandozni indul a hős, irt besenyőt, vagdal lombot,
furfangosan hátranyilaz, úgy lő ellent, s vadgalambot.
Fehér lován büszkén virít két vezérünk, Álmos, Árpád.
Emese azt boncolgatja, mit jelent, ha álmod árpás.
Értek közbe Etelközbe, majd cél a Kárpát-medence,
vadat, halat lelt ott a hős, hajában korpát cemende.

Botrány! Teljes romlás! József Attilának az arcára volt írva a kétségbeesés: hogyhogy hajában korpát? Botrány az egész. A mester nyilvánvalóan meggárgyult, nem lehetett ép eszénél, amikor ezt írta. Régóta sejti ő, hogy valami nincs rendben a mesterrel, és ez a sejtelem felemás érzeteket érlelt meg benne. Egyrészt a kötelező tisztelet és hála, valamint a szánalom egymásnak feszülését, erre nem is érdemes több szót vesztegetni. Másrészt viszont a csiklandó gyanút, hogy a nemzet költőjének trónján üresedés várható, és ha körülnéz, nemcsak itt, a szobában, hanem a hazában, hát nemigen lát magánál alkalmasabb jelöltet, aki a művet hittel, alázattal és tehetséggel folytatni tudná. Az álszerénység a gyávák kevélysége.

Ki-kicsapnak külföldre még, jól mulatnak ott a portyán,
"Ments meg, Uram" - így a népek - "vad a hun, mint a toportyán."

Ezt viszont egy szerencsés rímnek találta József Attila. Különös, hogy nem neki jutott eszébe. Petőfi sosem tudott ilyet, igaz, ő nem is akart. Kosztolányi meg mást sem tud, mint rímeket, bár nem ilyen jókat. Berzsenyi? Kit érdekel Berzsenyi, most őszintén? Az ő horáci pillangói. Igen, ezt a vonalat neki, József Attilának kell folytatnia. Már a Feszül az érdekről szóló tanulmányában is célzott a közte és a mester között kimutatható párhuzamokra, érthetetlen, hogy a mester ezen megsértődött. Mesélik, hogy le kellett fektetni az öreget, mikor a tanulmányt elolvasta, és hosszan konyakoztatták, mire megnyugodott. Érdekes lenne tudni, hogyan fogadta az új kritikát, amit tegnap adott át neki a kávéházban, de ezt már sosem tudhatjuk meg. Majd otthon megnézem, mondta az öreg. Nagyon fel volt dúlva valamitől.

Végül aztán Augsburgnál halva látni lehet Bulcsút,
a kalandos életstílnek népünk ekkor lehelt búcsút.
Ki legyen a fejedelem? Jelölteket Taksony sorolt:
Géza fiam? Mihály fiam? Vagy pedig a taknyos Sarolt?

Igyekezett jó Petőfi Sándor, hogy hangja a Saroltnál ne remegjen meg, de megremegett. Körbepillantott, észrevették-e a társak. Észrevették. Nemcsak a remegést, a körbepillantást is. Igazak tehát a mesék Sándorról és Saroltáról, gondolták. Hallani, hogy tegnap már együtt mutatkoztak a városban, a sétányon, a kávéházban. Furcsa világ jön el a mester után. Türelmetlen intés Kosztolányitól, tovább. Petőfi büszkeségtől dagadó kebellel folytatta.

Géza nyert, a Véres Kezű - avagy Vagány Pocak főtörzs -
behódolt vagy elhunyt ekkor minden pogány, vacak törzsfő.
Csak Koppány nem, benne látott István - úgy is mint - Vajk rémet,
fel is négyelte szaporán, mint egy nagy kocka vajkrémet.

Láthatjuk, sőt, lássuk be, aki ilyet ír, az nem méltó a Társaság vezetésére, gondolta Kosztolányi. És már milyen régóta nem, uramisten, milyen régóta!

Régen volt ez. Tompán látom, mintha lógna pléd a képen.
Dereng Istvánról pár eset, álljon itt egy példaképpen:
Vazul s anyja államcsínyt sző, "Tőrrel, mama, trón alá bújj!"
De lebuknak, mert - mint lóláb - kilóg a matróna-lábujj.

Ez József Attilának is tetszett, igen szép teljes rím, és a kép is erős, a mama kikandikáló bütykével. Kosztolányi is kénytelen volt elismerni magában, nem szállt még ki minden szellem a vén trottyból. Mármint amikor ezt írta.

- Ez jó, nem, gyerekek? - kacagott fel Berzsenyi. József Attila és Kosztolányi Dezső lesújtó pillantást vetett rá. Óvodás. Petőfi egy arasszal a szőnyeg felett lebegett, dagadó keblétől észre sem vette, hogy valaki közbeszólt.

Megkötözött kezeivel sután-bután Vazul intett

"Nem hallok jól, ez az István fülembe tán vazelint tett?"

Berzsenyi Dani ismét felnyerített, majd elkapta a társak tekintetét, és elkomolyodott.

István kardját csókolja, s szól: "Hamar meg is állapítom,
leesik a magyar állam, ha már meg is alapítom."

Iszonyat. Ilyeneket nem lenne szabad. Írni sem, kinyomtatni meg végképp. Javasolta Kosztolányi egyszer a mesternek, hogy erősebbre kellene vonni a kontrollt, lehetne rögzíteni az elvárt színvonalat a Társaságban, valami minimumát a minőségnek, ő szívesen el is töprengene a szabályokon. Leesik a magyar állam! Úgy csinál bohócot magából mindenki, ahogy akar, de a Társaságot ne kompromittálja. Mosolygott csak a mester. Töprengj, Dezső, abból nagy baj még sose lett. Aztán másnap reggel Sarolta telefonált, árulná el, mivel zaklatta így fel az urát. Egy percet sem aludtak az éjjel. Hajnalban egy orvos barátjukat is át kellett hívniuk, hogy az öreg szív dobogását csillapítsák.

