Philip Marlowe Magyarországon V.: Tisztelt Szerkesztőség!

2007.09.17. 11:03

Hercule Poirot, Miss Marple, Sherlock Holmes, Philip Marlowe - az irodalom kulcsfigurái ők, és bár az iskolai tanmenetben még nem szerepelnek krimi-hősök, a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest Transzfer nevet viselő irodalmi fesztiváljának idén ők lesznek a főszereplői. A bűn és rejtély körében mozgó ötnapos programsorozathoz kapcsolódik egy novellapályázat is: a történetek beküldőinek Chandler örök figuráját, Humphrey Bogart arcvonásait viselő Philip Marlowe-t kellett Magyarországra idézniük. Az [origo] olvasói most láthatják az eredményt, egybegyűjtöttük a legjobb irományokat, itt következik az egyik. Philip Marlowe Magyarországon és az [origo] hasábjain.

A Jelenkor májusi számában olvasható felhívás alapján az alábbi írással szeretnék részt venni a Petőfi Irodalmi Múzeummal közös novellapályázatukon. Nem tudom, miért. Vagyis nem tudom, miért épp most, épp az Önök pályázata kapcsán szántam rá magam, hogy leírjam ezt a történetet, hisz mindezt megtehettem volna jóval korábban, közvetlenül az események után, talán ez lett volna a legindokoltabb, és legalább ugyanennyire logikus lenne, ha nem írnék semmit. Én, kérem, nem vagyok író. Soha egyetlen "novellát" nem publikáltam még sehol, nem is írtam, és őszintén megvallom, nincsenek ilyen irányú ambícióim. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a fenti öt mondat, valamiféle irodalmi fikció eredetieskedő auftaktja.

Tényeket akarok rögzíteni, azt akarom leírni, ami volt, aminek persze semmi köze Philip Marlow-hoz, és amiért - ennél sokkal okosabb vagyok - nem várok semmilyen díjat vagy jutalmat. Igen, tudom azt is, hogy az úgynevezett írók gyakran és meglehetősen bárgyú módon szoktak tiltakozni "a valósággal való minden esetleges egybeesés" ellen, és gyakran eljátsszák ennek a fordítottját is. Itt nem erről van szó. Én, mint mondtam, tényeket akarok rögzíteni, egy olyan történetet, mely teljességgel hihetetlen, én magam sem hinném el, ha nem asszisztálom végig. Ezért voltam kénytelen valami "köztes műfajt" keresni. Egy orvosi szakfolyóirat szerkesztői elmebetegnek néznének, és válaszra sem méltatnának, pedig az igazat írom, amit természetesen Önök sem fognak elhinni, ezért számíthatok a türelmükre. Ha jobban meggondoljuk, ez azért egy kicsit legalábbis megmosolyogtató.

Közel hetven éves vagyok, orvos. Már nem dolgozom. Egy betegem haláláról akarok írni, aki három évvel túlélte a halálát. Azért élte túl, mert olvasott. Tehát: Nem volt vérkeringése, nem lélegzett, de olvasott és élt, ha ugyan ezt életnek lehet nevezni.

Nem tudom, Önök hogy szoktak olvasni, úgy értem, milyen testhelyzetben. Vélhetőleg fekve. Aki fekszik és olvas, az eszik is közben. Esetleg dohányzik (tapasztalataim szerint az agresszívabbak). Nyilván észrevették már, hogy a fekve olvasók olvasmányaik "cselekményéhez" igazodva változtatják testhelyzetüket. Új novella = balra fordulok és felkönyökölök. Meghökkentő fordulat = visszafekszem a hátamra (közben esetleg beleharapok az almába, vagy beleszívok a cigarettába, úgy, hogy a mozdulat tudatosodik is bennem). Kérem, ellenőrizzék, hogy az előző bekezdésnél tettek-e valami ilyesmit. Lévén az előző bekezdés jelen dolgozat második bekezdése, ez nem feltétlenül valószínű. Ha ennek ellenére sikerült rajtakapniuk Önmagukat, akkor az - vélhetőleg - a következőt jelenti: Önök azt a (minden bizonnyal nagyon halvány) aggodalmat is sikeresen kiirtották magukból, hogy nem novellát olvasnak (ha valakinek nincs vérkeringése és nem lélegzik, az nem él). Ebből viszont logikusan adódik a feltételezés, hogy amennyiben tovább győzködöm Önöket ennek az ellenkezőjéről, akkor az zavaróan fog hatni. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy a történet "túl van írva".

