Philip Marlowe Magyarországon III.: Marionett

2007.09.16. 15:12

Hercule Poirot, Miss Marple, Sherlock Holmes, Philip Marlowe - az irodalom kulcsfigurái ők, és bár egyelőre krimi-hősök nem szerepelnek az iskolai tanmenetben, a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest Transzfer nevet viselő irodalmi fesztiváljának idén mégis ők lesznek a főszereplői. A bűn és rejtély körében mozgó ötnapos programsorozathoz kapcsolódik egy novellapályázat is: a történetek beküldőinek Chandler örök figuráját, Humphrey Bogart arcvonásait viselő Philip Marlowe-t kellett Magyarországra idézniük. Az [origo] olvasói most láthatják az eredményt, egybegyűjtöttük a legjobb irományokat, itt következik az egyik. Philip Marlowe Magyarországon és az [origo] hasábjain.

Az iroda alig volt melegebb és párásabb, mint a felhevült King Kong lehelete. A ventillátor lomhán lökte a forró levegőt a rámtapadt ingnek. Arra gondoltam, hogy a mézet se lehet sürgetni. Mintegy önmagam szórakoztatására új villanykörtéket csavartam az előtér falikarjaiba. Ez az elfoglaltság nem tartott valami sokáig, úgyhogy beültem patinás kis fotelembe, és megint magam elé húztam a telefont az íróasztalon. Vártam. Szívesen kezdeményeztem volna egy hívást. Aznap vagy egy másikon. De nem tettem.

Valószínűleg elbóbiskolhattam - a telefon szaggatott csörgésére riadtam fel. Riasztás egy másik környékről, ahol a nyírott sövény síkjai olyan élben találkoznak, hogy kettészeli magát rajta a gyanútlan darázs. Egy darabig hagytam a készüléket, hadd csinálja. Aztán, mint egy hazárdjátékos, aki az utolsó pillanatban teszi meg a tétet, felkaptam a kagylót.

- Tessék.

- Mérey Imre vagyok, M. urat keresem. - Fakó bőrű, gyér szőrzetű, erőtlen férfit képzeltem hozzá, akinek egyetlen néven nevezhető vonása a szívós hűség a havi fizetéshez.

- Forró - feleltem szárazon.

- Az úr, akinek a megbízásából telefonálok...

- Csúnyán berekedt, és ma már ki sem fog rekedni? - vágtam a szavába.

Némi csönd volt tapasztalható a vonal végén.

- Uram, ha megkérhetném...

- Csak nyugodtan - másodszor sem voltam kíméletesebb. A számításom bevált: a háttérben egy nagyon mély regiszterből szóló szép, levegős bariton azt mondta: "Adja ide, beszélek vele."

- M.? - kérdezte.

- Az vagyok. Mit óhajt?

- Megbízom egy üggyel. Egy közös ismerősünk önt ajánlotta. Sántha őrnagy, ha a név mond valamit. Családom régi barátja. Ön holnap kezd, nálam. - Idősebb férfi lehetett, hajdani kiváló beszédtanárokkal. Nem először használt kijelentő módot életében, amikor egy másik ember másnapjáról rendelkezett.

- Ez így kevés lesz. Úgy értem, kicsit kevés az információ.

- Téved. Elegendő. A többit holnap. A titkárom elmondja, hová kell jönnie. - El se köszönt. Az ilyesmit nem lehet megszokni.

A titkár bediktálta a címet, egy kellőképpen budai, kellőképpen panorámás hangulatú utcanevet, szám nélkül, amiből sejteni lehetett, hogy mindegyik házszámot ugyanahhoz a villához rendelték. Nyilván, hogy egyszerűsítsék a postás dolgát. Mérey hangja alig leplezett elégedettséget tükrözött főnöke beavatkozása nyomán.

- Akkor holnap, nyolckor! - próbálta fölvenni a parancsuralmi tónust.

- Még nem döntöttem el, ott leszek-e. De ha személyesen szervírozza a reggeli ágyaspálinkát, van rá esély - válaszoltam. Csöndesen búcsúztunk, könnyek nélkül.

Eltűnődtem a beszélgetésen. Sehogyan sem volt ínyemre a dolog. Megpróbáltam magam elé képzelni a házat, benne a fogadóhelyiséget, ameddig a magamfajtát fölengedik, meg a csőre töltött, kibiztosított gazdag vénembert, akinek valószínűleg egy szavába kerül, hogy engem lehetetlenné tegyenek a városban. Az ablak mögötti éjszakában járókelők kacagása hallatszott, a hegyről a szél zenés mulatság zajának darabjait sodorta felém. A Hold sarlója, mint egy hintaszék ült meg az ablakkal szemközt. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magamat. Az előző percek beleolvadtak egy masszába, egyetlen meddő párbeszédbe. Mintha éveket töltöttem volna el vénülő, bizalmatlan emberekkel folytatott eszmecserével.

*

Másnap korán reggel megpróbáltam elérni Warner Szilviát, egy nyúlánk, a félénkségét alapossággal enyhítő sajtós lányt, akivel kölcsönös lekötelezettjei voltunk egymásnak. Csak a rögzítő felelt. Hagytam rajta néhány infót a nagyon kevésből, amivel pillanatnyilag rendelkeztem, és megkértem szépen, hogy ahogy tud, hívjon vissza. Ha valaki egy utcanévből és egy személyi titkárból hátteret tud vázolni számomra, az ő lehetett. Kiélesítettem a saját rögzítőmet, és nekivágtam.

Magam mögött hagytam a pályaudvart, felkanyarodtam hegymenetbe, és nekiszegeztem az öreg Lancia orrát a kanyargósan emelkedő útnak. A térkép szerint egy hajtűkanyart követően kellett elfordulnom balra a keresett utcába, de a térkép nem tudta, hogy az kifelé lesz egyirányú. A következő sarkon sikerült balra menni. Némi vesződségek árán megtaláltam a keresett címet.

Úgy volt, ahogyan sejtettem. Elhagyott, lezárt porták, gazzal fölvert postaládák sorakoztak egymás után. Tanácstalanul egybenőtt sövények és bokrok szövevénye határolta a hegyoldal felé eső részt, mögötte csak sejteni lehetett a masszív drótkerítés maradványait. Hamarosan rátaláltam az egyetlen szóba jöhető kapura. A környezete két lehelettel ápoltabb volt - oldalt kirajzolódott a meglepően magas kovácsoltvas kerítés, ami kissé távolabb már belefutott a dzsungelbe. A fehérre mázolt, tömör fa kapuszárnyak két vaskos okkersárga oszlopra támaszkodtak. Mindkét oszlopon egy-egy kamera díszelgett. Ráhajtottam a murvával felszórt bejárati rámpára, és vártam.

Hagytam, hadd járjon a motor, és föltekertem a klímát. Nem engedtem, hogy megvesztegessen a hegyi levegő. Megtapogattam a zakóm zsebét. Egy lapos kis dobozban egy szál kicsi szivar várakozott, hogy elüssem vele az időt. Tíz perccel múlt nyolc.

A második jóízű szippantásnál kezdett nyílni az automata zár, előbb lassan, majd gyorsulva tárult föl a keskeny betonút. Egy kocsi fért el rajta egyszerre. Gyanítottam, hogy kell valahol lennie itt egy őrnek, meg egy hozzá illő bódénak, de nem nézelődtem, mentem egyenesen fölfelé. Az út úgy volt kitalálva, hogy az érkező ne lássa be a pályát. Nagyjából két kanyart jártam be komótosan, amikor kábé öt méterre tőlem a fák sűrűje mögül egy száguldó nagymotor bukkant föl, alig sebesebben, mint amilyen gyorsan a vízzel teli vödör zuhan a kútba. Félrerántottam a kormányt, egyszersmind a gázra tapostam, és szépen csokorba szedtem néhány óvatlan cserjét az út mentén. A motoros bőrruháján valami fém megkoccantotta a visszapillantómat. Nem lassított. Nem köszönte meg. Nő volt.