"Változtassa e szent csókkal a fegyvert keresztté nyálam!"
E Ady-tól elcsent szókkal indult a keresztény állam.

A belső rím is kecske, fülelt fel József Attila. Nem próbálta még, nyilván ő is tudna ilyet. Különös, hogy a mester vénségére kezd el játszani a formákkal. Már a Feszül az érdekben is volt néhány vers, ami nehezen volt illeszthető az életműbe. Elhesegetett akkor egy kellemetlen érzést, ami gyakran kerülgette újabban is, ha a mesterrel beszélt: mintha a mester kinevetné őt. Mintha szelíd mosolya szomorúságot, sőt szánakozást takarna. Megvetést.

Hozzá Újév - vagy Szilveszter? - pápa küldött szent koronát,
megvédve így István többi kínhalálra szánt rokonát.

Szánakozásra és szomorúságra neki van most inkább oka, gondolta József Attila, hallván a mester utolsó versét, és minden szánalom és szomorúság mellett ennek igencsak megörült.

Lassan, ahogy számot emel köbre vagy száll körbe kobra,
ötszáz évvel lemaradva beléptünk a középkorba.

Hosszú csend.

Petőfi körülnézett, lassan aláereszkedett a szavalás emelkedettségéből, összehajtogatta a lapokat, majd leült.

Hallgattak.

Érezték, hogy aki most a csendet megtöri, az súlyos szavakat fog mondani, olyan szavakat, amelyek bekerülnek a magyar irodalom történetébe. Érezték azt is, hogy ez Kosztolányi lesz. Leginkább ő érezte ezt. Ez most történelmi pillanat, legtöbbünknek egy sem adatik az életben ilyen. Nem mindegy, hogy mit és mikor mond a történelem tanúja. Nem szabad el sem sietni, hadd érjen mindenkiben még a varázs. Nem szabad túl sokáig várni sem, elfáradunk a varázsban. Most.

- Angyal szállt el felettünk - mondta ekkor Berzsenyi.

- Barom - mondta ekkor Kosztolányi, majd rátért beszédének voltaképpeni tárgyára, az őket ért veszteségre. Úgymint az irodalom, a szellemi vezetés, a Társaság ügyes-bajos dolgainak irányítása, a példaképek és emberi nagyságok, valamint a szívbéli szeretet terén elszenvedett veszteségekre. Igen szép beszédet rögtönzött, a részleteket nem közöljük, azok megtalálhatók más forrásokban.

- És most a temetésről. A vers, amit hallottunk, a magyarok története kecskehéjban, amit egyébként nagyon szépen olvastál fel, Sándor, köszönjük, méltatlan a mesterhez és a Társasághoz, természetesen nem fog elhangozni a temetésen.

- Sarolta kifejezetten kérte, hogy az utolsó versét...

- Nézd, Sándor, az özvegy nem ért az irodalomhoz. És a mester sem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó. Hattyúdalt másmilyet írt volna.

- Nem kellene mégis, gyerekek, az utolsó kívánságát... - kezdte Berzsenyi is.

- Dániel - mondta Kosztolányi végtelenül szomorúan. - Dániel, ne vitázzunk most ezen. Rengeteg a dolgunk.

És ahogy sorolni kezdte, kiderült, tényleg sok még a teendő. Először is, meg kell írni az igazi hattyúdalt, a korábbi mester stílusában, mondjuk a Gyertyamuzsika közepe tájáról lehetne hangulatot választani hozzá. Attilánk, vállalod? Köszönjük. Aztán a család mellett is ott kell álljon valaki, lelki és mindenféle támaszt nyújtani, Sándor? Aztán a legnehezebb feladat, összefogni most a vezére nélkül maradt Társaságot, képzelhető a fejetlenség. Ezt vállalom én. És van még a gyászbeszéd, Dani, rád gondoltam. Olyasmi lehet, mint amit az imént rögtönöztem, megkapod majd a jegyzeteket. Ha gondolod, felolvasom majd én, és persze átnézzük mind a négyen előtte. Próbáld meg nem időmértékesen. Menni fog?

- Igyekezni fogok, Dezső - Berzsenyi elgondolkozott. - Talán kezdhetném azzal, hogy a költőtársak közül én láttam őt utoljára életében. Pár napja felugrottam hozzá egy verssel ugyanis.

Mindhárman bólogattak. Ez jó gondolat, csináljuk így.

***

- Látom, jól szórakozott - mondta a nő, mikor a végére értem.

- Vicces volt helyenként. És a történet is jobban tetszett, mint a másikban. Lehet, hogy csak azért, mert nem is akart hihető lenni. Gondolom, ez valami paródia. Vagy tényleg ilyen az irodalmi élet? Az imént azt mondta, mindenki lekötelezettje mindenkinek. Itt meg...

- Itt meg mindenki megfojtaná a másikat. Ez a két dolog jól megfér egymás mellett. Jól szórakozott ezen a férjem is annak idején. Ő sem volt jobb, mint mások, de tudott nevetni magán.

- Tényleg kedves kis szakma. Ezek négyen ugyanazok, mint a másik írásban?

- Igen. Álnéven, de jól felismerhetően. Ahogy mondta, ez paródia. Alaposan el vannak túlozva a figurák, de aki tudja, kikről van szó, könnyen rájuk ismer.

- Petőfi, a macsó, Berzsenyi, a lecsó?

Nevetett, hálás voltam érte. Nagy példaképem ekkor megcsókolta volna.

- Gondolom, most sem tudjuk, ki a szerző - mondtam én, a másik lecsó.