Annak is tudatában vagyok, hogy a dolog eleve sértheti az Önök arányérzékét. Ha például azt bizonygatnám, hogy paciensem minden éjszaka denevér képében repkedett a város parkjaiban, akkor eljárásom a fentebb említett, unásig elkoptatott játéknak tűnne, minthogy az emberek nem szoktak denevér képében repkedni. Bizonygatni azt lehet, hogy - mondjuk - valakinek háromszor egymás után ötöse volt a lottón, akár úgy is (elismerem), hogy az olvasó elhiggye, vagy legalább elbizonytalanodjon, a denevéresdit azonban nem lehet, ergo nem is érdemes. Jonathan Swift Gulliver-e után már semmiképpen sem az. Márpedig az én történetem egyértelműen a denevéresdi kategóriájába tartozik, ami - ennek tényleg tudatában vagyok - szintén zavaróan hat. Sajnálattal kell közölnöm, hogy jelen esetben nem áll módomban respektálni az efféle körülményeket. Kérem, higgyék el, hogy nem egy hetvenéves öregember (némileg azért érthető) türelmetlensége okán, s hogy indítékaimról alább meg is kísérlek majd számot adni. Tény ugyanis, hogy amennyiben tíz évvel ezelőtt paciensemet beszállíttattam volna valamelyik klinikára, akkor ma nem lennék kénytelen magyarázkodni, már csak azért sem, mert az esetet mindenki ismerné Kínától az Egyesült Államokig. Csakhogy én nem voltam hajlandó paciensemet beszállíttatni egyik klinikára sem. Nagyon olcsó fogás lenne most azt mondani, hogy magamnak akartam ezt a történetet, hogy én akartam végigcsinálni, például azért, mert végig úgy éreztem, hogy ez jár nekem.

És tudják, mit mondok? Hogy tényleg magamnak akartam ezt a történetet, tényleg én akartam végigcsinálni, mert ez járt nekem. Meg azt is, hogy magyarázkodni akartam. Pont így, ahogy most teszem, hogy örömöm telik teljesen indokolt magabiztosságukban, amelyen kizárólag nekem van jogom nevetni. Mindazonáltal lenne egy javaslatom: Javaslom, hogy dolgozatomat kíséreljék meg egyszerre kétféleképpen olvasni. Egyrészt a szépírásban járatlan szerző novellájaként, másrészt (egyszerű kísérletképpen) hiteles történetként. Minthogy az első olvasat teljességgel értéktelen, kérem, hogy elsősorban a másodikra koncentráljanak, hogy legalább egy rövid időre próbálják meg elhinni, amit mondok.

A nevét nem árulom el (a továbbiakban Olvasónak fogom nevezni), de a külsejét leírom. Jóképű volt, átlagos testalkatú, megismerkedésünk idején negyven éves. Ami a külsejét illeti, arról nincs több mondanivalóm, ami a nevét, arról van. Egyszerűen nem nevezhetem őt "betegnek" vagy "paciensnek" (mint korábban tettem). A beteg és a paciens ugyanis szenved (patior = elvisel, eltűr, szenved), neki viszont nem voltak fájdalmai. Mármint az első halála után (és, gondolom, a második után sem). Korábban, tehát 1997. január 13. előtt persze ő is olyan volt, mint általában a gyógyíthatatlan betegek, tipikus tünetek, a vége felé a csillapíthatatlan fájdalom, úgyhogy eddig az időpontig valójában Szenvedő Olvasóként kellene őt emlegetnem, ha már ekkora feneket kerítek a dolognak. 96' júniusában találkoztam vele először. A szokásos történet. Tüdőszűrés, aztán rétegvizsgálat, beutaló. Én írtam ki táppénzre, és nem láttam rajta semmi különöset (még könyv sem volt nála), tulajdonképpen az is furcsa, hogy már ekkor megjegyeztem magamnak. A tüdőkórházban megcsinálták a bronhoscopiát meg a tűbiopsiát (egyáltalán nem kellemes vizsgálat), aztán jött a CT, a röntgen stb. Határeset volt, még éppen műthető, úgyhogy újra eljött a táppénzes papírokért, ekkor találkoztam vele másodszor.

A rendelő ajtaját a bal kezével nyitotta ki, a jobb hóna alatt ugyanis hat vaskos kötetet szorongatott, aztán (szintén a bal kezével) belekapaszkodott egy hatalmas kofferbe, és bevonszolta a fogas alá. A koffer természetesen könyvekkel volt tele, és iszonytatóan nehéz lehetett. Leült az asztalom elé, jobb hóna alatt a hat kötettel. Némi unszolás után ötöt végül lerakott az asztalra, a hatodikat azonban továbbra is magánál tartott, minthogy "a váróban már beleolvasott". Egy szó, mint száz, bolondnak látszott. Persze ha az embernek jó esélye van valami kórtani szempontból határozottan csinos tüdőrákba belepusztulni, akkor könnyen megbolondul. (És most tessenek figyelni a következő mondatra, akkor is leírom, ha Önöket megüti a guta:) A halállal nagyon nehéz szembenézni. Én már sok ilyet láttam, tehát sok bolonddal találkoztam, és mérhetetlenül, kimondhatatlanul tiszteltem őket. Minden elismerésem az önként éhen haló sztoikusoké, bár nyilvánvaló, hagy manapság azonnal pszichiátriára utalnánk őket. Ami Olvasót illeti, őt az átlagosnál is bolondabbnak képzeltem. Az övéhez hasonló betegségek esetén a legnormálisabb reakció a sírás, aztán a kontrollálatlan jajveszékelés és a mélységesen mély depresszió. Ez ott van mindenkiben, a legfegyelmezettebb betegekben is, még ha a gyakorlatlan szem nem fedezi is fel azonnal. Az én szemem gyakorlott szem, és Olvasóban semmi ilyesmit nem fedezett fel. Gondolom, érthető, ha a mázsányi könyv alapján ítéltem. Az adminisztráció körülbelül tíz percig tartott, ezalatt a következőket tudtam meg róla:

1. Olvasó gyakran "hord magánál" ennyi könyvet, így volt ez már betegsége előtt is.

2. Ebből adódóan általában mindenki bolondnak nézi, ő pedig készségesen egyetért mindenkivel (itt felszabadultan!!! nevetett).

3. Soha életében nem nyaralt még, gyakorlatilag ki sem tette a lábát szülővárosából, tudniillik a könyvek miatt képtelen lenne a poggyászát cipelni.

4. Az ölében tartott könyvet, az Angyalok lázadását eddig hatszor olvasta.

Megjegyezném, hogy az Angyalok lázadását én is olvastam már jó néhányszor. Ezt nem azért mondom, mintha ismeretségünk bő három éve alatt Olvasó és a magam személye között bármiféle rokon vonást is felfedeztem volna (ilyesminek már a gondolata is émelygős viszolygással tölt el), pusztán csak jelezni szeretném, hogy a könyvek világa nem teljesen ismeretlen előttem. Önök joggal feltételezhetnék rólam ennek az ellenkezőjét is, minthogy orvos vagyok, az orvosok pedig köztudomásúlag mérhetetlenül műveletlen emberek. De megbocsássanak, vajon nem azok-e az úgynevezett "bölcsészek" is. Én, kérem, 1997. januárjáig szerettem olvasni. Nem lepne meg, ha a Jelenkor szerkesztőit kenterbe verném - mondjuk - francia barokkból, vagy későcsászárkori latin auktorokból, de tény az is, hogy ma már nincsenek könyveim, az összeset kidobáltam.

Olvasó esetében egyébként a "hatszor olvastam" formula annyit jelentett, hogy hatszor olvasta elejétől végig a könyvet, úgy tehát, hogy az első betűvel kezdte és az utolsóval fejezte be. Minden egyes olvasatot képes volt külön felidézni, ezeket szabályosan dédelgette magában, mint más a legkedvesebb emlékeit, úgy is beszélt róluk. Néhány hónappal később megtudtam, hogy az Angyalok lázadásának első olvasata "remegős" volt, "nagy izgalmában" szélsebesen száguldott végig a mondatokon, minek következtében a regény cselekménye sajátos módon torzult (= "az angyalok tényleg fellázadtak"). A második alkalom során persze rájött, hogy mindez csak Lucifer álmában történt meg, "ami tovább fokozta a jóleső érzést, bár a remegés elmaradt". Olvasó azonban másképp is olvasott. Részben "szelektíve", részben "alterálva". A szelektív olvasás abból állt, hogy egy ismert szövegben megkereste a kedvenc részeit, s "portyázásai során" ezeket mintegy kikötőnek tekintve mindig ezektől indult, s ezekhez is tért vissza újra. Egy adott szöveg szelektív olvasása elvben megszámlálhatatlanul sok új lehetőséget tartalmaz, gyakorlatilag azonban "legfeljebb néhány tucatot". A Mester és Margaritában például eleve kódolt egy olyan "szelekciós eljárás", mely kizárólag a pilátusos jelenetekre koncentrál, tehát antik történetként láttatja a regényt, a dolog egyszerűen adja magát. Világos, hogy az ilyen élményeken keresztül "élénk színekkel gazdagodik az addigi kép", és itt nyílnak meg igazán az alteráció kapui is, "szinte maguktól". Az alteráció annyit jelent, hogy az ember felváltva olvas különböző szövegeket. A lehetőségek száma itt nem csak elméletileg, de gyakorlatilag is végtelen. Íme egy konkrét eset: Bulgakov Pilatusától logikusan alterálhatunk egy rövid Anatole France novellára (Judea helytartója), innen a Szent szatírra (ez egy másik France novella), és már meg is érkeztünk az Angyalok lázadásához. Ez egy kétlépcsős alteráció, mely tehát két közbeiktatott szövegen keresztül vezet a Mester és Margaritától az Angyalok lázadásáig. Képlete a következő:

téma > téma > szerző azonossága > téma és szerző azonossága

Olvasó a bemutatott alterációt (félreérthetetlen ajakbiggyesztés kíséretében) kifejezetten primitívnek minősítette, egyrészt azért, mert nagyon kicsi, másrészt mert nagyon evidens. Evidens, mivel kizárólag a szerző és a téma azonosságán alapul, ahogy rendkívül evidensnek minősül, és "magasabb szinten kötelezően kerülendő" a műfajra történő minden hivatkozás is (például Vergilius eclogái és Radnóti kapcsán). Olvasó szemében a virtuozitás csúcsát az "asszociatív" és a "formulázó" alteráció jelentette, egy-egy példát ezekre is idéznék, bár belátom, hogy példáim némileg lankasztóan hathatnak az Önök figyelmére. De engedjék meg, hogy újfent emlékeztessek rá: Én nem vagyok író. A legkevésbé sem egyfajta - mondjuk - borgesiánus megfontolás alapján írok úgy, ahogy írok, lehetőségeim eleve kényszerpályára utalnak. Gondolom, a fentiek alapján ezt már tudják rólam, de azt nyilván nem tudják, hogy nem vagyok gyáva, és hogy igenis van bátorságom kimondani: Nem jó nem írónak lenni. Én, kérem, egy novelláért gondolkodás nélkül odaadnám a fél karomat, egy regényért pedig kútba ugranék, függetlenül attól, hogy akár csak egy olvasót is találok-e magamnak. Az utóbbi időben sokat beszélnek arról, hogy az olvasó is író. Tudom, hogy ez régi idea, amit valaha filantróp költők terjesztettek merő szánalomból - ezzel nem is lenne semmi baj -, manapság azonban olvasók légiói böfögik fel naponta ezt a kolosszális marhaságot, pedig még egy tetves szonettet sem raktak össze soha életükben. De kérdem én: Kinek a szavait dédelgetjük magunkban reggelente, és kinek a mondataival alszunk el minden este, az íróéval, vagy az olvasóéval? Hát a felolvasásokon ki ül kinn a pódiumon, kiből árad a lenyűgöző szépség és fiatalság, kiből a magabiztos és mindent elsöprő erő, vajon az íróból, vagy az olvasóból, akinek legfeljebb a bárgyúságát merném magabiztosnak nevezni, ha ennyire képes becsapni önmagát?

És most jöjjenek a példák: Az asszociatív alteráció kapcsán nem magyarázkodom, Olvasó egy könnyűnek szánt, mindössze kétlépcsős alterációját idézem, melynek íve Mikszáth Kálmántól Italo Calvinóig ér: Tehát:

Beszterce ostroma > A podolini kísértet > A város és a kutyák > Láthatatlan városok

Ami a formulázó alterációt illeti, itt mindenképpen magyarázattal tartozom, Olvasó legalábbis jelen esetben - és tőle szokatlan módon - igen hosszasan magyarázkodott. Különösen fontosnak tartotta leszögezni, hogy semmiképpen sem az idézetességre gondol, ezt szabályosan kikérte magának, bár én (természetesen) semmi ilyesmivel nem vádoltam. Ha tehát az alteráció azon alapul, hogy számos szerző idézi a "Deus providebit" formulát (a Bibliából), akkor épp azért nem beszélhetünk formulázó alterációról, mert az idézetesség ténye nyilvánvaló. A lényeg ugyanis pont a "titkosságban" rejlik. Például: Bárki elolvashatja Borgesnél ezt a mondatot: "úgy hangzott ez az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom". Meg ezt is, L-nél: "a városok olyannak tűntek, mint egy régi emlékekből összefűzött álom". Nos, a formulázó alteráció ezekre a szöveghelyekre csap le, tehát meglehetősen ritkán csap le, viszont olyankor a dolog határozottan látványosnak nevezhető.

Persze mindezt nem egyszerre, hanem fokozatosan tudtam meg tőle, hosszú hónapok, vagy talán évek alatt, amikor szinte naponta találkoztunk. A két kemoterápiás kezelés között az édesanyja keresett meg a táppénz miatt (Olvasó túl rosszul volt ehhez), én meg másnap kimentem a lakására, ez ilyenkor kötelező. Ami az édesanyját illeti, a következő kórtörténetet raktam össze: Valaha feltűnően szép nő lehetett, korán férjhez ment, és korán elvált. A gyerekét egyedül nevelte, és sokat dolgozott. Született alkoholista volt, az a típus, aki egy kortyot sem iszik, de elég ránézni, minden látszik rajta. Amikor nyugdíjba ment, inni kezdett. Amikor a fia beteg lett, abbahagyta, és hozzáköltözött, aztán néhány hónap múlva újra inni kezdett, és többé nem hagyta abba. Olvasó lakása határozottan meglepett. Eredetileg három hatalmas méretű szobából állt, a konyha és a mellékhelyiségek a legbelsőből nyíltak. A szobák közti válaszfalakat utólag kibontották, minek következtében az előszobából egy elképesztő méretű - nem találok rá jobb szót - csarnokba lépett az ember, melyben gyakorlatilag nem voltak bútorok, csak könyvek, töménytelen mennyiségű könyv. A könyveket nem polcokon helyezték el, egyszerűen egymáson feküdtek, két-két és fél méter magasan feltornyozva, a tornyok pedig falakká álltak össze, átláthatatlan, de ingatag falakká, melyek keresztül-kasul behálózták az egész helyiséget. A betegágy a csarnok belső végében állt, szabályos labirintuson keresztül lehetett csak megközelíteni, ami annyiban biztosan különbözött Borges labirintusaitól, hogy ez tényleg volt, annyira valóságosan, hogy kalauz nélkül eltévedtem volna benne. A vizit legfeljebb tíz percig tartott, nincs róla semmi mondanivalóm. Olvasó anyja kikísért, később pedig felhívott telefonon.