A ház azok közé az építmények közé tartozott, aminek a kigondolása során a tervezőre nehezedő pénzeszsák kipréselte a tagból a jó ízlés utolsó cseppjét is. Értelmetlenül robusztus volt, a tetejét kivagyi, lakhatatlannak tűnő tornyocskák csipkézték, de így sem ütötte meg azt a szintet, amelynek nyomán legalább giccsnek lehetett volna nevezni. A látványtól visszatért a magabiztosságom tíz százaléka.

Kéttagú fogadóbizottság várt. Egy kreol, fényesre brillantinozott fiatalember - meglehetősen kisportolt, bár alacsony termetű, kifogástalan, fényes fekete öltönyben, sárga selyem nyakkendőben -, és egy felfújt babaarcú gorilla. Kiszálltam, és még egy mélyet szippantottam búcsúzásképpen a szivaromból, majd rátapostam a kövön. A fiatalember rám szegeződő pillantására száradó lepedőt lehetett volna akasztani.

Csöndesen elvoltunk, mint mindig, amíg felkísért az első emeletre. A túl tágas, sok fölösleges teret emésztő lépcsőház után kellemes csalódás volt az emeleti rész. A fönti előteret jó ízléssel összehordott, olasz stílusú cseresznyefa bútorok díszítették szellősen, jobbra könyvespolcok álltak, igazi könyvekkel, balra pedig egy neobarokk hangulatú szalon látszott, aminek az ajtaját Mérey gondosan becsukta előttem. Nyilván, hogy el ne bóklásszak, mint egy megtévedt juh. A kilincsen időző szépen lesült jobb kezén világos csík jelezte egy hiányzó jegygyűrű helyét. Hellyel kínált egy túl alacsonynak tetsző fotelban, de intettem, hogy inkább kihagyom. Aztán eltűnt egy kétszárnyú, kávé- és narancs-színűre festett ajtó mögött.

A ház ura nem állt föl a jöttömre az íróasztala mögül. Hagyta, hogy magam húzzak közelebb egy széket a fal mellől. Magas, hatvanas éveiben járó férfi volt, még erőt sugárzó, de már egy kis bizonytalanságot sejtető királyi pózban ült. Jó minőségű kékesszürke nyári zakót viselt, olajzöld pamutinggel. Jól állt neki. Könyökölt, és az ujjbegyeit összeütögette. A jobboldali üvegezett, kulcsra zárható tárolóban keleti tőrök és középkori kardok függeszkedtek. Az egyikük hiányzott. Jókora példány lehetett. A másik oldalon, egy elegáns fiókos szekrény fölötti polcon vívó-trófeák, fakó fiatalkori fényképek sorakoztak. Az egyiken egy fiatalember magasra emel egy aranyozott serleget, a mosolya őszintének és kedvesnek tűnik.

- Szóval maga az - mondta olyan fásultan, mintha ezer éve éppen én kértem volna tőle szívességet. Lassan végigmért, elidőzött a cipőmnél. Az volt az ötletem, hogy várok. Nem volt jobb a raktáron.

- A feladata egyszerű. A lányomat kell követnie, amerre jár. Hogy hogyan csinálja, nekem mindegy. Nem baj, ha tud magáról. Nem kell titokban tartania, ha úgy könnyebb. A napidíjának a dupláját fizetem, ameddig szükségét látom. Ha már nem, két nappal korábban jelzem. Kérdés? - fölemelte a tekintetét a cipőmről a szememre. Fáradtnak tűnt. Talán szomorúnak. Talán megsajnáltam.

- A lánya kiskorú? - kérdeztem.

- Már miért lenne az?

- Úgy tűnt egy pillanatra, hogy gyerekvigyázónak akar szerződtetni. Bevallom, korábban nem dolgoztam még óvodában. - Éreztem, hogy túllövök a célon. De néha be kell vetni valami váratlant, ha az ember valami egészen másra kíváncsi. Elfutotta a méreg.

- Valaki tévedett magával kapcsolatban - mondta a szándékánál kissé fojtottabban.

- Vagy valaki most téved, ki tudja - tettem rá egy lapáttal. - Nézze, ön a megbízó. Tehát megérdemli, hogy elmondjam, mit szeretnék. Szeretném tudni, hogy mi a dolgom. Ehhez az is hozzátartozik, hogy miért csinálom, amit csinálok. Másképp nem megy. Olyankor elrontom. A napidíjam fix tarifa, nincs duplázás, csak a költségek jelentenek extrát. Mindenről számlát hozok. Ez az ajánlatom. - Hátradőltem a széken.

Jobb kezével az íróasztal alá nyúlt, aztán megállította a mozdulatot, és a kezét visszatette az asztal lapjára. Habozott. Tudtam, hogy most még nem fog kidobatni. Talán majd legközelebb. Mérey Imre legnagyobb megelégedésére.

- Rendben van. Joga van hozzá, hogy egy-két ténnyel beljebb legyen. - Rágyújtott egy cigarettára. A cigaretta hosszú volt, mint egy szerelmes sóhaj. Megkínált, elfogadtam.

- A családnevem Szénási Szabó, anyám és apám után, és Ferenc, mint az összes férfiági felmenőmnek. A szüleim kétkezi emberek voltak, én is a kohászatnál kötöttem ki fiatalon, a legalján. Ma is meg tudom fogni bárkinek a karját úgy, hogy arra kérjen, engedjem el, akármi is járt előtte a fejében. Pártvonalon kiemeltek, egyetemre küldtek. Mindig jókor voltam jó helyen. Később én vezettem az üzemet, ahol a szüleim még dolgoztak. Még később más vasipari objektumokat is igazgattam, dolgoztam az iparügyi minisztériumban is. Az egy szörnyű korszak volt, nem nekem való, de megismerkedtem azokkal, akikkel kellett.

- A nagy változások előtt már belekóstoltam a biztosítási bizniszbe, később saját biztosító céget alapítottam, majd eladtam, sokért, és vezettem tovább, mindenki megelégedésére. Ma már annyira gazdag vagyok, hogy ha nem dolgozom, akkor is fenntarthatok némi luxust a magam és a szeretteim számára úgy száz-százötven évig. - Furcsán, csikorogva felkacagott. Arra gondoltam, hogy talán nem szokott nevetni az utóbbi pár évtizedben.

- A házasságaim azonban nem voltak túl boldogok. Az első feleségem, akiről ma már tudom, hogy igazán szeretett, az önzésem miatt elhagyott. Tőle van egy kiváló, középkorú fiam. Korrekt velem. Talán valamennyire szeret is. Soha semmit nem fogad el tőlem. - Szomorúnak láttam. Vagy csak eljátszotta. Vigyázni kell az öreg cápával, gondoltam. Felállt, és járkálva folytatta.

- Utána jött pár haszonleső, olyan is volt, akit feleségül vettem. Mikor már valaki voltam, többé nem tudtam bízni senkiben. Ez ma is így van. Volt egy nő, akit én szerettem, ő pedig eltűrt egy darabig. Tőle született a lányom. Katának hívják. - Az ölembe dobott egy sárga, gumival záródó irattartót. Miközben beszélt, kinyitottam. Életrajz, cím, kedvenc tartózkodási helyek listája volt benne, a fontos barátok adatai, néhány fénykép. Nagyon szép, huszonnégy év körüli lányt ábrázoltak. Fekete haja és sötét szemei, íjszerűen ívelt húzott szemöldöke, akaratos, inkább kemény, mint érzéki szája volt. Kicsit többnek is tűnt, mint értelmesnek.