- Jól gondolja.

- Akkor azt sem, ugyanaz írta-e, mint az elsőt. Maga szerint?

- Ez már a maga vadászterülete.

- Mégis, mit gondol?

- Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz. Ne kérdezze, miért.

Nem kérdeztem. Nem tanulva korábbi hibámból azt kérdeztem inkább, hogy mennyi igaz az ő és a Petőfinek nevezett költő közötti viszonyból. Csiribiri, zabszalma, mondta erre.

Végigolvastuk együtt, még egyszer. Időnként rákérdeztem erre-arra, hol választ kaptam, hol verset. Kiderült viszont, hogy ez a történet közelebb áll a valósághoz, mint az Utókor. Létezik például a Gyertyamuzsika című kötet, bár a Feszül az érdek meg a Magyarok története nem. Az is igaz volt, hogy többször orvost kellett hívni, amikor az öreget valami felizgatta. Megtudtam, hogy valóban a Kosztolányinak nevezett költő lett később a Társaság elnöke.

- Kriminek is jobb, mint a másik. Ezzel már én is tudok valamit kezdeni - mondtam. - Ha valóban ugyanaz írta mind a kettőt, sokat fejlődött egy év alatt. Biztos észrevette, hogy mindegyik költő, kivéve a lecsót, találkozott vagy találkozhatott volna az öreggel halála napján, ráadásul fel is dühítették valamivel. Hogy is volt? Kosztolányi az új kötetről szeretett volna tapintatosan elbeszélgetni vele, József Attila egy valószínűleg lesújtó kritikát adott át neki, Petőfi pedig magácskával grasszált a kávéház előtt, ahol a férje épp tartózkodott. Hogy ez utóbbi igaz-e vagy sem, ne firtassuk, jelenleg nem érdekelnek a tikkadt szöcskenyájak, sem édesanyja esete a padlással és a mosott ruhákkal. Menjünk tovább. Mindenki tudta azt is, hogy a férjének gyenge a szíve, kerülnie kellett az izgalmakat. Hogy szándékosan izgatták-e fel, nem tudhatjuk, és nincs is az a bíróság, amely ki tudná deríteni. Ha ki is deríti, ez alapján lehetetlen elítélni őket. Mégis fontosnak tartották a végén egymás előtt is letagadni, hogy látták a férjét előző nap, és ráhagyták Berzsenyire, hogy ő találkozott vele utoljára néhány nappal korábban. Vagy az is lehet, hogy csak Berzsenyi előtt tagadják, valójában összejátszottak.

- Fül, maga csodálatos - mondta a nő, és megfogta a kezem.

- Maga is, Sarolta.

- Ne idétlenkedjen. Az elemzéséről beszélek. Maga nagyon figyelmes olvasó.

- Az én szakmámban muszáj figyelni a részletekre - mondtam. Nem tagadom, tényleg büszke voltam magamra.

- Mit figyelt még meg? - kérdezte. Ez már megint a kétszeresen búgó hang volt.

- Például hogy maga is milyen sokat fejlődött egy év alatt. Az első írásban még csak csinos és fiatal feleség, a másodikban már gyönyörű asszony. Alig várom a harmadik írást. Gondolom, most az következik.

Rosszul gondoltam, nem volt harmadik írás. Éppen azt várta tőlem a nő, hogy ne is legyen. Találjam meg a szerzőt, derítsem ki, mi is történt, volt-e gyilkosság egyáltalán, és akadályozzam meg, hogy most, a harmadik évfordulón ismét megjelenjen egy kegyeletsértő novella.

- Sarolta, maga becsapott engem. Azzal hívott, hogy keressem meg a férje gyilkosát. Azt hittem, tudok egy szép véres gyilkosságot mutatni a nézőimnek. Erre most kiderül, hogy irodalomtörténészként akar alkalmazni, vagy jobb esetben lektorként.

- Nagyon haragszik? Gondolja, hogy így már nem is fogom érdekelni a nézőit? - kérdezte, és megszorította a kezem.

- Kit érdekelnek a nézőim? De biztos vagyok benne, hogy így is tetszeni fog nekik.

Nagyjából ezzel váltunk el.

***

Detektívregénybe illő mennyiségű whiskyt fogyasztott el a nő, míg együtt voltunk. Én nem ittam egy kortyot sem, mégis nekem volt rá szükségem, hogy kijózanodjam. Átgondoltam találkozásunkat, és elszégyelltem magam mesterem előtt. A nő elvarázsolt, azt csinált velem, amit akart. Rengeteg kérdés volt még, amit fel kellett volna tennem, de nem tettem fel. Hogy fogadták az írók és olvasók a második novellát? Mi ez az ősmagyar vidám versike? Próbálta-e már ő kideríteni, ki a szerző? Miért gondolja, hogy én ki tudnám deríteni? Miért nem az irodalmár barátaitól kér segítséget? Gondolja-e még rajta kívül valaki, hogy gyilkosság történt? Nekem ez inkább irodalmi ügynek látszott, mint bűnügynek. Ennek ellenére érdekelt.

Kaptam egy névjegyet a nőtől. Nagy Sarolta, személyi edző, Sarolta fitness-szalon. Cím, telefonszám. Szép, erős, egészséges, rézbőrű fiatalemberek vidám csoportja a képen. Középen ő, a legszebb és legvidámabb. Fel akartam hívni, de aztán meggondoltam magam, inkább benézek majd hozzá.