A "később" itt két hónappal későbbet jelent. Olvasó haldoklott. Állítólag néhány napja volt hátra, a kórházból is a saját kérésére engedték haza, úgyhogy újra kimentem hozzá, és átverekedtem magam a labirintuson. Olvasó olvasott, és még csak betegnek sem látszott. Aztán letette a könyvet, és abban a pillanatban összeomlott, mint egy kártyavár, mint akinek már tényleg csak néhány napja van hátra. Így ment ez három hétig. 1997. január 13-án halt meg először, én épp ott voltam, és nyilván nem véletlenül voltam ott.

Tisztelet Szerkesztőség! Beszámolóm talán legproblémásabb részletéhez értem, itt lenne szükség komoly invencióra, igazi írói tehetségre, mellyel én nem rendelkezem. Higgyék el, vagy hússzor nekifutottam ennek a bekezdésnek, és az eredmény minden esetben rettenetes volt, irodalmiaskodó és teljességgel érdektelen zagyvalék. Nem szégyenkezem miatta, mint ahogy (hetven évesen) akkor sem szégyenkeznék, ha hiányozna az egyik karom, de azért valami hasonló hiányként élem meg a dolgot, ezt értelmetlen lenne tagadnom. Tudom azt is, hogy dolgozatomnak határozottan jót tenne, ha Olvasó halálát szakmai szempontból pontosan, a legapróbb részleteket is rögzítve írnám meg, végül azonban erről is lemondtam. Azért mondtam le, mert (szintén határozottan) tartózkodni akarok minden "írói fogástól", még a hitelkeltés (meglehetősen archaikusnak minősülő) fogásaitól is, s a legkevésbé sem azért, mert manapság épp az úgynevezett hiteltelenítő eljárások a divatosak. Nyilván az is nevetséges lenne, ha ez utóbbiakkal kísérleteznék, s persze célszerűtlen is. A hiteltelenítő eljárások - amennyire ezt én meg tudom ítélni - pont a hitelesítést szolgálják, tudniillik az olvasat hitelesítését, tehát alkalmazásuk helyénvaló akkor, ha az ember novellát ír, de helytelen, ha tények rögzítésére törekszik. Önöknek persze egy magamfajta öregember efféle fejtegetéseitől vélhetőleg a hideg futkos a hátukon, de - bocsássanak meg - mégis csak el kell mondanom: Olvasó történetének elbeszélésekor gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult a mondott fogásokat következetesen kiiktatnom (bármennyire is igyekeztem), ami talán nem is abból adódik, hogy "nincs új a nap alatt", hanem a történet jellegéből. (Lehetséges lenne, hogy a dolog lényege mégis a "történet"???) De akár így, akár úgy, Olvasó halálának sokszorosan kudarcba fulladt leírási kísérlete kapcsán végül úgy döntöttem, inkább azt fogom elmondani, hogy mit nem mondok el. Íme:

1. Nem fogom elmondani, hogy halt meg.

2. Nem fogom elmondani, hogy nem halt meg.

3. Nem fogom elmondani, milyen érzés az, amikor az embernek égnek áll a haja a rettenettől.

És most közölnöm kell, hogy meggondoltam magam. Kizárólag Önök miatt, elvégre Önök is megérdemelnek egy kis szórakozást, ha már eddig hajlandóak voltak velem tartani. Pályázatukra nyilván jó néhány az enyémhez hasonló írás érkezett, s biztos vagyok benne, hogy Önök becsülettel végigolvassák a dilettánsok (talán nem is minden részletében) olvashatatlan írásait, amit szívből köszönök. Pihentetőül tehát ideiktatom az előző bekezdés egyik korábbi változatát, melyen bizonyára jól fognak majd mulatni, s amit én magam is módfelett szórakoztatónak tartok:

Hírtelen halt meg, mindenféle átmenet nélkül. Előzőleg még félrerakta a könyvet, amit olvasott, majd a feje félrebillent és meghalt. Megvizsgáltam, ahogy kell, halott volt, sok ilyet láttam már. Aztán kimentem a konyhába az édesanyjáért, tiszta szerencse, hogy nem mondtam neki semmit. Amikor a szobába visszaértünk, Olvasó újra olvasott [ez itt különösen gyenge megoldás!], nekem pedig égnek állt a hajam a rettenettől, ami különben önmagában talán nem is feltétlenül kellemetlen érzés. Ismét megvizsgáltam [talán jobb lett volna az "újra megvizsgáltam" formula, de a szóismétlést kerülni akartam], még mindig halott volt, ehhez kétség sem férhetett.