- Ugye szép? - kérdezte. Bólintottam. - Talán nem lepem meg, ha azt mondom, az anyját látom benne.

- Mi van most a volt feleségével?

- Két éve meghalt egy autóbalesetben. Nem adta meg az elsőbbséget. - Kis szünetet tartott, aztán hozzátette - Mindig az ilyen nők vonzottak...

- Akik nem adják meg az elsőbbséget - fejeztem be a mondatot, és eszembe jutott a szelíd motoros, aki majdnem börtönbe juttatott húsz perccel korábban. - Elnézést - tettem hozzá, magam sem tudom, miért.

- Ugyan - legyintett. - Szénási Szabó Kata egyetlen könnycseppet nem ejtett az anyja halála után. Sem a temetésén. Különösen kezdett viselkedni. Úgy értem, addig viszonylag szelíd volt. Ha ismerte volna az anyját, értené, miért mondom. Az anyja halála után viszont megvadult. Kétszer hoztam ki kapcsolatok révén előzetesből. Nem csak fogyasztotta a füvet, árulta is. Nézze, fiatalon én is sok hülyeséget megcsináltam, de nála azt éreztem, szándékosan sodorja magát bajba. Utána kihalásztam egy AIDS-es, biszexuális férfi karmai közül, szerencsére időben. Az életem rémálommá változott.

- Ráadásul az anyja halálával egy időben ismerkedtem meg a mostani feleségemmel. Míg Kata az eddigi kapcsolataimba nem szólt bele soha, őt szívből gyűlöli. Soha nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy ezt a tudomásunkra ne hozza.

Nem akartam félbeszakítani. Tudtam, hogy most jön az a rész, amiért hívott, és most kell a leginkább észnél lennem. Fenemód őszinte volt hozzám, és én igazán értékelem az ilyesmit. De néha érdemes a csomagolást föltépni, hogy meggyőződjön az ember az áru valódiságáról.

- Körülbelül egy hónapja kaptam egy névtelen zsaroló levelet. A másolatot megtalálja a dossziéban. Azt írta benne valaki, hogy ha nem fizetek ki egy bizonyos komoly összeget, elrabolja a lányomat. Ha már elrabolta, kétszer ennyit fog kérni, úgyhogy gondoljam meg. Plusz a kínlódás. A titkárommal megkonzultáltam az ügyet. A rendőrségtől túl sok szál vezet a pletykalapokhoz. Abban maradtam magammal, hogy fizetek, egyetlen egyszer. Ha folytatódik, jöhetnek a zsaruk. Magándetektívet fogadtunk. A neve Kozák Lajos. - Kérdően nézett rám. Csóváltam a fejemet.

- Sosem hallottam róla. Lehet, hogy ez nem jelent semmit, az is lehet, hogy igen.

- A fickó elszúrta.

- Hogy érti, hogy elszúrta? - kicsit felélénkültem, pedig már kezdtem keménynek érezni az ülőkét.

- A tranzakció egy pályaudvari csomagmegőrzőben zajlott, ott hagytam a pénzt. A kulcsot egy forgalmas közvécé egyik tartályába kellett tennem. Esély sem volt, hogy ott lefülelhető volna a pasas...

- Pasas? - kérdeztem közbe.

- Az írásszakértő szerint az illető férfi. Primitív, indulatvezérelt, dühös férfi. Lehet, hogy haragszik rám. Sok embert megsértettem, sok időm volt rá. De az is felmerült, hogy az írásképet valaki csak imitálta.

- Van valami sejtése?

- Ha lenne, nem magával tölteném a reggelemet! - felelte ingerülten. - A detektív a megőrzőnél várt. Figyelmetlen volt, vagy túljártak az eszén. Valami öregúr tüzet kért tőle, és az alatt elvitték a pénzt.

- Maga ezt elhiszi?

- Teljesen mindegy. A fickó elérhetőségét is megtalálja a többi között.

- Mi az én feladatom? Ehhez egy ember kevés. A rendőrség apparátusára van szüksége.

- Várjon, a java hátravan. A lányom körülbelül fél éve bejelentette, hogy szerelmes. Egy pillanatra megnyugodtam. A pillanat nagyon rövid ideig tartott. Az illető hírhedt adós, szerencsejátékos, pitiáner kis pszichopata, aki korábban nálam is alkalmazásban állt. Ki kellett rúgnom, mert lopott. Az utóbbi időben tévés arcként próbálta megkeresni a betevőt. A neve Hozelszky Tamás. Legalábbis volt. A lányom egy hónap múlva hozzáment, bekerültek a magazinokba, és az a megaláztatás ért, hogy azon kirúgott alkalmazottam mellett kellett bájosan mosolyognom vakuvillogástól kísérve, aki épp a lányomat vette el.

Elképzeltem azt a mosolyt, aztán elhessegettem.

- Nos, két nappal az után, hogy kifizettem a váltságdíjat az egyébként el sem követett emberrablásért, a vejem eltűnt. A kocsiját egy Balaton-környéki bányatóban találták meg. Hozelszky nem volt benne. Még a környékén sem. De vért találtak az ülésen, ami tőle származik. Lehet, hogy meghalt. Sőt, valószínű. Rossz embereknek kezdett sok pénzzel tartozni. Nem olyan engedékeny családapáknak, mint amilyen én vagyok.

Ez amolyan viccféle lehetett, mert kaccant egyet hozzá.

- Ismét csak azt kérdezem: mit vár tőlem?

- Legyen a lányom nyomában. Nem tudom, fenyegeti-e veszély. Fogalmam sincs, mi fog történni. Meg kell védenie. Annyit fizetek, amennyit kér - mondta szárazon. Minden szavát elhittem. Ahogyan rám nézett, nála már könyörgésnek számított.

- Csak egy utolsó kérdés - mondtam felállva. - A személyi titkárjának van menyasszonya?

- Tudtommal nincs. A nap nagy részét velem tölti. Tudnék róla. - Meglepettnek tűnt - Miért kérdezi?

- Csak egy megérzés - válaszoltam. Csak tudnám, miért.

*

Az autómhoz vezető út ugyanolyan feszélyezett hallgatással telt kísérőm részéről, mint az előző találkozásunk során. Annyira gyorsan termett az ajtóban a főnöke hívására, hogy azt gyanítottam, egy alkalmas helyről mindent hallott. Azt viszont nem tudhatta, mi jár a fejemben. Ez idegessé tette. Valószínűleg gondolkodott a kettőnk helyzetén, mert igyekezett sokkal barátságosabbnak látszani, mint korábban. Nem sejtettem, mit forgat a fejében, de túl sok dolgom volt ahhoz, hogy őt elemezzem. Barátságosan intettem neki, és beszálltam öregedő Lanciámba, hogy a légkondival lehűtsem a fejemet.

Az út a völgybe tizedannyinak tűnt, mint idefelé jövet. Másik utat választottam. Eleinte szövevényes, parkszerű kertek közt haladt a kanyargós műút, elszegényedett szépség és virulens ízléstelenség váltogatták egymást. A visszapillantóban hol megjelent egy kis, alkonykék Ford, hol elmaradt. Egy szürke palatetős kalyibánál elágazás következett. Találomra jobbra fordultam. Egy újabb jobbkanyar után lehúzódtam egy buszmegállóba. Két idős férfi vitatkozott a buszra várva, mindketten rövid ujjú fehér inget viseltek, amin átütött az atléta hídszerű íve, meg némi verejték. Az egyikük hevesen gesztikulált. Lötyögött az izom a karján, mintha le akarna esni. Kiszálltam, rágyújtottam egy cigire. A kis Ford is feltűnt nemsokára, óvatosan haladt, de mikor a sofőr észlelte a jelenlétemet, felgyorsult. Füstüvegei voltak, nem sokat láttam, csak egy félrefordított, rövidre nyírt fejet, ahogy a kocsi elsuhant.