Helyette a tévéseket hívtam fel. Hat kukkolót kértem és teljes diszkréciót. Ígéretes a sztori, mondtam, de egyelőre adásba ne menjen semmi. Egy-egy rejtett kamera kövesse a négy költőt. Könnyű munka, nem gyanítanak semmit. Figyeljék az irodalmi újság szerkesztőségét is. A hatodik pedig tapadjon a nőre, de nagyon óvatosan, vele vigyázni kell. Egy stáb pedig jöjjön velem, meglátogatjuk a költőket. A producer a fogát szívta. Ilyen bizonytalan sztorira nem tud hat embert meg egy kocsit lekötni, mondta. Maximum egy hét, feleltem, addigra be fog érni a vetés. És ha beérik, nagy aratás lesz. A véremet szívjátok, mondta a producer, de tudtam, hogy ez nála már a beleegyezés jele.

***

A producer és kreatív csapata azt javasolta, a műsorban is a novellából ismert neveken szerepeljenek a költők. Kosztolányihoz mentünk először. A Társaság irodájában fogadott, és abba is beleegyezett, hogy kamera előtt beszélgessünk. Ha nem tudtam volna róla, hogy költő, mészárosra tippeltem volna. De szépen és megfontoltan válaszolt a kérdéseimre, látszott rajta, hogy gyakorlott nyilatkozó. Igen, emlékszik a novellákra. Rossz, nevetséges de ártalmatlan írásoknak tartja őket, még csak fel sem bosszantotta magát rajtuk. Nem gondolja, hogy a Társaság tagjai közül bárki publikálna ilyesmit. Nem tudja, ki lehet a szerző és mi lehetett a célja ezekkel az írásokkal. Természetesnek tartja, hogy semmiféle hullámokat nem vertek ezek a kétes értékű művek irodalmunkban. Nem emlékszik már rá, találkozott-e az öreggel halála napján, nem is hiszi, hogy ez három év távlatából lehetséges lenne. Gyilkosság? Kizártnak tartja. Petőfi és az özvegy kapcsolatáról nem tud.

Már kikapcsoltuk a mikrofonokat, az operatőr is pakolni kezdett, amikor utánam szólt.

- Gondolom, mind a négyünkkel el fog beszélgetni - mondta.

- Így van.

- Biztos vagyok benne, áttanulmányozta az írásaimat, mielőtt idejött.

- Nem mondhatnám. Miért?

- Különös. Én biztos megtettem volna a maga helyében.

***

Legjobban Petőfi érdekelt, talán a nő miatt. Kíváncsi voltam Sarolta egykori szeretőjére, már ha valóban nem csak mesék a mesék. Ahogy a költő mondja. De melyik költő?

Kiderült, hogy Petőfi már másfél éve egy amerikai egyetemen tanít. Ennek egyedül a producer örült, egy kukkolóval vékonyabb lett a műsor költségvetése.

József Attilához csak másnap jutottam el, mert megfogadtam Kosztolányi ki nem mondott tanácsát, és elolvastam a verseit, mielőtt felkerestem. Nem találtam bennük semmit, ami a nyomozást segíthette volna.

Ugyanabban a kávéházban találkoztunk, ahová Sarolta hívott két nappal korábban. Neki sem volt kifogása a kamerák ellen. Bajusz, csillogó szemek, pontosan olyan volt, mint ahogy a novella ábrázolta. Ideges volt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Sokat ivott is beszélgetésünk alatt, de kérte, hogy ezt ne vegyük filmre.

Neki is ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint előző nap Kosztolányinak. Hogyne, emlékszik az írásokra, a másodikra különösen a frappáns, mókás vers miatt, egy határozottan tehetséges amatőr munkája lehet, de nem tud tippelni, ki írhatta. Az öreg halálának napján vidéken volt, örökre belevésődött emlékezetébe a tiszabecsi művelődési ház képe, ahol a telefont kapta a halálhírrel. Kosztolányi viszont biztos hogy találkozott az öreggel aznap, ezt egy későbbi beszélgetésükben említette. A gyilkosságot sosem hitte ő sem, egyszerű dramaturgiai fogásnak gondolja. A legtöbb író bármit megtenne a hatás kedvéért. Sarolta és Petőfi kapcsolata? Ez közismert, mint ahogy a Kosztolányival való korábbi viszonya is. Sarolta jelentős tényező volt egykor az irodalmi életben.

***

Lehet, hogy ez már az öregség, de éjszakánként verseket olvasgatok mostanában. Előző este Berzsenyit olvastam, a régit és az újat is, kettőjük életműve összesen nem töltene meg egy rendesebb szakácskönyet. Átrágtam magam Petőfin is, semmi. A mi Berzsenyink sorai közt viszont találtam egy ismerős kifejezést.

Fáradt tolvajai vagyunk már egymásnak,
Lopott perceinkben elcsent szavak hullnak.

Hogy is volt a novellában?

"Változtassa e szent csókkal a fegyvert keresztté nyálam!"

E Ady-tól elcsent szókkal indult a keresztény állam.

Elcsent szavak. Lehet ez véletlen egybeesés? El ne felejtsek rákérdezni.

Berzsenyit a Tisza-tavi horgásztanyáján értem utol másnap. Egyedül mentem, mert megtiltotta, hogy filmesek zavarják a pihenését. Egyébként is kerüli a szereplést. Azt mondta a telefonba, hogy amennyi belőle érdekes, az az írásain keresztül kell hogy hasson.

Nehezen találtam oda, a falu utolsó háza volt az övé, alig látszott ki a nádasból. Pár házzal arrébb egy kocsi, benne az egyik kukkoló a minikamerájával. Intettünk egymásnak.

Csengő nem volt. Kiáltozásomra se jött elő senki. A kertkapu nyitva állt, beléptem. A ház ajtaja is nyitva. Az ajtókeretről színes műanyagszalagok lógtak, láthatóan azért, hogy a temérdek légy ne tudjon kijönni. Kopogtam a kereten, semmi válasz. Félrehajtottam a szalagokat és belestem a félhomályba. Berzsenyi az ágyon feküdt, atlétában, feje furcsán hátrabicsaklott, mellén vörös folt. Tessék, a hulla, amire mindig vágytál, mondta volna mesterem. Basszameg, kiáltottam én.