Engem (a fogalmazásbeli ügyetlenségeken kívül) leginkább a fenti mondatokból áradó pátosz zavart, tulajdonképpen annak ellenére, hogy a rögzíteni kívánt tények egészen rendkívüliek. Biztosan nem véletlenül szokták az egyik legfontosabb írói erénynek a tapintatot tartani, az idézett példa beszédesen igazolja ezt. Különben az ominózus bekezdésnek elkészültek lényegesen bővebb, közel egy oldal terjedelmű, s az itt olvashatónál jóval tömörebb változatai is, előbbiek iskolás fogalmazványként hatottak, utóbbiak még a most bemutatottnál is giccsesebbnek, talán jobb, ha ezeket megtartom magamnak.

Én egyszerű körorvos vagyok, a lélekelemzés nem kenyerem, különösen ha a saját lelkemről van szó. Nagyon nehezen tudnék róla számot adni, milyen volt nekem ez az egész, amit leírni sem tudtam tisztességesen. Katartikus élmény volt, az biztos, megrázó és fenséges egyszerre stb. A részletek persze az Önök számára - érthető módon - érdektelenek, jól tudom, kizárólag Olvasóról kellene beszélnem, minthogy az ő története sokkal fontosabb, mint az enyém. De azért történetem nekem is van. Még szigorúan tudományos szempontból sem lenne teljesen elhanyagolható, hogy mint orvos, végső soron mint felelős személy, hogyan viszonyultam (mégiscsak leírom:) paciensemhez, hisz elvben ez a vizsgálatok eredményét is befolyásolhatta volna, már ha egyáltalán végeztem volna valamiféle vizsgálatot. Pontosabban: Viszonylagos rendszerességgel megmértem a vérnyomását (nem volt vérnyomása), megkíséreltem kitapintani a pulzusát, figyeltem, ahogy nem vesz levegőt (semmiféle anyagcserét nem folytatott), egyúttal pedig értelmeztem is a jelenséget. Olvasó teste csupa hiányból állt, de azért test volt, mozgó, beszélő és gondolkodó test. Márpedig légzés nélkül nincs oxigén, oxigén nélkül nincs izommunka, nincs vérkeringés, ezek nélkül pedig nem lehet sem beszélni, sem gondolkodni, ezt mindenki tudja. De rosszul tudja. Olvasó az élethez szükséges energiát a könyvekből merítette, tisztán szellemi úton, ez nem szorult semmiféle bizonyításra. A hiányokkal szemben pedig ott volt valami állandóság, a személyiség szintén szembeötlő és kézzelfogható koherenciája, úgyhogy minden szakmai inkompetenciám ellenére lélekbúvárlatra adtam magam, úgy érzem, nem tehettem mást. Mármost ehhez a munkához nagy-nagy elfogulatlanságra van szükség, ezt is tudja mindenki, de én nem voltam elfogulatlan. Egyszerűen azért, mert azonnal megértettem mindent. És mit gondolnak, mi volt az első dolgom január 14-én, amikor végre (hajnalban) hazaértem? Hát kidobáltam az összes könyvemet. Még Peter Klein története is az eszembe jutott, aki szépen rácsücsült a könyvtárára, aztán pedig meggyújtotta maga alatt, ez a lehetőség különösen vonzónak tűnt a számomra, de én nem szeretem a széles, túlságosan látványos gesztusokat, úgyhogy a végén lemondtam róla. Csinos kis kupacokba kötöztem a könyveket, és az utolsó szálig lehordtam őket az utcára, a kuka mellé, bár ehhez megállás nélkül kellett dolgoznom késő délutánig. Én, kérem, nem voltam elfogulatlan. Én, kérem, közel hetven éven keresztül minden reggel csodálkozva konstatáltam, hogy túléltem egy újabb éjszakát, és egyszerűen nem értettem, nem fért a fejembe, hogy lehet ezt kibírni: Hogy én nem tudok írni. Egy percig sem áltattam magam, pedig néha talán könnyebb lett volna, de én ehhez mindig túl büszke voltam. És ezért nem tudok hasra esni Olvasó mulya csodájától, ezért taszított mindig végtelen ostobasága, az, hogy képtelen belátni, képtelen megérteni, hogy írni sokkal jobb, mint olvasni. Manapság (állítólag) az emberek egyre kevesebbet olvasnak. De - kérdem én - nem írnak-e egyre többet? Vajon nem azt jelzi-e ez a tény, hogy az írás elemi szükséglet, százszor és ezerszer több, mint az olvasás, bárhogy is hitegetjük magunkat. Olvasó a lábát sem tette ki soha szülővárosából, de százszor és ezerszer többet látott a világból, mint a hivatásos turisták, százszor és ezerszer többet élt náluk, és a könyvek segítségével képes volt oxigén nélkül lélegezni. Még elképzelni is káprázatos, miféle gyönyörűség és erő meríthető akkor az írásból, amely révén - igen, ezt is ki merem mondani - olyanokká válhatunk, mint az istenek. Hát ez az én történetem, nem szégyenlem bevallani.