Visszaültem, kitolattam a megállóból egy kiszögellésbe, majd elkanyarodtam arra, amerről jöttem. Fölkaptattam a Szénási Szabóék saját utcájáig, letettem a kocsit a sarkon, a többi parkoló autó közt, és elporoszkáltam egy árnyas beugróig, ahonnét szemmel tarthattam a kaput. A helyet túlságosan szerették a legyek, egy idő után megéreztem az orrfacsaró bűzt. Macskatetem hevert a közelben. Ácsorogtam a büdösben. Nem történt az égvilágon semmi.

Az idő telt, és éppen azon tűnődtem, hogy vajon azzal bíztak-e meg, amit éppen csinálok, amikor egy piros kisautó, egy angol sportmodell japán kópiája tűnt fel a sarkon, nyomában a hajnalban már megismert motorossal. Elszáguldottak mellettem, nem vettek észre. A kapu előtti murvára csikorogva ráforduló kocsiból egy magas, fekete lány ugrott ki. A haja lobogott, a vonásai megnyúltak, fel volt dúlva. Ismerős volt az arca. A motoros lekapta a bukósisakot, ami alól hidrogénszőke haj omlott elő. Nem értettem, mit mondanak, mert valahol a közelben felbőgött egy benzinmotoros fűnyíró, de azt azért láttam, hogy nem a kozmetikusuk címét cserélik ki egymással. A rövid szóváltás végén a szőke, aki alig valamivel lehetett idősebb, mint a fekete, heves gesztikulálás közepette megráncigálta a saját bőrdzsekijének az ujját, majd ellökte a lányt, aki megdermedt attól, amit hallott. Végül a szőke felpattant a motorra, és továbbállt. Úgy döntöttem, felfedem a jelenlétemet.

Elősétáltam a bokrok sűrűjéből. Valószínűleg nem ezt kellett volna tennem, ha igazán népszerű akarok lenni az adott pillanatban. Bárcsak megengedhettem volna magamnak, hogy szeressenek. Beültem volna abba a kis piros autóba, vagy egy másik ugyanolyanba, ahová csak két ember fér meg egy vonzó útiterv, rálépek a gázra és kilukasztom a horizontot. Ilyen egyszerű dolgokra vágyik az ember. És mégsem azt teszi, amit igazán szeretne.

A lány csak lassan eszmélt rá a jelenlétemre. Láthatóan nagyon lekötötte, amit az előbb hallott. Talán azt hitte, hogy majd útbaigazítást kérek tőle. Egészen lassan egészen közel mentem hozzá, mint aki kis, fürge állatot készül fogni. Akkor felnézett rám. A szemében zavarodottságot láttam, meg félelmet.

- Mit akar? Rossz helyen jár - mondta türelmetlenül.

- A nevem M - válaszoltam. - Az apja megbízott, hogy vigyázzak magára. Ha egyáltalán képes leszek rá - tettem hozzá.

- Jézusom! - tört föl belőle - Menjen innen, és hagyjon engem békén! Én nem kértem magát semmire! Hordja el magát!

- Miből fogok akkor élni akkor én? - kérdeztem barátságosan. Úgy reagált, mintha pofon vágtam volna. Teljesen magához tért.

- Jóember, ne drámázzon itt nekem, hanem tiszteljen meg azzal, hogy igen távol megy tőlem, mielőtt kilyukasztom a lába fejét a tűsarkammal!

- Érzem, hogy ripsz-ropsz össze fogunk melegedni! - már egészen kedvesen mosolyogtam, mint a kullancs az első nanogramm vér elszürcsölése után. Nem lehettem valami vonzó látvány. Haragos arcot vágott, de még nem találta ki a következő lépést. - Úgy láttam, a kedves mama kissé ideges volt.

Tébolyodottan kitágult a szeme.

- Az nem az anyám!

- Helyesen ejtve: ő - feleltem. - Elárulja, min különböztek össze?

- Ha van rá pénze - válaszolta, és hirtelen kacéran pillantott fel rám.

- Most történetesen még él a bácsikám, aki mindent rám készül hagyni, de ha a jövő hétig ráér, közölhetem, hogy erősen köhög.

- Maga egy kicsit sokat gondol magáról, ugye?

- Csak igyekszem. És maga?

- Én megyek - felelte, és kinyitotta a kocsiajtót. Egy pillanatra megállt, és tettetetten csalódott hangon azt kérdezte: - Meg sem állít?

- Magát nem lehet - feleltem. - De odabent biztonságban van. Telehordtam a kertet harci termeszekkel. Nagyon éhesek, senki nem mer majd bemenni. Viszlát! - Intettem, és indultam a dolgomra.

Éreztem a hátamon a tekintetét. Reménykedtem, hogy azt teszi majd, amire kértem.

*

Az irodám előtt nem volt nagy tülekedés, úgyhogy nyitva hagytam a bejárati ajtót, hogy az előző napi áporodott bagóillatot és a párával teleszívott bútorhuzatok szagát hagyjam kiáramlani. A rögzítő villogott. Szilvia volt az, kérte, hogy hívjam vissza a Városházán. Esetleg, ha nincs bent, ebédeljek vele, egykor biztosan megtalálom a Metropol Galéria teraszán, félúton a cukkínik és a répák között. Tárcsáztam, közben az órámra néztem. Fél egy múlt tíz perccel. A központos először félrekapcsolt. Amikor másodjára kértem a Sajtóosztályt, ugyanaz a központos megbántottnak tűnt. A megbántottság jót tett a koncentrációjának.

- Hol tartasz, őrangyalka? - csilingelte Szilvia. Vázoltam, amit tudok. - Az a baj veled, hogy nem olvasod az újságokat - pirított rám. - Őrült egy esküvő volt a Szénási Szabóéké. A lány úgy ültette a vacsoránál az apja új asszonyát, hogy senki ne lássa. Ráadásul véletlenül ráborított egy üveg Chiantit a nő vadonatúj kosztümjére, úgyhogy a kedves mostohamamának haza kellett mennie átöltözni. Otthon nyilván kinyitotta a vasúti kocsi hosszúságú gardróbja ajtaját, és rövid tanakodás után a pizsamát választotta. Azt hiszem, a két nő nem lehet nagyon jóban.

- Mit tudsz erről a Hozelszkyről?

- Amit bárki. Úgy értem, aki szokott fodrásznál időzve női szakmagazinokat bújni. Szép fiú volt, az a fajta, aki bárkihez kedves tud lenni, aki a fény felől áll. És persze ejti azt, akire hamarosan már nem süt a nap. Fantasztikusan megérezte az ilyesmit. A fáma szerint nem is annyira a pénzt szerette, azzal mindig csak tartozott, hanem a látványos költekezést. Valamit nagyon el akart hinni magáról, és ragaszkodott hozzá, hogy az emberiség osztozzon a hiedelmében. Egészen kislánykoromban én is lépre mentem volna. Úgy tűnik, végül csúnyán ráfaragott.

- Kinek tartozott?

- Olyannak, akit az emberiség egyik fele elkerül, a másik fele pedig nem jut a közelébe. A neve Rajkányi. Van egy-két üzletlánca, behajtó cége, apránként legalizálódó megtakarításai. Igazából egyelőre még drogok terítésével és vámügyi kihágásokkal alapoz. Szeret embereket felbérelni csúnya célokra. Ült már többször előzetesben. Általában két napot. Van nála pár kártya, amit csak olyankor szokott az asztalra teríteni. Apropó, tudod, hogy hívják az ex-nejét?