Berzsenyi felhorkantott, lassan kinyitotta a szemeit és felült. Látszott rajta, hogy egyikünkről sem tudja, hogy kicsoda és hogy került ide. Aztán lassan magára talált.

- A hekus Pestről? - kérdezte.

Végignézett magán.

- Vörösbor. Kicsit sok volt.

Hatalmas, szőke medve volt, ártatlan, kék szemekkel. Az a fajta, akit mindenki első pillantásra megszeret.

- Jól megijesztettük egymást. Reggelizett már? Melegítek pörköltöt. Bort iszik?

Tetszett ez az ember. Ha ötven kilót elcserélne negyven évre, lehetne Matula bácsi. Ettől még akármilyen gazember is lehet, láttam már szőke, kékszemű gyilkost, férfit is, nőt is. Evés közben előadtam a kérdéseimet.

- Csacsi kis írások voltak, jól emlékszem. Én különösen nevetségesen festek bennük. A történetük persze butaság, de gyilkosság meg bonyodalom nélkül nem értek volna ennyit sem. Nem csoda, hogy lecsapott rájuk a bulvársajtó.

Ez új volt.

- Dezsőék nem mondták? Érthetetlen - mondta. Nem kacsintott hozzá, a hangjában volt a kacsintás. - Megtiltotta Dezső, hogy nyilatkozzunk róla, még ő is meg tudta állni szereplés nélkül. Aztán egy pár hét alatt elhalt mindkét ügy. Töltsön még, ha ízlik.

Ízlett, töltöttem. Kérdeztem a kecskerímes versről.

- Mindenki próbálkozik ilyesmivel, ki tizenkét évesen, ki meg vénségére. Komoly költők ezt tagadják, de ha megpiszkálnánk Dezső vagy Attila fiókját, hát az érdekes lehetne. Az enyémben is akadnának furcsaságok, nem tagadom.

Eszembe jutott a versében és a Fejedelemben is felbukkanó kifejezés.

- Nocsak, nyomozó úr, milyen felkészült. Csak nem maga a titkos költő az Utókorból?

- Nem, ez nálam egy új keletű érdeklődés. Néhány napja foglalkozom csak kortárs irodalommal. Azon belül is csak négyük működése a szakterületem.

- Akkor szakértő úr biztos ismeri Sándor tanulmányát is a honfoglaló magyarok meséiről.

Nem ismertem. Csúnya hiba volt, csak verseket olvastam, pedig, most már emlékszem, Kosztolányi írásokról beszélt.

- Bonyolult kis ügy, nem? - kuncogott Berzsenyi. - Sándor témája, tőlem elcsent szavakkal megírva. Én írtam volna, öntudatlanul felidézve egy régi szóképemet? Vagy valaki más, aki éppen ezzel akarja rám terelni a gyanút? Vagy megint csak én, gondolván, hogy éppen ettől fogok gyanún felül állni, hisz nem lehetek ennyire suta, hogy ilyen könnyen lebuktatom magam. És így tovább. Ember legyen a talpán, aki itt eligazodik.

Biztos voltam benne, hogy tudja, ki a szerző.

- Van egy tippem - mondta. - Amit megtartok magamnak.

Egy darabig némán ettünk, ittunk. Kellemes, hűvös félhomály, csend, pörkölt kovászos uborkával, bor. Szinte szégyelltem folytatni.

- Hülye kérdés, de mit csinált aznap, mikor az öreg meghalt? Találkozott vele?

- Viccel? Azt sem tudom, tegnap mit csináltam.

Igazából nem is vártam mást. Kérdeztem még a nőről.

- Ó, Sarolta. Ismeri?

Bólintottam.

- Akkor mit tudnék még mondani? Mindent látott. Ismeri a szellemes mondást a zsiráfról? Dezső gyakran emlegeti, szerintem azt hiszi, ő találta ki, valójában népköltészet. Olyan, mint a zsiráf, szép-szép, de otthonra nem kéne. Így voltam én mindig Saroltával. Mások máshogy voltak vele.

Egy darabig beszélgettünk még irodalomról, pörköltekről, Saroltáról, aztán szelíden kirúgott, dolgozni akart.

Rossz volt a paródia. Ez az ember nem lecsó, őt láttam a legkeményebbnek hármójuk közül. Mellbevágott a hőség, mikor kiléptem a házból. Úgy kellene dolgozni, mint Berzsenyi, szép csendben, hűvösben, kovászos uborkával.

***

El akartam menni az irodalmi lap főszerkesztőjéhez is. Felhívtam és elmondtam, hogy milyen ügyben keresem. Azt felelte, rendőrt hív, ha megjelenek náluk, kamerákkal vagy anélkül. A szerkesztőségben nem fognak nyomozók szaglászni. Csak a saját lelkiismeretének tartozik számadással arról, hogy mikor mit közöl a lapjában. Tudtam, hogy ez nem igaz, valószínűleg éppen a rossz lelkiismerete miatt ilyen harcias. Nem volt kedvem küzdeni vele. Megfenyegetni nem tudom, lefizetni nem akarom.

***

Elmentem Sarolta szalonjába. Azt hiszem, van két nagymenő építész Párizsban, az egyik tervezte a világ összes repülőterét, a másik a fitness-termeket. De lehet, hogy a kettő ugyanaz. Másfél mázsa izom gyönyörködött magában a földig érő tükrökben, egyébként üres volt az egész stúdió. Sarolta nem volt benn. A pultnál unatkozó bombanő is a szalonhoz tartozó belsőépítészeti egységcsomaghoz tartozik. Két altípusa létezik, az egyik a hűvös szakmaiságáról ismert, csak izomtömegről, fehérjékről, súlyokról és fordulatszámokról lehet vele beszélni. A másik az úgynevezett bájos fecsegő típus, ennek képviselőjéhez volt most szerencsém.

- Mit szól ehhez a forrósághoz? - kérdeztem, de kérdezhettem volna bármit.

Elmondta, hogy alig tud aludni éjszakánként a hőségtől, még jó, hogy itt a szalonban van klíma, mert ha nincs vendég, és a főnökasszony sincs benn, tud egy kicsit szundítani. Előfordul gyakran, hogy nincs senki, most különösen rossz nyaruk van, nem is érti, hiszen az előző években a nyár volt a csúcs, mindig tele voltak. Most viszont semmi, a törzsvendégek is elmaradnak, mennek máshová, vannak most új, divatos helyek. Ki kellene találnia valamit a főnökasszonynak, a Royal Muscle-ben élőzenére gyúrnak, a Scampi&T ingyen adja a pizzát, ő ajánlotta, hogy dolgozik szívesen toplessben, de a főnökasszony ehhez túl konzervatív. Én mit szólnék, jó ötletnek tartom?

- Számíthatna rám. Mondja meg a főnöknek, hogy kerestem.

***

Letelt a hét, amit a producer engedélyezett. Nem történt semmi. Eljött az öreg költő halálának harmadik évfordulója, de nem jelent meg újabb írás. Sem a költők, sem a szerkesztő, sem a nő nem tett olyat, amit érdemes lett volna filmre venni. Kosztolányi és József Attila dolgozott, társaságba járt, rendezvényeken jelent meg. Berzsenyi pecázott. A szerkesztő otthon ült. Ha Sarolta nem a szalonjában tartózkodott, akkor ismert figurákkal fagylaltozott a város jelentősebb kávéházaiban, csodálatosan változatos ruhákban. A producer dühöngött.

- Abbahagytuk, Smárló! Kész, nincs több pénzünk arra, hogy lesből filmezzük a kultúrát meg a nádast a Tiszán. Ez nem a Discovery Channel. Húzzál bele ebbe az ügybe, de egyedül, a stábot leállítottam. Két hét múlva leszel adásban, ha addig semmi, majd olvasol fel az emlékirataidból.

Igaza volt. Nyomtam egy barackot a fejére és hazamentem.

Rákaptam a versekre. Elolvastam többször is a négyek életművét. Pótoltam a mulasztásomat és a prózai műveket, kritikákat, tanulmányokat is átnéztem. Semmi. És olvastam másoktól is, verseket, novellákat. Rá kellett jönnöm, hogy műveltségem fehér foltjai összefüggő hómezőt alkotnak. Eleinte azzal mentegettem magam mesterem előtt, hogy a nyomozás kedvéért olvasok, de aztán bevallottam, hogy a saját kedvemért. Furcsa szégyenérzet fogott el időnként, amiért ilyesmivel töltöm a drága időt. Egyszer Berzsenyivel is beszéltem telefonon. Azt tanácsolta, igyak vörösbort ilyenkor.

Egyik este Saroltát is felhívtam. Azt hiszem, rájöttem, ki a gyilkos, mondtam. Ha van kedve most átjönni hozzám, megbeszélhetnénk.

Volt kedve. Amíg vártam rá, József Attilát olvasgattam, az eredetit. Ritkán teszek ilyet, de az egyik versében ceruzával megjelöltem egy sort.

***

Még szebb volt, mint ahogy emlékeztem.

- Iszik vörösbort? - kérdeztem.

- Merlot?

- Ugye elnézi nekem, ha nem nevetek? Veszekedni jött?

- Bocsásson meg. Mindig szellemes leszek, ha ideges vagyok.

- Mitől fél?

- Azt mondta, tudja, ki a gyilkos.

- Hazudtam. Ahogy maga is hazudott nekem. Emlékszik? Találja meg a férjem gyilkosát, így kezdte a telefonba. Nem tudom, ki a gyilkos. Nem tudom, volt-e gyilkosság. Annyit tudok, ki írta a novellákat. Illetve még ennyit sem. Csak majdnem biztos vagyok benne. Iszik bort?

- Ha whiskyje nincs.

- Kocsival jött.

- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy aggódjon értem.

- Ahogy akarja.

Töltöttem. Neki whiskyt, magamnak bort. Egymásra emeltük poharunkat és ittunk. Valami lágyan omló anyagból készült könnyű, nyári ruhát viselt. Gyönyörű volt.

- A detektívregények utolsó fejezete - mondtam. - Amikor a felügyelő lerántja a leplet mindarról, ami addig is látható volt, de az ő igazlátó szeme kell ahhoz, hogy azt annak lássuk, ami az valójában. Ez elég giccsesre sikerült, bocsásson meg. De szeretném, ha megadná nekem ezt a kis jutalomjátékot. Hallgasson meg, és csak akkor szóljon, ha kérdezem. Ha kérdése van, jelezze.

Bólintott. Egyik kezét felemelte.

- Rágyújthatok?

- Tessék. És a továbbiakban is, kérdezés nélkül. És tölthet is magának.

Én is ittam egy kortyot.

- Szokásom a kezdetén kezdeni. Ismeri? Szerb Antal, Byron nyomán.

Türelmetlenül intett.

- A történet ott kezdődik, hogy megbízást kapok, derítsek fényt egy három évvel ezelőtti gyilkosságra. Máris egy csomó kérdés. Miért pont most? Miféle gyilkosság? Miért pont én? Elbűvölő megbízóm két írást mutat, az egyik egyértelműen gyilkosságról beszél, a másik csak céloz rá. Más nincs is a kezünkben. A gyanúsítottak körét is a két írásból ismerjük. Négy költő, az áldozat négy tanítványa, barátja. Az egyik írás egységes, összetartó csoportnak mutatja a költőket, a másikban viszont ki nem állhatják egymást. Meglátogatom őket, a tapasztalat inkább a második írást igazolja. Sőt, mintha szép finoman próbálnák is gyanúba keverni egymást. Kosztolányi csendben megjegyzi, hogy meg kellene vizsgálni a többiek írásait. És tényleg, Berzsenyi és Petőfi is gyanúba jönnek, mint szerzők. József Attila határozottan emlékszik, hogy Kosztolányi találkozott az elhunyttal halála napján. Azt is állítja, hogy Kosztolányinak önnel is viszonya volt. Bár konkrétumot nem mond, Berzsenyiről lerí, hogy utálja Kosztolányit. Szerencsére Petőfit már meg sem tudtam kérdezni. Szóval, kusza história. Ember legyen a talpán, aki itt eligazodik. Ismeri? Márai, Berzsenyi nyomán.

Tartottam egy kis szünetet. Töltöttem, ittunk.

- Nézzük az indítékokat. Miért gyilkolnak a költők? Az első írás szerint szeretetből és félelemből. Ezt már egyszer megbeszéltük, azóta sem tartom meggyőzőnek. A második már hihetőbb okokat sorol. Kosztolányinak a Társaság bársonyszéke kell, József Attilának a babérkoszorú, Petőfinek meg a gyönyörű asszony. Csak a szegény kicsi Berzsenyinek nem marad semmi, de hát ő úgyis olyan szerencsétlen, meg sem érdemelné. Ettől Berzsenyi rögtön gyanús lehet, hátha ő a gyilkos és szerző, mindenki mást gyanúba kever, ő meg csak bambán vigyorog. De aki ismeri, tudja, hogy nem ilyen elveszett alak ő. Lehet, hogy éppen erre akar rámutatni az írással valaki más. Kusza história már megint.

Erre ittunk is.

- Nézzük a novellákat. A költők egybehangzó véleménye szerint csekély az irodalmi értékük. Nekem tetszenek, de én nem vagyok szakember. Ravaszak, csavarosak, szórakoztatóak. Valami mégis hiányzik belőlük. Olvasgatok esténként mostanában, és azt hiszem rájöttem, mi hiányzik. A lélek. Szeretet. Ilyeneket írnék magam is, ha írnék. Bravúros, de sekély történeteket. Ismeri a Barbárokat Móricztól? Az is bravúros, de annak mélysége van. Higgyük el a költőknek, hogy a mi szerzőnk egy lelkes amatőr volt. A bátorsága viszont imponáló. Ahogy a tűzzel játszik. Tudja, hogy könnyen megégetheti magát, de nem fél. Amatőr, de nem mindennapi ember.

Újra töltöttem. Koccintottunk. Kis csend után folytattam.

- Túl sokat beszélek. Lassan a végére érek az előadásomnak, és a lepel még mindig nem hullott le. Valamit elrontottam. Megadom a szót magának is, segítsen eligazodni, ha tud. Szép kis felügyelő. Nem bírja az italt, már a nyelve is összegabalyodik. Belezavarodik a történetbe. Félig részeg...

- Vagy tán egészen az - tette hozzá a nő.

Felnevettem.

- Ahogy azt a Fejedelem szerzője is mondaná. Ha átsétál az íróasztalomhoz, talál egy verseskötet. Megjelöltem egy sort magának. Ahol a könyvjelző is van.

Kinyitotta a könyvet, belepillantott.

- Bravó, felügyelő.

Visszaült a fotelbe. Ivott egy kortyot. Elnyomta a cigarettáját.

- Barbár dolog belefirkálni egy könyvbe - mondta. - Régóta tudja, hogy én írtam?

- Régóta sejtem. Az indítékait viszont sokáig nem értettem. Most sem vagyok biztos benne, hogy mindent jól értek.

- Hallgatom.

- Három dologra gondolok. Ambíciók, bosszú, marketing. És ezek szép összefonódása. Amit az első kettőről gondolok, az csak feltételezés. Rendkívül érdekel, mennyi igaz belőle. A harmadikban biztos vagyok. Szóval, adott egy szép és okos nő. Mindig is írók és költők között mozgott, ismeri őket erényeikkel és emberi gyarlóságaikkal együtt. Látja szikrázó tehetségüket, de kicsinyes csatáikat is. Látja az irodalom működését. Ilyen jó én is vagyok, mint ezek, gondolja. Titokban írogat, félve megmutatja néha egy-egy művét valakinek, de az ő szerepe csak a szép és okos nő szerepe marad. Jobb napokon a múzsáé. Íróként nem veszik komolyan. Legfájóbb, hogy férje, a költőfejedelem sem segíti. Férje halála után álnéven közöl egy novellát, kihasználva, hogy az újság szerkesztője tartozik egy szívességgel valamelyiküknek. A hatás felemás. A szakma hallgat, viszont a bulvársajtó ráharap. Tudja, hogy erről elfelejtkezett beszámolni nekem a kávéházban? Szerencsére volt, aki emlékezett. Hetekig cikkeztek a lapok. Ki ölte meg a költőóriást? A szép özvegy bánata. A titkos szerző bosszúja. Csodás képeket találtam itt-ott magáról. Egy nem várt, de szerencsés mellékhatás, hogy tódul a nép a szép özvegy tornatermébe. Más hasonló helyeken a nyár uborkaszezon, az izmok és barnulni vágyó bőrök tavasszal bújnak elő, mint a hóvirág, nyárra már mindenki megunja a súlyokat, szoláriumot, szaunát, inkább nyaral. A Sarolta fitness-szalon viszont szépen termeli a pénzt az elmúlt két nyáron. Ehhez persze kellett a tavalyi emlékeztető kúra is, a második írás. Itt már egyértelműen a marketing a legfontosabb szempont. Mint láttuk, sokat fejlődött a szerző. Hatásosabb, érdekesebb művet írt. Olyat, amelyik nagyobbat szól a sajtóban. Itt már konkrét személyek szerepelnek, álnéven, de felismerhetően. Illetve egyikük esetében torz a kép. Az egyetlen férfi, akit a szép özvegy nem tudott a lába elé fektetni. A szerző kicsinyes bosszúja, hogy Berzsenyit szánalmas, szerencsétlen alaknak ábrázolja. Tudja, hogy ő az egyetlen, aki igazán szeretni tudta volna magát?