Olvasó 2000. januárjában halt meg másodszor, nem sokkal szilveszter után. Úgy érzem, nem szegtem meg orvosi eskümet. A rendelkezésemre álló három év alatt minden ellenszenvemet félretéve próbáltam segíteni rajta, tényleg igyekeztem, és abszolút jellemzőnek tartom, hogy a dolog végül annyira balul ütött ki. Mondanom sem kell, naponta felkerestem, gyakran hosszú éjszakákat virrasztottam mellette, figyeltem, ahogy olvas, elképesztő intenzitással, fáradhatatlanul. Amit olvasott, azt mindig azonnal megértette, és hihetetlenül gyorsan értette meg, minthogy hihetetlenül gyorsan olvasott. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a betűket, még csak nem is a szavakat, hanem egész bekezdéseket, oldalakat fogott fel egyetlen pillantás alatt maradéktalanul, sok filosz megirigyelhetné ezt a technikát. A napi adagja ötszáz és ezer oldal körül változott. Leggyorsabb akkor volt, ha az elején kezdte, és a végén fejezte be a könyvet, leglassabb, amikor alterált. Olvasás közben a környezetét a lehető legteljesebb mértékben kikapcsolta, akár énekelhettem is volna mellette. Két-három naponta én hordoztam neki az utánpótlást, válogatás nélkül, mindig az egymás mellett lévő köteteket emelve le a könyvtárak polcairól, úgyhogy egy alkalommal három példányban is leszállítottam neki ugyanazt az antológiát (Svéd elbeszélők), ő pedig háromszor olvasta végig egymás után a könyvet. Másodjára leglassabban, harmadszorra leggyorsabban. Egyébként mindebből egyáltalán nem következik, hogy mindegy lett volna a számára, mit vesz a kezébe. Épp ellenkezőleg. Megfigyeltem, s ő maga is beszélt róla, hogy "izgalmas" könyvekből kevesebbel is beéri, bár azt kicsit nehéz volt megjósolni, melyik könyvet találja majd izgalmasnak. Fernand Braudel Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus című opusza (a névmutatót nem számítva 611 oldal) egy egész napra elég volt neki, ugyanekkora adaggal beérte Darvasiból, de például Kertész Imréből 1000 oldal fölé csúszott minden alkalommal. Olvasó számára nyilvánvalóan nem létezett rossz könyv. Pontosabban nem létezett olvashatatlan könyv, csak egyes szerzőkből jóval többet kellett fogyasztania, hogy életben maradjon.

Amikor nem olvasott, a könyvtárát rendezgette, s ezt is olyan intenzitással, hogy rendszeresen leesett az állam. Nem merem még megbecsülni sem, hány köbméter könyvet pakolt egyik helyről a másikra, de abban biztos vagyok, hogy teljesítménye becsületére vált volna egy hivatásos rakodómunkásnak is. Gyakran segítettem neki, leginkább azért, hogy a látogatás után kitaláljak a lakásból, melyhez gyakori jelenlétem okán külön kulcsot is kaptam. A dolog a következőképp esett: Olvasóval az első néhány esetben kizárólag orvosi minőségemben találkoztam (természetesen), január 13-a után azonban ez is megváltozott (természetesen). Ő maga hamarosan barátként kezelt, ami annyit jelentett, hogy ugyanúgy nem törődött velem, mint az anyjával, aki viszont egyre tolakodóbban kínálgatta a pálinkáját, néha már szégyeltem visszautasítani. Én meglehetősen rendszertelenül fogyasztok alkoholt, vagyis ritkán és keveset. Aznap éjfél felé indultam haza, egy kiadós labirintusrendezés után, s kétségtelen, hogy az ital addigra a fejembe szállt. A labirintus közepén járhattam, amikor a biztosíték lekapcsolt, még a kattanást is hallottam. Nem estem azonnal pánikba, ehhez legalább tíz percre volt szükség. Teljesen felesleges lett volna kiabálnom. Olvasó az éjjeliszekrényére épp ilyen esetekre kikészített zseblámpa fényénél olvasott, az anyja pedig a konyhában álmodta aktuális delíriumát. Fél órával később borult rám az első könyvoszlop, négykézláb kellett átmásznom a könyveken, de nem adtam fel. A pánikrohamok ciklikusan törtek rám, és rövid ideig tartottak, ilyenkor lekuporodtam a földre és becsuktam a szemem, ez segített. Fél órával később újra visszaértem az omladékhoz és elmosolyodtam, magam sem tudom, miért. Megpróbáltam a zseblámpa fényének valami kóbor foszlányát kiszűrni a sötétből, elkapni a lapozással járó neszezést, persze sikertelenül. Néha sírtam, nagyon rövid ideig, talán egy-két másodpercig. Aztán fülsiketítő robajjal, mint valami lavina, rám borult a második könyvoszlop, én meg újra a földre kuporodtam, becsuktam a szemem, egészen ösztönösen, mondhatni reflexszerűen, de többé már nem álltam fel, mert öreg vagyok, és az erőm elhagyott. Bevackoltam magam a könyvek közé. Aztán elaludtam, térdeimet a hasamhoz húzva, mint egy embrió. Körülbelül öt órát töltöttem a labirintusban, ahhoz mindenesetre túl keveset, hogy újra megszülessek. A zseblámpa fényére ébredtem, már hajnalodott. Olvasó anyja kivezetett az előszobába, visszakapcsoltuk a biztosítékot, és még aznap este kaptam egy kulcsot, aminek inkább csak szimbolikus jelentősége volt, minthogy a lakásajtót nem zárták soha. Tanultam az esetből. Vásároltam egy nagy gombolyagnyi, igen erős madzagot, egyik végét minden alkalommal a bejárati ajtó kilincséhez rögzítettem, látogatás után pedig kitekertem magam a labirintusból. Olyan voltam, mint Thézeusz, csak én naponta felkerestem a magam szörnyetegét.