- Meg fogok rendülni? Inkább leülök.

- Nagy Kitti.

- Még nem érzem.

- A jelenlegi neve Szénási Szabóné.

- Valami történik velem. Ezek szerint a vőnek az új feleség járt közben a kölcsönért?

- Alig hiszem. A felszínen legalábbis Rajkányi gyűlöli a volt nőjét. Ha tehetné, elpusztítaná. Amíg Szénási Szabónénak hívják, védettség alatt áll. Ha ez a státusz elmúlik, neki annyi. A srác sem tűnt olyannak, aki különösebben szívlelné a mostoha-anyósát. Még valami. A kis hercegnő és a Hozelszky fiú két hónapja titokban elváltak.

- Mit akar az ilyentől egy Szénási Szabó Kata? - kérdeztem.

- Á, szóval közvetlen benyomások érték a tisztelt detektív urat! - incselkedett. - Nem kell olyan nagyra tartani a nők érzelmi intelligenciáját. Egy nő bármit elhisz, legalábbis egy ideig, ha megfelelően tálalják, amit hallani akar.

- Olvastál a gyilkosságról?

- Nem tudok valami sokat a dologról. Nagyon titkolóznak. Persze itt nálunk megy a pletyka. Azt hallottam, az öreg Szénási Szabó handzsárjával döfték le a fickót. Lehet, hogy még a végén vád alá helyezik. De szerintem ez hülyeség. Senki épeszű emberfia nem megy vőre vadászni egy a saját vitrinjéből elhurcolt nyolcadik századi viking bökővel.

Elköszöntem. Abban maradtunk, hogy a következő héten egyik nap együtt ebédelünk. Ahogy szoktunk. A következő hét egyik napján.

Hátramentem az apró konyhába. Vágyakozva néztem a polcon a bontott üveg Wild Turkey-met. Jólesett volna egy korty ital. Szebbnek láttam volna az életet. Nyeltem kettőt, és készítettem magamnak egy jó sűrű szódát, haraptam hozzá némi avas sajtos toastot. Ha máshol ilyet kapnék, nem hagynám szó nélkül. Amikor visszatértem takarékosan berendezett kis hivatali helyiségembe, a nő már a fotelemben ült, és az íróasztalom díszeit tanulmányozta.

- Esetleg akarna enni a tányérkámból? - kérdeztem, és megtöröltem a számat.

- Szellemes. Mást is tud, vagy csak szellemes? - Megrázta szőke sörényét, hogy azután hátul összegumizhassa. Ez módot adott némi domborításra mellkastájon. Értelmes, dús, de még pont finom arcvonásokat viselt. Az ember az ilyen arc tulajdonosát ugyanolyan erővel nézheti kokottnak, mint aligazgatónak. - Egy kissé fülledt idebent - tette hozzá, és játszani kezdett a bőrdzsekije félig lehúzott cipzárjával.

- Hallotta már azt a kifejezést, hogy vizuális abúzus?

- Szívesen csacsognék magam is, de nem ezért vagyok itt - A hangját intelligensen használta, a megfelelő célra. Általában véve meg kellett állapítanom, hogy amikor nem robog felém százhatvanas sebességgel, egész kellemes az összhatás.

- Miben segíthetek?

- Szólítson nyugodtan Kittinek. Valamit elmondok, és cserébe kérek másvalamit.

Mélyen a szemembe nézett. Nem hagyott hidegen.

- Ne csigázzon. Olyankor remegni kezd az orrcimpám, és azt nem akarom.

- Maga tényleg szórakoztató! És jóképű. Kár... - tette hozzá, szinte csak úgy magának. Nyolcvanas hölgyek szoktak ilyesféle gyerekes nyíltsággal beszélni lejátszott ügyekről. - Tudom, hogy a férjemnek dolgozik. Ha alapos munkát végez, meg fog tudni valamit rólam, amit azonban szeretnék, ha diszkréten kezelne.

- Úgy érti, ne avassam be a férjét.

- Okos. Elébe akartam menni. Megígéri?

- Írjuk meg a szerződés teljes szövegét, azután döntök.

- Helyes. Én is így gondoltam. A másik rész így hangzik: Valaki ellopta az egyik motoros bőrruhámat néhány napja. Azt hittem, semmi jelentősége. De most már biztos vagyok benne, hogy van. Ennyi.

Megint fölfele nézett rám, merően és túlságosan is hosszan. Tíz évvel korábban egy ilyen nézés közben be kellett volna gipszelni a lábamat.

- Megfontolom az ajánlatát. Egyelőre nem tudok eleget ahhoz, hogy pontosan értsem a szavait. De értékelem a segítő szándékot.

Őszintén felnevetett.

- Maga muris. Megiszik velem valamit, ha kiszimatolta magát?

- Amíg a férje megbízásából dolgozom, aligha. Utána viszont nem valószínű.

- Nem tudom, melyikünk sajnálja jobban - mondta csendesen.

- Ha haladás közben akar a busz bezárt ajtaján felszállni, és nem sikerül, ne érezze kudarcnak. Itt-ott lesznek majd megállók, ott majd kinyitják.

Pár pillanatig nézett, kedvesen, türelemmel, aztán sarkon fordult, és elment. Ha valami szép a munkámban, akkor az az, amikor gyakorolhatom a szakmai alázatot és legendás önfegyelmemet.

Még kettő sem volt, és máris tele lett a fejem összefüggéstelen tényekkel, valamilyen céllal előadott beszámolókkal. Leültem az asztalomhoz, hogy ragasztgatni kezdjem a kirakóst. Tompasággal indul, aztán homály jön. A homályt később megüli a sötétség, majd az is oszlani kezd, és a derengésben egy feltehetően összefüggő történet alkatrészei kavarognak egy darabig, mint a hópelyhek. Utána néha minden helyreáll. Tízből kétszer-háromszor.

Kinyújtóztattam a tagjaimat, és kisétáltam az előtérbe. A fogadóhelyiség kihajtott ajtaja mögül egy vaskos kar nyúlt felém, tartozott hozzá egy darab vaskos váll is. A nyakamat fogta, olyan erővel, amivel a tubus utóját facsarja ki az ember. A lehetőségeimhez képest igyekeztem levegőhöz jutni, és noha megragadtam mind a két kezemmel a csuklóját, nem használt.

- Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához - mondta gúnyosan a látogató. A nyaka tömör volt, combnak is elment volna, a tekintetét meg olyannak láttam, mint a bábu felé robogó tekegolyót. Nagy, széles arca volt, a homlokán forradással, a feje tetején rövidre nyírt szürkülő hajjal. Láttam már ezt a tüskés fejet egy autó füstüvege mögött. Elvonszolt az asztalig, és lenyomott az üveglapra. A szoba kissé sötétedni kezdett, a derekamon keresztülhajtott a kétórás pozsonyi gyors. Annyit még észleltem, hogy készülök kettétörni. Láttam, ahogyan a másik öklét fölemeli. Aztán belezuhantam egy nagy fekete, álomtalan világba, ahol nincs pihenés, mert szünetel az idő.

Amikor végre nagy nehezen kinyitottam a szemem, céklavörös karikákat láttam, aztán egy nő meleg kezét éreztem a csatakos halántékomon. A nőhöz ott volt még járulékosan a szőke hajzuhatag, és a céklavörösön át is érzékeltem a dekoltázsát, ahogy fölém hajolt. Jó volt újra látni. Hagytam egy kis időt magamnak így aléltan. Rászolgáltam.

- Ha nem hagyom itt lányos zavaromban a bukósisakomat, magának lőttek, M! - megint mosolygott.

- Mindketten sejtettük, hogy még találkozni fogunk - nyögtem fel.

- Valakinek vigyáznia kéne magára.

Megpróbáltam talpra szökkenni. Nem volt az igazi. Vas ízét éreztem a számban, a bal arcfelem feldagadt a becsapódástól. A látogató nem messze hevert, eszméletlenül. De tisztán hallhatóan szuszogott. Összeszedtem magamat, a hátára térdeltem, és az övemmel megkötöztem a kezeit. A lábát a radiátorhoz bilincseltem. Átkutattam a zsebeit. Igazolványt nem hozott magával. Egy cetlit találtam nála egy telefonszámmal, egy másikat az én címemmel. Sok papír zsebkendő volt nála, kulcsok, meg egy orrspray. Mellette hevert a nő sisakja.

- Szénanáthás lehet. Jót tett neki az a bukósisak. Kidugult tőle az orra - mondtam. - Örök hálára kötelezett - fordultam a nő felé.

- Elvihetem a fejfedőmet, vagy szüksége van rá önvédelmi célból? - Mutattam, hogy csak tessék. - Ez itt biztos, hogy a volt férjem egyik gorillája. Pont ilyen ízléssel választ magának munkatársakat.

- Most el kell mennie - válaszoltam. - Ki kell hívjam a yardot. Elszámolok a taggal.

- És learatja a dicsőséget - mondta kajánul, és egészen elém lépett. Megcsókolt, és a következő pillanatban már ott sem volt. Ez volt az ő saját kombinációja. Közel jött, és elment, újra meg újra.

*

A rendőr-főhadiszállás aulájában elég nagy volt a jövés-menés. Őrmesteri rangot viselő fehér blúzos rendőrlány és lóarcú férfikollégája igazították útba az engem kísérő járőrt a gyilkosságiakhoz. Még nem jártam az újonnan átalakított épületben. Mintha repülőtéren lennénk, ahol csak légiutaskísérők tartózkodnak. A lift felrántott a hatodikra. Az igazság védelmének legféltettebb titka a gyorsaság.

A velem lévő gyalogosnak menet közben megmutattam a privát licenszemet. Nyugtázta. A kérdésemre, hogy Makay százados bent van-e, tagadóan rázta a fejét. Nem volt szószátyár legény. Emlékezetből elsoroltam néhány régi nevet, de még tompább arcot vágott. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy Diderot vagy Aeneas. Úgy tűnt, nem élek meg az emlékeimből. Aztán mentő ötletem támadt. Eszembe jutott Botos Imre, egy tettre kész, kellemes modorú hadnagy, akit még kora ifjúságomból ismertem, és aki mindig is a gyilkosságiakhoz szeretett volna kerülni. Az ő nevének hallatán kísérőm ajkán bizalmas mosoly jelent meg. A folyosó végi irodák felé navigált.

Botos megvárta, amíg elhagyják a terepet a munkatársai. Utána is csendesen, szemlélődve nézett rám. Magas, tiszta tekintetű férfi volt, már anno is nyugodt és megvesztegethetetlen ember hírében állt. Meglepődve fedeztem fel az ősz szálakat a fegyelmezett, rövidre nyírt hajában. Halkan sóhajtott.

- Gondolom, M, van egy sztorija a számomra.

Valaha tegeződtünk. Az előző életünkben.

- Ma reggel kaptam egy megbízást, hogy figyeljek valakit. Megtettem. Amikor biztos helyen tudtam, visszamentem az irodámba. A pasas, aki a padlómon hevert, valószínűleg engem követett. Egyszer leráztam a nap folyamán, de nyilván kiderítette a címemet. Bejött az ajtón, ami nyitva volt, és minden átmenet nélkül fojtogatni kezdett. Végül leütöttem egy üvegkorsóval.

- Szóval gyilkossági kísérlet és jogos önvédelem.

- Szerencsém volt.

- Csinos kis beszámoló - mondta Botos, félig lehunyva a szemhéját. - Van egy kis szépséghibája.

- Minden sztorinak van. Igen szubjektív műfaj.

Sikerült rávennem, hogy kinyissa a szemeit.

- Hogyan ütötte le az emberét hátulról, miközben az a nyakán tartotta a kezét? - kérdezte higgadtan.

- Szívesen megmutatom.

- Eltekinthetünk tőle. - Hirtelen hangnemet váltott - Régen találkoztunk.

- Van vagy húsz éve.

- Kint a kollégámnál tenned kell egy rendes tanúvallomást. Több valódi adattal. Sokkal pontosabb leírással a mozdulataidról. Ne szúrd el, mert akkor nem tudok segíteni.

Rám mosolygott. Röviden, biztatóan.

- A segítségedre van szükségem - mondtam. Felvonta a szemöldökét. - A megbízóm Szénási Szabó Ferenc. A lányára kellene vigyáznom. Egyelőre még elképzelésem sincs, miért. Sem hogy hogyan. Nem tudom, mit kellene tudnom, hogy legyen.

Felszisszent, és elfordult. Kihúzott egy fiókot, valamit kivett belőle.

- Sajnos, ilyesmiben nem segíthetek. Most pedig kimegyek a kávéautomatához, és hozok magamnak egy adaggal. Talán el is szürcsölöm útközben.

Egy dossziét tett le az írógépe mellé. Ahogy kilépett a szobából, mohón az iratok felé nyúltam. Nem volt sok időm.

A szemem cikázott a papíron. A rendőrségi fogalmazók túl sokat írnak, rossz nyelvezettel, rengeteg tudálékos ismétléssel. Tanúvallomások, helyszíni szemle, fotók. Botos szerencsére akkurátusan aláhúzta piros filccel a kulcsszavakat. Hagytam, hogy a piros vezesse a szememet. Botos körülbelül négy perc múltán nyitott be az irodába. Csendesen üldögéltem a helyemen. Fogta az anyagot, kihúzta a fiókot, betette az iratokat. Egy szót sem szólt. Kézfogással búcsúztunk, mint az előző életünkben.

További másfél órámba telt, mire túljutottam a vallomásomon. Gondolkodtam, ne gépeljek-e inkább én a tiszt helyett, hátha korábban szabadulok. Nem vetettem fel az ötletet. Bizonyos helyzetekben betartom az illemszabályokat. Örültem, hogy árthattam a támadómnak, de nem reménykedtem, hogy a szálak elvezetnek Rajkányihoz. Az ilyen szálak valahol meg szoktak szakadni. Mekkora eséllyel vallana a széles fejű versmondó a kenyéradó gazdája ellen, aki ráadásul a sitten is rendelkezik némi összeköttetéssel a csúnya fiúk oldalán? Nyilván semekkorával. Ha ki is derítik, hogy ismerik egymást, mire mennek vele? Aggódhattam volna magamért is, de ez még ráért. Volt pár óra lépéselőnyöm.

Vajon a fickó engem keresett, vagy a nő nyomában járt? Meg akart ölni? Mi haszna lett volna belőle? Felteszem, magával vitt volna. Amekkora volt, simán a hóna alá csap, mint a reggeli lapot, elvisz egy eldugott helyre, és kedvet csinál ahhoz, hogy elmeséljem, amit tudok. Aztán otthagy, hogy megbüdösödjek. Az is lehet, hogy Rajkányit valami egészen más foglalkoztatja. És az a valami szagtalan. Úgy hívják: pénz.

*

Késő délután volt, mire a jól ismert kapuhoz értem. Intettem a kamerának, mint egy korosodó bonviván, és megnyomtam az oszlopon a diszkréten dudorodó krómozott félgömböt, amit a beszélőke alatt találtam. Kiírás nem tartozott a csengőhöz. Visszaszálltam a Lanciába. Senki nem próbált halálra ijeszteni, ahogyan a ház felé haladtam. Fogadóbizottság sem várt, csak a babafejű óriás, aki bekísért a hallba, és a maga tapintatos etikettje szerint egy székre mutatott. Gondoltam, nyilván akkor jön elő, amikor a komornyik az ezüstöt számolja.

- Csak az asszony van bent az épületben - vázolta a helyzetet.

Intettem, hogy jó lesz. Ebben a házban akárki jöhet, lesz mondanivalóm a számára.

Nem sokkal később felbukkant Kitti, a lépcső tetején. Rövid, divatosan rongyosra vágott sortban, és egy túlságosan is könnyű anyagból készült fehér trikóban. Ezeket már sokkal korábban be kellett volna tiltani.

- Nem reméltem, hogy ilyen hamar találkozunk - mondta egy nyugtalan sóhajtás kíséretében.

Most nem volt olyan közvetlen, mint az előző találkozásunk során. Mintha valahol máshol járt volna.

- Én sem így képzeltem el - feleltem. - Játsszuk azt, hogy én kérdezek valamit, és maga őszintén válaszol. A játék célja, hogy minden bábu elérje a tábla végét. Nincsenek győztesek, nincsenek vesztesek. Mit szól hozzá?

- Jobban esne, ha tegeződnénk.

- Jobban esne, ha igent mondana.

Sóhajtott.

- Rendben -felelte.

- Jó kislány. Volt viszonya a házassága előtt Hozelszkyval?

- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan a végére jár. Volt. Egyetlen kósza pillanatra megszédültem tőle. Megvoltak az eszközei. Én is nő vagyok - fűzte hozzá, mintha szemrehányást tettem volna.

- Már korábbról tudtam.

- Milyen gáláns -mondta fáradtan. - A fickót hamar kiismertem. Rendelkezem egy kis megtakarított pénzzel. Megpróbálta rátenni a kezét, piszkos eszközökkel. Ez nekem nem tetszett. Másnak se tetszett volna. Elváltak az útjaink. De én valamiért mélyebb nyomot hagytam benne, mint általában a nők. Nem tudta elviselni a döntésemet. Valószínűleg, mert én döntöttem, és nem ő. Tudja, mi volt a fickó legrémisztőbb tulajdonsága? Azt akarta, hogy mindezek után is jó embernek tartsam. A halála után legalább erre már nem tart igényt.

- Biztos benne? - kérdeztem.

Összerándult.

- Hogy érti?

- Az egyik tanú látott egy nőt a gyilkosság feltételezett időpontjában a tó körül, amelyben éppen Hozelszky autója pezsgőfürdőzött. A nő szőke volt. Egész testén motoros bőrruhát viselt.

- Ezt nem tudtam.

Olyan halkan mondta, hogy egy pihe sem moccant volna, ha a tenyeremen a szája elé tartom. Megdermedt.

- Vigyen el innen - suttogta. - Itt sem vagyok már biztonságban. Rajkányi előbb-utóbb utolér. Ide is beszivárognak az emberei! Könyörgöm, vigyen magával!

Zokogni kezdett. A szép arc egyetlen könnyfüggönnyé változott, ettől sokkal fiatalabbnak és riadtabbnak tűnt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy nem kerülheti el a büntetését.

- Muszáj feltennem a kérdést.

- Mi lenne az?

- Maga volt?

Szinte gyűlölettel pillantott rám. Egy szemvillanás alatt iszonyú dühös lett.

- Ha nem hisz nekem, menjen innen a pokolba!

Közel léptem, és magamhoz húztam. Egészen szorosan. Végig tartottam, amíg zokogott. Volt valami a személyiségében, amitől sosem tudott szabadulni. Amiért a rossz férfiakat választotta, akik aztán pusztító indulatot éreztek iránta, mikor kilépett az elnyomásból. Mindig ez lesz a sorsa. Ezen nem segíthettem.

Egy éles férfihang szólalt meg a hátam mögött:

- Á, M úr, érdekes egybeesés! Pont magára gondoltam. - Mérey volt, ugyanabban az öltönyben, amelyben korábban már láttam, csak most a délutáni hangulathoz illő narancsszínű nyakkendőjét viselte. - Megtudakolhatom, hogy mit keres itt?

- Bizonyára emlékszik rám. A gazdájának dolgozom.

- Veszem észre - felelte gúnyosan.

Elengedtem a nőt, aki a szemét törölgette a kézhátával. Csupa festék volt az arca, és csupa szégyen. Méreyhez fordultam.

- Ön igen ambiciózus fiatalember, ugye?

- Mi köze magának ehhez?

- Csak eljátszottam a gondolattal, hogy milyen volna, ha egyszer maga lenne ennek a háznak az ura.

Keményen néztem. Még bírta. De már olvadt az arcán a viasz. Az ilyesmi hosszú távon elég kényelmetlen.

- Maga össze-vissza beszél. Azt ajánlom, takarodjon innen a dolgára, különben hívok valakit, aki a foga közt viszi ki.

Egy férfi állt egy ideje a hall ajtajában. Övé volt a ház, a kert. Övé volt az egész rohadt kígyófészek.

- Mérey, fogja be a száját! - kiáltotta dühösen. A pasas közben már egészen felhevült. Ha még egyet lép felém, kénytelen lettem volna megszégyeníteni. A főnöke hangja némileg csillapítóan hatott. - M, magyarázatot várok. Mi ez a röpgyűlés?

- Kérdezze meg a titkárát, hogy miért visel jegygyűrűt, és hova teszi, amikor önnel dolgozik!

A fickó karja meglendült. Bár számítottam rá, így is eltrafált az érzékeny arcfelemen. Sikerült elkapnom a karját, földre kényszerítettem, és rátérdeltem a hátára.

- Rossz kutya! - mondtam dorgálóan a nyomaték kedvéért. Aztán otthagytam. Ennyi elég kellett legyen. Föltápászkodtam. Másodszor ütöttek meg pár órán belül. Rossz napom volt. Kellemetlen emberekkel töltöttem el - A titkár úr eljegyzett egy lányt. Nem is olyan régen, ha jól sejtem. Az a pechje, hogy kisütött a nap, és a gyűrűt, a kis trófeáját, időnként meggondolatlanul az ujjára húzta.

- Milyen lányról beszél? - kérdezte Szénási Szabó.

- A lányáról, aki az imént lépett be ön mögött a teraszajtón.

Szénási Szabó Kata hercegnői tartással, testéhez simuló, kiváló ízlésről tanúskodó zöld kosztümben állt ott. Finom ívű nyakán gyöngysor lógott. Maga volt a harmónia. Csak a szája csücskében játszadozó furcsa mosolyban lehetett találni valami vérfagyasztót. Folytattam a mondókámat, amire senki nem kért.

- A titkár úr igen törekvő. Nyilván megvannak a maga kis álmai. Nagyságról, hírnévről, jó házasságról. Az ilyen embernek van azonban egy gyengéje. Rendkívül hiszékeny, ha a hiúságát legyezgetik. Igaz, kedves Kata? - néztem a kis hercegnő felszegett arcába. Még állta a sarat. Gúnyosan nézett rám, mint egy tálról lekászálódni készülő homárra.

- Nem egy észkombájn - mondta fojtottan, és kimérten mosolygott hozzá. A titkár felnézett rá. Majdnem megsajnáltam. Csúnyán beletapostak, egyenesen a szép lelkébe.

- Az egész napom ráment, hogy kerek egésznek lássam azt, amit valaki szándékosan diribdarabokra tördelt, hogy elterelje mindnyájunk figyelmét. Az a valaki végig kézben tartotta a szálakat, tudatos volt és kíméletlen. Valójában csak egy dolog nem történt meg, amiről pedig azt hihetnénk, hogy az a kulcsa mindennek.

- Az autóban talált vérnyomok mellett a közeli bokrok között egy csomagot találtak. Egy viking kardot a fönti dolgozószobából, amit lepedőbe bugyoláltak. Csurom vér volt az egész. Meg sem próbálták rendesen elrejteni. A rendőrségi szakértő továbbá különösnek találta, hogy a bőséges mennyiségű vérnyom mellett nem mutatkozott semmilyen szövet vagy egyéb olyan anyag, ami egy ember kivégzésénél természetes módon odakerül. Láttak továbbá a közelben egy szőke, motoros bőrruhát viselő nőt.

- Azt kellett hinnünk, hogy valaki meghalt, és azt kellett hinnünk, hogy valaki megölte. Ezt kellett hinnie a rendőrségnek is. Valójában egészen más történt. A történetem ezen a ponton szomorú fordulatot vesz. Sajnálattal tudatom, hogy a gyilkosság elmaradt. Nem történt meg. Valaki azt akarta, hogy úgy tűnjön. Ez a valaki bosszúvágyó volt, és néhány hónappal korábban beleszeretett egy másik nagyon hasonló karakterű emberbe. Ritka szép pár voltak. Mindketten haragudtak. Megvoltak a közös ellenségeik.

Kitti felé fordultam.

- Maga megbocsáthatatlan módon leleplezett egy jellemtelen csalót, és ezért bűnhődnie kellett. Egy másik ember szemében pedig - mutattam Szénási Szabó Katára - akkor követett el végzetes hibát, amikor belemenekült az apjával való házasságba. Ez nem volt szerelem. Csak tettetés. Menekülés. Továbbá Hozelszky még nem felejtette el, hogy Szénási Szabó Ferenc megszégyenítő módon megszabadult tőle, és szította a lányban az anyja halálát követően keletkezett indulatokat. Két dühös, bosszúszomjas, gonosz ember szövetkezett össze. Kárt akartak okozni azoknak, akik iránt a gyűlöletet táplálták egymásban, és pénzhez akartak jutni, hogy szabadon élhessenek a világban.

- Elhatározták hát, hogy több legyet ütnek egy csapásra. Elhitették a világgal, először is a bulvárlapokkal, hogy elhidegültek. Hozelszky rettenetes méretű kölcsönt szedett ki Rajkányiból. Nem tervezte, hogy visszaadja. Szénási Szabó Kata pedig befűzte az ostoba, de nagyravágyó titkárt, hogy titokban jegyezzék el egymást. A vagyon reménye szárnyakat adott ennek az embernek. A lány elhitette vele, hogy Hozelszky már nem számít. Rávette, hogy eltorzított írással zsaroló levelet gyártson. És még egy apróság: megszereztette vele a kardot.

- Azt adta be Méreynek, hogy Hozelszkytől úgy a legkönnyebb megszabadulni, ha megrendezik a halálát. Hozelszky a pénz egy részével külföldre szökik, Rajkányi felhagy a keresésével. Rajkányi azonban megsejtett valamit a büdösből, mert szakértője a szagoknak. Figyeltette a házat, és egy bájos kollégájával így ma én is kapcsolatba kerültem. Mérey elhitte, hogy ő a befutó. Elhitte az egészet. Nagyon akarta, hogy a volt férj távol kerüljön, és ne zavarjon bele az életébe. Ő volt az, aki kémcsőbe vért vett le Hozelszkytől. Korábban ápolóként is jeleskedett. Szénási Szabó Kata szőke parókát vásárolt, és kilopta a mostohamama szekrényéből a bőrszerelést, hogy megvillogtassa magát, mint Szénási Szabó Kittit a tóparton. Kitti sejtette, hogy a lány lopta el a ruhát, hiszen tudta, hogy rosszakarója. Csak azt nem sejtette, miért.

- Hozelszky mindeközben, hogy ilyen kedves érdeklődéstől kísérve megosztom önökkel a gondolataimat, feltehetően igencsak életben van, és egy naptej illatú, kellemes helyen szürcsöli a ginnel felturbózott gyömbérjét, közvetlen szemkontaktusban a tengerparttal. Lehet, hogy nála van az egész pénz, és már azon töri a fejét, hogy ez hogyan maradhatna így. Fogalmam sincs, és továbbra sincs semmi közöm hozzá.

- Még egy apróság. A detektívre Mérey beszélte rá a gazdáját. Valószínűleg annyit árult el az ő saját balekjának, hogy egy jelentéktelen ügyről van szó, a fickó pedig jó pénzért belement a játékba, hogy szemet hunyjon Szénási Szabó kirablása felett. Aztán elnyelte a köd. Rögtön feltűnt, a titkár úr mennyire feszült a jelenlétemtől, hiszen engem másvalaki ajánlott. Nem lehetett biztos a dolgában - Felé fordultam. - Maga segített a legtöbbet az igazság kiderítésében. Köszönettel tartozom.

- Szánalmas kis barom! - sziszegte hátul a kígyó.

- És most, hölgyeim és uraim, ha megengedik... Nehéz napom volt. Köszönöm, hogy meghallgattak. Nem akadályozom tovább, hogy szűk körben éljék át a családi örömöket.

Senki nem állt az utamba, ahogyan áthaladtam köztük a hallon. Néma figurák voltak egy sötét pincében berendezett panoptikumban.

*

Felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjon. Botos volt a vonalban.

- Képzeld, M, sikerült rávennem a nagyfejű látogatódat, hogy valljon Rajkányi ellen.

- Hogy csináltad?

- Nem telefontéma. Semmi erőszakosság. Inkább úgy hívnám, szellemi inkvizíció. Nem volt komoly ellenfél. Rajkányit este bevitték. Egy-két napig nyugalom lesz ebben a rohadt városban.

Elköszöntünk.

A taxi diszkréten dudált. Intettem az ablakon át, hogy mindjárt. Ott állt előttem a nő, meztelen vállát a langyos ajtófélfának támasztotta. Praktikus, csinos útiruhát viselt. Várakozóan nézett rám. A kezében egy fröccsnyi whisky lögybölődött. Az én poharam rég üres volt. De tudtam, nem lesz mindig így.

- Jó hírem van. Rajkányi pár napig hűsölni fog. Lesz időd messzire menni.

- Biztos, hogy nem jössz velem? - kérdezte. - Már nem vagyok senkié.

Mosolyogva néztem az arcát. Meg akartam jegyezni az ínséges napokra. Egy nő, aki velem szeretne lenni.

- Egyszer majd, talán. Ha már ezt az egészet magad mögött hagytad. És még három nap.

Odalépett hozzám. Nagyon közelről néztük egymás tekintetét. Aztán egy csókot lehelt a számra. Csak nagyon lassan húzta el az arcát. Aztán megfordult, és elment, ahogy szokott. Kinyitottam az ablakszárnyakat. Odakint kissé már hűlt a levegő. Alkonyodott. A kabócák diszkréten ciripeltek. A világon mindenütt ezt csinálják, a nótájuk se nem vidám, se nem szomorú. A közelben egy nő éppen taxiba szállt, szőke haját szenvedéllyel dobta hátra. A kocsi az ablakom alatt kanyarodott el a völgy irányába. A hátsó üvegen egy tenyér jelent meg. Aztán valaki visszahúzta.

KAPCSOLÓDÓ CIKK