Kiszáradt a szám, nem szoktam ennyit beszélni. Egy pohár bor segített.

- De ne térjünk el a történettől. Az írás ismét hatásosnak bizonyul. Jönnek a cikkek, jönnek a sportemberek is tornázni. Kosztolányi hírzárlatot rendel el, hivatalos reakció nincs. Lassan elcsitul a botrány, de a szalon ismét jó évet zár. Aztán új év, új remények. Lehet, hogy lejárt a hitele a szerkesztőnél, vagy írói válságba került, vagy csak még nagyobb felhajtást akart csapni, de idén a szép özvegy tervet változtat. A tévét akarja meghódítani. Innen már ismerjük a történetet. Felkeresi a népszerű, sármos magándetektívet, hogy majd az ő műsorából tudják meg milliók, hogy mik meg nem esnek a szép irodalmi özveggyel és fitness-guruval. Sejti, hogy filmezik, egy hete mindenféle hírességekkel korzózik, jól jöhet még a műsorban. Lenyűgöző gondolat. Ha akarom, akár még működhet is.

Kis szünet. Felállt a fotelből. Könnyű ruhája valami varázslat nyomán aláhullott, és ott állt előttem bugyiban, melltartóban. Gyönyörű volt. És szánalmas.

- Ölelj át. Szorosan - mondta.

Felálltam és átöleltem. Szorosan.

- Csábító, amit ajánl, és örömmel élnék is vele, ha nekem szólna. Kár, hogy nem nekem szól, hanem Smárlónak. Kár, hogy Smárló nem létezik. Nem lesz több műsor, kiszálltam.

Szabadulni próbált, de nagyon erősen tartottam.

- De ha létezne is Smárló, a tévének ennél több kell - suttogtam a fülébe. - Két novella, vicces versikék, halovány gyanúsítgatások? Vér kell, Sarolta. Előbb-utóbb tényleg meg kellene ölnie valakit.

- Vadállat! Engedjen el!

Sokkal erősebb voltam nála. Fél kézzel is meg tudtam tartani, a másikkal befogtam a száját.

- A gyönyörű özvegy, akit minden férfi imád, de egyik sem szereti. Az alkoholista, nikotinfüggő fitness-guru. A kékharisnya. Micsoda ember maga? És minek néz engem? Hogy lehet egy ilyen okos nő ennyire buta? Hogy képzelte, hogy ez sikerülhet? Az is része volt a tervnek, hogy ma este a legizgalmasabb bugyiját vegye fel? Miután elengedem és pofonvágott, két dolog közül választhat. Ha van egy gyönyháznyelű kis revolver a táskájában, akkor agyonlő, ez tiszta dolog. Ha nincs, akkor felkapja a ruháját és elviharzik.

Elengedtem. Nem vágott pofon, és a második lehetőséget választotta.

Azt hiszem, úgy viselkedtem, ahogy mesterem tette volna ebben a helyzetben. Mégsem büszkeséget éreztem, hanem nagy szomorúságot. Elpakoltam az italokat, elmosogattam. Aztán lementem a garázsba, és elindultam Saroltához, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hogy megkérjem, hagyjuk abba a detektívtörténetet, és kezdjünk el úgy viselkedni, mint értelmes, felnőtt emberek.

Nem szoktam ivás után vezetni, nagyon lassan, óvatosan haladtam. Reméltem, hogy ő is vigyázott, sokkal többet ivott az este, mint én. Megszidott nemrég, amikor aggódtam érte.

Amikor megláttam a felborult kocsiját és a mentősöket, eszembe jutott egy mondat, amit száz éve mondtam neki. Ilyen reflexekkel ne vezessen autót.

Szerződésem szerint most fel kellett volna hívnom a tévéseket.

Az összetört kocsin látszott, hogy a mentősökre már nem volt szükség. Később rendőrök is jöttek, tették a dolgukat. Ültem a kocsimban, nem emlékszem, hogy bármire is gondoltam volna. Figyeltem a rendőröket, a kezem remegését. Órákkal később ürült csak ki az utca, mikor már a roncsot is elszállította egy daruskocsi.

Hazamentem, megittam a bor maradékát. Aztán a whiskyt is.

Három napig nagyon beteg voltam. Aztán felhívtam a producert, megmondtam, hogy ne számítson rám többet. Nem fakadt sírva. Nem kérdezett semmit, pedig biztos érdekelte volna egy sztori, amelyben a detektív addig keresi a nemlétező gyilkost, míg a végén maga lesz azzá.

Elmentem Berzsenyihez. Berúgtunk együtt, talán még sírtunk is. Ő tanácsolta, hogy írjam meg ezt a történetet. Sarolta helyett. Az ő harmadik novellája helyett. Vezeklésül.

Saroltának. Szeretettel.

Aztán tegyem be a fiókba, és ne gondoljak rá többet.

KAPCSOLÓDÓ CIKK