Sohasem voltam vele durva. 1998. január 13-án, első születésnapjára kapott tőlem egy tollat, egy igen drága tollat, egy évvel később pedig egy kapcsos könyvet, szó szerint kapcsosat, üres lapokkal tele. Ő mindannyiszor meghatódott, én pedig komoly önuralomról téve tanúbizonyságot jelentőségteljesen mosolyogtam, hátha megérti. Nem értette meg. El kellett neki magyaráznom, lassan és fokozatosan felnyitni a szemét, úgy, hogy közben néha hetekig nem váltottunk két szónál többet, annyira elmélyülten olvasott, én meg ott ültem az ágya mellett, és szabályosan csikorgott a fogam a gyűlölettől. De a türelem rózsát terem (ahogy mondani szokták), bár jelen esetben egy hullát termett. Őszintén mondom, hogy ezt nem akartam. 1999. júniusában észrevettem, hogy a kapcsos könyv nem a szokott helyén hever, októberben már hiányzott belőle három oldal, vélhetőleg dühös mozdulattal szakították ki, ekkor kezdtem el reménykedni. December 6-án írni láttam, de a szöveget nem olvashattam, nem mutatta meg. Két nap múlva a kapcsos könyv újra üres volt, mindössze három oldal maradt benne, a három utolsó, bennem pedig megfogant a szánalom. 2000. január 3-án halt meg, immár végérvényesen. Szerintem tudta. Láttam a mozdulatán, ahogy átnyújtja a könyvet, melyből már csak egyetlen lapot lehetett volna kitépni, Olvasó életművét, négy és fél mondatot. Mire a nevetést abbahagytam, már halott volt. A teste pillanatok alatt szétesett, ha nem tudom, hogy ő az, nem ismertem volna fel. Az ágyon, ott a szemem előtt, szinte folyósan, ott feküdt egy halomban az undorító lucsok. Ezt nem én mondom. Ezt Poe mondja, de tényleg így volt. Kitekertem magam a labirintusból, az előszobában pedig megláttam az anyját, ahogy a földön kuporogva a zseblámpa fényénél olvasott. Kedvem lett volna belerúgni.

Tudom, hogy kíváncsiak rá, hát idemásolom azt az ominózus négy és fél mondatot, merthogy a kapcsos könyvet megtartottam magamnak, szerintem ez is járt nekem. Talán egy novella első sorai. Mindenesetre a cím hiányzik, ami nagy kár, az sokat segíthetne. Nagy örömömre szolgálna, ha egy következő pályázatuk alkalmából Olvasó történetének befejezését kérnék a résztvevőktől, akár ismét egy ív terjedelemben. Íme, ezek lennének a legelső mondatok:

"Sokan voltunk, és nem emlékeztünk semmire. A hóval fedett, beláthatatlan pusztaság, a fagytól kék ég, a jégen szikrázó paták‚ s persze az őrzők - ezek lettek az első emlékeink. Harminc évig szinte semmi mást se láttunk. Csak őreinket a vasrudakkal, ahogy ott lovagoltak mellettünk sötéten és mindig fáradhatatlanul, hatalmas, fehér lovainkat abrakolás közben egy tikkasztó nyári nap után, a rövid pihenő alatt ..."

Tisztelettel:

egy néhai olvasó

P.S.1: Még nem töltöttem be a hetvenet. Öt évem biztosan van hátra, öt év alatt pedig akár többször is meg lehet váltani a világot. Írni fogok, eldöntöttem.

P.S.2: Találkoztam Philip Marlow-val. Elbűvölő ember. Beszéltem neki a terveimről, melyeket helyeselt. És tudják mit? BOLDOG vagyok.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK